Astroscope

Make a living...
Nyílt levél, (vagy napló) annak a lánynak, aki sok-sok év után újat mutatott:
Ott bújok a kis tasakban, amit néhány keleti motívum díszít. Teljes sötétség. Alufóliával vagyok körbetekerve. Furcsa krém illatot érzek, és rázkódást. Fel-le, fel-le. Nem tudok pihenni a hatalmas robajtól. Ha nem zene, akkor emberek ezreinek hangját fogadom, tompán, és várakozva. Nem ehhez szoktam, de élvezem. Aztán némi fény beszűrődik, és halk suttogásra leszek figyelmes a tömegben. Aztán megint sötétség. Kezdek ideges lenni és türelmetlen. Dolgozni akarok, tenni az érzésért. Rohanást érzek, hangos beszédet és egy nevet, ami kismilliószor elhangzik egy lány rekedt torkából. A gazdám hangja ez. Aztán megint fény. Kibont a takarómból és a védelmet nyújtó fóliából. Több szempár meredten néz rám, mintha valami csodát látnának. Kicsit zavarba is jövök. Nem ehhez szoktam, ahogy előbb már említettem. Aztán a kezébe vesz és ahogy szokta imádkozik hozzám, nekem. Meghajolva tisztelgek előtte és megköszönöm a bizalmát. Ígéretet teszek, majd elfoglalom végső helyem a rézből készült koporsómban. Behunnya a szemeit és úgy közelíti felém a lángot. Megperzselődöm, mintha lágyan csiklandozna egy falevél. Lassan hagyom, hogy leégjenek rólam apró látomásaim, hogy majd tovább folytathassam utam a lányban, akit végtelenül megkedveltem. Miután a testem elporladt, annyi felé szakadok, ahány arc nézett rám, mikor kibújtam a már kényelmetlen ágyamból. A lányra emlékszem leginkább. Ott vagyok benne. Szinte én szólok belőle. Most mennem kell, bocsi mindekitől, leléptem. Rohanunk, mostmár közösen. Az ő lelke és az én lelkem szeretkezett az aurájában. Egy hatalmas sátorhoz érünk, itt kezdem adagolni az érzést, hiszen tudom mi a célja. Tömeg, tömeg hátán, emberek, emberek nyakában, de egyikünket sem érdekli a másik lény. Egy dolgot akarunk mindketten. Hogy follyon össze zene, fény, tánc, izzadság, ő és én. És minden biztosítva van ahhoz. Serényen dolgozom lelkében és testében. Gondolatok százezreit adom oda Neki. Ritka,de én is élvezem. Együtt mozgunk a többi emberrel, a ritmusra és a basszusra. Elszállok felette. Meg akarom nézni az arcát. A napszemüvege mögött csukott szemmel, mosolyogva úszik a levegőben. Felkötött haja jó része már a vállát simogatja, izzadt testét a kezében lévő ásványvízzel igyekszik hűteni. Egyedül vagyunk, mégis mindenkivel. Ez megy két órán át. Felette repkedek, és néha-néha belesúgok a fülébe, és megsímogatom az arcát.
De félek, mert nem akarom, hogy elhalványodásommal fájdalmat okozzak Neki. Megszerettem, és talán akkora gyönyör öntött el mint még soha. A zene és a szabad akarat ötvöződött bennünk. Katarktikusan ható vallomások. Életünkben először jöttünk rá, hogy néha jó, hogy egyedül VAGYUNK.
Aztán kielégítetlenül ugyan, de lecsendesedtem benne. Nem érte el a 100%-ot tudom, de én akartam így. Ha elérte volna rossz lenne neki. Nincs itt az ideje. Közel voltunk, de csak annyira mint szerető lehet közel a szeretőjéhez.
Ezúton köszönöm Neked kedves lány, hogy befogadtál és beinvitáltál magadba.
Mielőbbi viszontérzésre:
Jack Herer
U.i.: A zene tényleg gyönyörű!


