Élménysufni

Időben, térben, elméletben is nagy utazásokat tettem az elmúlt időben. Most, ahogy éppen próbálom kitalálni, hogy mit is írhatnék, hogyan is fogalmazhatnám meg hitelesen, igazan, amit átéltem, azon töprengek, hogy valahol kicsit meg is feszít az, hogy írnom kell. Írnom, mert különben széthasít az a hatalmas élményfraktál, mely mint az Univerzum, folyton növekszik bennem, ki tudja milyen tempóban. Nem tudom, hogy az elején kezdjem, vagy ne vegyem számításomba az időt. ...
De még számításba kell venni. Régi jó cimborám az Idő, megadja a lehetőségét annak a könnyen vett illúziónak, hogy 'csak idővel tanulunk, idővel fejlődik az ember'. Szóval az érthetőség miatt társammá hívom a kronológiát.
Az elmúlt években sokszor éltem át mélypontot, valahogy már-már rutinommá vált túlélni ezeket az időszakokat. Azt azonban nem gondoltam, hogy 'álmom' valóra válása után is tapasztalhatok hasonló, vagy méginkább intenzívebb érzéseket. Többen figyelmeztettek, hogy élni az álmot igencsak nehéz, hiszen illúziókkal vagyunk tele, képzetekkel, s nem is merjük feltételezni, hogy álmaink megvalósulásakor SEM menekülhetünk saját magunktól, saját magunk által kiválasztott úttól. Amitől rettegtem külföldre költözésem előtt, valósággá vált. Rettentő magányt, elhagyatottságot éreztem néhány idővel ezelőtt, nem is olyan rég. Nem értettem mi folyik körülöttem, nem ezt vártam, mindenkit hibáztattam, aztán magamat. Valahogy tipikusan - tudjátok, ahogy lenni szokott - nem stimmeltek a dolgok. Elvesztettnek, családtalannak, otthontalannak éreztem magam hirtelen. Keresztülcsapott egy vihar, s én belekerültem a repülőmmel a turbulens szakasz legnagyobbikába. Tudtam, hogy majd elmúlik, tudtam, hogy jön majd segítség, egy nem várt valami, egy sugallat, egy hang, egy utazás, egy tapasztalás, ami kitérít e vihar közepéről. Hiszen a turbulencia is csak elmúlik egyszer, s mindig váratlanul jön. Egyik este csak ültem, barátokkal beszélgettem kihasználva roppant ügyes és fejlett technikánkat. Réges-régi képeket és videókat találtam felfedezni az újonnan kapott winchesteremen. Miket nem tud elrejteni egy ilyen doboz?! Milyen titkokat, hangulatokat és értékeket őriz, bizalmasan. Legutoljára a múltamtól vártam volna, hogy feloldja bennem a mindig lappangó fájdalmat és kétségbeesést, ám mégis ez tett szabaddá. Elfogadóan és külső, boldog szemlélőként tekintettem a megavasodott képekre, melyeket megrágott az idő bölcsességfoga. Nincs más dolgom, mint nem küzdeni az érzések, az idő, mondjuk ki: múlt-jelen-jövő történései ellen.
E pillanattól tudtam aludni is. Szükségem volt rá, hiszen a bioritmusom a világegyetem összes bolygójára volt ráhangolva, kivéve a Földet. Este kilenc órakor ágynak estem, éjfélkor rendszerint felkeltem, majd négy, öt óra körül ismét elszenderedtem, még akkor is, ha éppen hat órakor kellett kelnem a munka miatt. Ha nem dolgoztam, ki sem keltem az ágyból délután ötig. Egyik nap kövérnek, másik nap túl soványnak láttam magam. Mit tesz velem ez az élet? Akarom én ezt? A jövőn járt az agyam, meg sem közelítve a jelent, teljes pörgésem az illúzióban vezetett ahhoz, hogy a múltam, mely a képnézegetés közben ért utol, egyenlőséget alkotva visszarángasson a jelenembe.
Aztán egyszerre életem eddigi legintenzívebb útjának briefing-jén ültem. Ezekkel az emberekkel kell együtt dolgoznom egy hétig. Egyből láttam kik azok, akik közel vannak hozzám. Majdnem mindenki, kivéve egy németet. Aki igazából ázsiai. Jellemezni kellett magunkat keresztnevünk kezdőbetűjével. A funny-t lelőtték előttem, bár nem hiszem, hogy akkortájt igazán ezt akartam volna mondani. Fair. Ez lett. Bár így visszagondolva lehetett volna Fly is. Csak hogy funny-k legyünk.