Ehhez, ezt: http://www.youtube.com/watch?v=GqGfJ8AscLs

Mindenki másképp csinálja

A szabadság azt jelenti, hogy minden egyes élethelyzetet úgy élhetsz meg, ahogy azt senki sem teszi. Mivel minden végtelenül szubjektív és csak Tőled függ, így bármiképpen felfoghatod, igazíthatod hangulatodhoz, játszhatsz vele, csatázhatsz vele vagy beletörődhetsz.
Életem eddigi legkellemesebb érzése magammal kapcsolatba az, hogy "I'm simply the best" szindrómában szenvedek. Ez nekem jó. Másoknak nem. Hiába aggódok és szeretek, vagy érdeklődöm, kíváncsi vagyok...mégis igyekszem minél jobban elkerülni, hogy bármiért vagy bárkiért felelősséget vállaljak. Ezért inkább csak magammal törődök. Ez pedig megtanított spontán létet élni, nem tervezni. Mert a tervek általában függnek egy rajtunk kívülálló dologtól. Ha tőlünk függenének, sosem csalódnánk. De mivel a spontaneitás mámoros tükrében nincs kit magunk mellett lássunk, így nincs borzalmas csalódás sem. Csak én. És a rólam. És magam...
Ha pár év múlva odaállnál elém, és a kétségbeesettségtől remegő hanggal mondanád, hogy megcsaltál...biz' Univerzum, bennem egy csepp harag nem gyújtana lángot. Vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek, s bármi legyen az, hálásnak kell lenni, hogy ezeket megélhetjük. Pláne, mert ha nem esne jól, nem tennéd. Hát miért foszd meg magadtól az örömöt, s miért nem elégíthetnéd ki a kíváncsiságod. Vagy miért nem ölthetsz magadra egy szerepet? Én mindig tudnám, hogy akit valóban akarsz az én vagyok. De sokszor a vágynak nem lehet ellentmondani. Tudnál, de nem akarsz. És ez így van helyén. Mert a vágy is valamiért van. Ahogy az öröm, a bánat és a többi megmagyarázhatatlan jelenség. Igen, egy jelenség, ami, miután megkapta a kellő energiát viszi is tovább, s már számunkra nem létezik. Ezt pedig az idő ritmikussága teszi periodikussá. Mert mind-mind visszatér időként. És persze sosem lehet tudni, hogy miként csap le. Hogy például a mérhetetlen és kielégítetlen vágy akkor talál-e meg mikor rettentő egyedül és magányosan érzed magad, vagy akkor, mikor éppen a legtisztább szerelemmel adod át a tested a másiknak. Minden függ. Minden szubjektív. Minden az egyén kezében tart. Ha jól belegondolunk, emberek elmléjében megfogan, majd növekszik tovább a világ. Minden lélektől függ az univerzum.

Aaron - avagy tényleg nem szerethet az, aki nem is ismer

Nem szerethet, maximum csak jól érezheti magát veled. És esetleg egy illúzióba vagy magába a szerelembe lehet szerelmes. Engem az szerethet igazán, aki ismeri az idiótaságaimat, a hibáimat, aki előtt nem akarom, nem is tudom leplezni a hiányosságaimat és asszimmetriámat.
Néha azt hisszük a másikról, hogy ismer minket, és viszont. De több év kell ahhoz, hogy a másikat igazán tudjuk. Pár hét, vagy hónap édeskevés. Ezalatt legfeljebb megszelídíthetjük, felelősséget vállalhatunk saját bőrünkre. De nem ismerhetjük. Ilyenkor a nő és férfi: személy, hangulat és élmény, majd emlék lehetnek egymás számára, de semmiféleképpen sem egész. És ezt tudomásul kell venni, bármennyire is máshogy mutatkozik a közöttük lévő tejszínhabos feszültség. A felelősség pedig kegyetlen játék. Nem mindig érdemes a másikat magadhoz közel engedni. Minél inkább kinyitod lelked apró ablakocskáit, amikből örömöd, bánatod kiáramlik, annál sebezhetőbb leszel a végén. Bármennyire jól eső érzés megosztani magad a másikkal...csak egy valakiben nem csalódhatsz, és csak egyvalaki nem fog az univerzumodnak hátat fordítani. A többit nem is érdekli igazán, hiszen az is csak egy világ a többi világ közül.
Megszelídíteni a legszebb élmény az életben, kialakítani magamat és téged, minket, közösen, nem ismerve még, hogy igaz lesz-e vagy csak megint egy fájdalomforrás.
Képzelj el egy szobácskát, ahol korom sötét van ugyan, de a küszöb mentén némi világosság beszűrődik. Pontosan tudod, hogy van bent valaki aki téged érdekel, és akit te is érdekelsz, különben nem üzent volna a lelked, hogy járj arrafelé. Végtelen szívdobogás uralkodik a melleden, és akaratlanul magadra öltesz egy szerepet. Benyitsz az ajtón és magad elé képzeled azt aki tudod, hogy ott szuszog a szobában. Néhány szót szóltok, de nem látod még, csak beszélgettek. A hirtelen sötétség megviseli a szemed. Neki is, hiszen mikor benyitottál ő is fényt kapott, most pedig szépen záródik az ajtó. Ahogy befelé haladsz csak a sziluetteket, az alakot, a teste formáját látod. Tetszik. Neki is tetszel. A hangja megnyugtató, a tied játékos, mert hódítasz éppen, mély és kiegyensúlyozott, mert érzed neki ez tetszik. Imponálsz, ahogy a te érzékeidet is megmozgatják a szavai. Ahogy szépen lassan közeledsz a hang felé a sötét szobában, lassan elkezded érezni az illatát is. Bizseregsz, de nem mutatod ennek jelét, hiszen még túl korai lenne. Ő az aki meg akar érinteni. Érzed a derekadon a forró kezeket. De nem engedsz és ez őt megőrjíti. Visszafordulsz és kiszaladsz a szobából.

De már a folyosón sincs olyan fény, mint mielőtt benyitottál volna a szobába. Pihegsz, és nem érted miért rohantál el. Nem bíztál meg benne. Még nem avattad be magadba, ahogy ő sem tette, hiába volt gyönyörű ez a pár perc, és hiába érzed, hogy szükséged van még rá. Néhány mély sóhaj után megint a kilincsen van a kezed. Benyitsz, már nem zavar annyira a bent tátongó feketeség, már magabiztosabban jársz, tudod merre keresd, a szemed is hamarabb megszokja a fénytelen közeget, amit most egy apró üvegszál kettéhasít. Észreveszed, hogy az egyik fele a köldököd magasságából, előled indul, de a végét nem látod, csak annyit, hogy lebeg a térben. Ez némi fényt vet a bent lévőre. Mintha világítanának a szemei. Az üvegszál is valahol ott ér véget az ő hasánál. A megszelídítés madzagja ez, de még nem tudod mennyire erős. Mert kíváncsiságod határtalan közelebb lépsz, és megérinted az arcát. Most te vagy az aki először hozzáér a másikhoz. Gyönyörű nyugodtság ami belőle sugárzik, de Te zaklatott vagy. Éppen most ismered meg az ismeretlent, és ez olyan élményt ad, amitől sírnod és nevetned kell. Egyik pillanatot éled meg a másik után, és tudod, hogy menekülni lenne érdemes. Még nézed a szemeket, szinte belerészegültök egymás vonzásába. Már ez is sok, de pár percet még vele töltesz, majd szép lassan kisétálsz, de nem csukod be magad mögött az ajtót. Most nem pihegsz. Most nem tudod, hogy örülj vagy légy végtelenül szomorú. Felfedezed az üvegszálat ami még mindig ott leng előtted. Magad mögé fordulsz, és ijedten veszed tudomásul, hogy a zsinór másik szélén még mindig ő van. Hiába akarnád tépegetni, ingert érzel arra, hogy ebben a mámorban még több üvegcsókot lehelj a madzagra. Nem telik el sok idő és megint bemész a szobába, de kint már olyan sötét van, hogy a kettőtök üvegszála szinte több fényt ont a szobára és egymás arcára. Most látod őt teljes életnagyságban, és ő is lát téged. A testetek érzékien simul egymásba, miközben lelketek csak egy-egy percre fonódik össze. Az üvegszál körétek csavarodik és vastagodik, egyre nagyobb méretet ölt...És te azt hiszed ez az amit kerestél, míg neki ezer meg ezer ilyen üvegszála van. Ennek ellenére hiszed, hogy a kettőtöké a legerősebb. Egyetlen másodpercben kifényesedik a szoba. Olyan berendezést látsz, amit látni szeretnél. Tele van rózsaszín gyöngyökkel, s közepén Ti ketten. A képzelet gyönyörétől elalélva dőlsz el. Nem hiszed el, hogy ennyire tökéletesen hat a vágy. A világtól megrészegülve dőlsz bele a karjaiba majd könyörögve kéred, hogy mutatkozzon be. Mondja el a nevét, hogyan szólíthatod, hogyan nevezhesd őt, akivel bizony üvegszállal vagytok összekötve. Zavarba ejtően természetesen mondja:
"Illúzió"
Az nem lehet, kiáltasz fel, Te nem vagy érzéki csalódás. Hirtelen zuhanni kezdesz, megfordul a világ. A közös üvegszálatok a nyakadra és a tüdődre tekeredik. Nem kapsz levegőt. Ö némán csak áll előtted, s már tényleg látod...teljesen megvilágítva a lelkét a testeden körbefont üvegszálak vibrálásától, de nem vagy hajlandó elfogadni. Az arcán hirtelen egy mosoly jelenik meg.
Még fel sem fogtad, de az üvegerezet, mely pillanat alatt behálózott, a testeden megkeményedik száz meg százezer sebet ejtve a bőrödön, majd úgy hullik le a földre súlyos csörömpöléssel, mint ahogy az ember kiábrándul egy végtelenül igaznak hitt életből.
Nem tehetsz mást, némi véres üvegcsét magad mögött hagyva kihátrálsz a szobából. A világosság hunyorításra ítéli a szemed, és a könnycseppjeid segítség kérésként tükrözik vissza a világnak a fényt.
El sem fogod hinni, de valaki meg fogja látni a kacéran pislákoló fény-jeleket. Akit majd megint megszelídíthtesz. Csak a különbség annyi lesz csupán, hogy az üvegszálból bársonyfonat lesz, ami az idők során selyemmé nemesedik majd.

Most múlik pontosan

Mert bizony kell, hogy múljon. Máshogyan sehogysem megy. Néha ugyan elszorítja ütőeremet a gombóc a torkomban. Már félig mosollyal. Bizony. A másikfele pedig keserűség, önzőség és birtoklási vágy. Lassan múlik, de lényeg, hogy történik. Csak engedem, mert minél jobban szorítom magamhoz annál messzebb jár már. Megtartom. Emlékezem. És köszönöm!

És ebbe bele sem gondoltam.

Persze, mert úgy éreztem ilyen nem történhet meg. Aztán -ugyan véletlenül sem komolyan beleélve magam- de végiggondoltam, hogy közel sem esélytelen:
Mulatság, az év eseménye. A család alapjáraton boldog, és a jókedv hallatlanul elirányítja a rossz gondolatokat. Szinte eszébe sem jut, hogy valaha volt valaki. Csak figyel, jól érzi magát a családdal, rég nem látott rokonokkal, barátokkal. Midenkinek van mit mesélni, és elképesztő változatos, mert midnenkinek máshogy lehet előadni ugyanazokat a storykat. Aztán a tömeg egyik szegletében feltűnik egy kedvesen mosolygó lány. Nem is rá figyel, hanem éppen elmerülve beszélget valakivel. Elképesztően törékeny és nőies. A magabiztosságáról a mély dekoltázsa árulkodik, és hosszú fülbevalójáról, ami félig eltakarja kecses nyakát. Vékony, ám izmos karjai tanúbizonyságot tesznek arról, hogy egészséges, sportos, fitt életet él. Szép vádlija a harisnyán keresztül méginkább kívánatosnak mutatkozik. Kontybafogott haját hallatlan precizitással tette kócossá. Mindigyik kósza szálnak meg van a maga helye. Ok. A külső alapján kicsit sem közömbös. De jobban szemügyre kell venni. Közelebb megy, otthagyva egy beszélgetést egy -amúgy nem túl érdekes témáról- az imént kóstolt borokról.Észreveszi, hogy a nő pezsgőt tart gyöngyházszínnel kilakkozott körmei között. Néha bele-bele kortyol, s utána kéjes finomsággal megnyalja mindkét ajkát. Hirtelen észreveszi a férfit aki figyeli, de a pillanat tört része elég ahhoz, hogy felfogja milyen játék is ez. Méginkább mosolyog, mert magára akarja ölteni a szerepet. Hogy megszakítsa a beszélgetést, és hogy a férfi lássa őt teljes nagyságában feláll székéről és a mosdóba siet. A férfi nem hisz a szemének, ilyen kincset még nem látott, pedig hitte, hogy valaha létezett számára hasonló. Izgatottan várja a pillanatot, hogy megszólítsa: "Remélem a vőlegény részéről..."
És elkezdődik aminek el kell. Sok-sok téma, és egyből a közepe, mintegy kikerülve az általános kérdéseket, mint muinkahely, vagy iskola. Mert az nem is számít. A nő kellőképpen kacér, hogy felkérjék táncolni, így az sem marad az el este. Rég táncolt így a férfi, teljes ámulattal és csodálattal, a múltra nem is gondolva egy pillanatra sem. Mindketten tudják, hogy a csók és az érintés még bőven várhat, mert már önmagában egymás tudata összefonódva él bennük. S mindeki tudja a folytatást, aki rájuk néz, mint két lélek, akik testileg is a teljes harmóniát képviselik.
És ebbe én bele sem gondoltam. Pedig van esély mindenre.