Az útra nem is igazán emlékszem.Hihetetlen, hogy ilyen sűrű élmények után az ember képtelen emlékezni. Sokszor hallottam, hogy a cabin crew-k memóriája a legrosszabb a matematika tanároké után. Sosem értettem. Mára már tudom, hogy ez azért van így, mert a rengeteg tapasztalatot és élményt nem vagyunk képesek kronológiai sorrendben kezelni, hiszen nem vagyunk robotok. Még. Bangkokban miután végigfürkésztem az elvileg 5 csillagos szállodaszobám csótány után, elmentem egy masszázsra. Az olcsó árak megdöbbentettek, s méginkább zavarban voltam, mikor a masszázs előtt egy thai lány elkezdte megmosni a lábam, míg én, mintegy trónon ültem, teát szürcsölgetve. A masszázs félhomályos és szantálfa-illatú volt, s némi frusztráció vegyületét kellett elkevernem a teljes ellazulásban, ahogy a thai masszőrlány az asztalra felmászva ropogtatta ki 11 ezer méterről jött ízületeimet és csontjaimat. Ahogy megfordulva tudatosult bennem, hogy voltaképpen teljes testmasszázst kértem, méginkább zavarba jöttem. Hirtelen nem is tudtam, hogy miben bízzak: abban, hogy igazi nő, vagy, hogy átoperált férfi.
A másnapot Buddhára szántam. Ahogy akartam. A Smaragd Buddha társasága egyik legspirituálisabb élményeim közé tartozik. Több száz ember volt jelen a Grand Palace templomában, mégis, mikor behunytam a szemem, a bőröm peremén éreztem a semmit. Elvesztettem a külső hangokat és a szívem hirtelen kalimpálásban tört ki. Mindent, csak ezt nem vártam volna. Mintha, ha csak úgy letérdeltem volna, és imára fogtam volna a kezem csukott pillákkal..ahogy illik. Nem vártam, nem volt illúzió, a semmiért tettem mindent, és mindent megkaptam, bizonyítékot, még a hitetlenekét is.Mindez csak akkor esett le, mikor kiléptem a Wat-ból. A múlt, amit tapasztaltam, a béke, a teljesség már emlék volt. Ezért eszméltem rá, ezért kezdtem csak akkor felfogni, mikor már nem voltam ott. Ez olyan, mint, mikor úgy álmodik az ember, hogy teljes tudatában van ébrenlétének.
A Fekvő Buddha ráadásnak számított. Lenyűgözött, és csendet adott ismét. Nem tudtam sietni, mint ahogy a többi turista tette. Együtt lazítottam Vele, eldőlve, vidáman.

Első bangkoki látogatásom 24 óráig tartott. Délnek véve az irányt, egyre inkább összeszokott társaságunkkal teljesen kellemesen telt a 9 órás út Sydneybe. A cseppet sem kímélő időeltolódás miatt a testem kezdett lázadni. Muszáj volt reggeli érkezésünk után néhány órát adni a pihenésnek. Olyan volt, mint egy kegyetlen másnap. Egyik percben izzadtam, másikban reszkettem a hidegtől, fájtak az izmaim és zsongott a fejem. Ha jól értelmezem, ezt nevezik jatlegnek. Ám nem hagytam magam és a megbeszélt időpontban találkoztam imádott kollégáimmal a luxusszálloda halljában, kialvatlan, karikás szemmel, álmosságtól feldagadt arccal és rettentő fájó lábakkal. Sydney, a maga kis híres centrumával igen kicsinek mondható. Szinte minden egy helyen van, bejárható gyalog, pláne ha az ember fel van szerelkezve naptejjel így januárban, a nyár közepén. Nekem eszem ágában se volt napolajat pakolni. Januárban??? Nyilván. Itt minden máshogyan van. A víz a mosdóban is fordítva hömpölyög a mélybe. Itt már éreztem, hogy talán új barátokra tehetek szert. Egyrészt egészen jól reflektáltam angolul - ami csak akkor lehetséges az én esetemben, mikor biztonságban érzem magam, másrészt elkezdtek érdekelni a többiek. Az életük, a gondolkodásuk, lényük. Ahogy gyorsan végigfutottunk az energiákról való csevejen, rögtön jött a tudatalatti megbeszélése, az életen át tartó tanuláson keresztül a spirituális fejlettségig egészen sok témát érintettünk, aminek végtelenül örültem, bár kétségkívül preferáltam volna a magyar nyelvet e témák átnyálazása közben, de talán így is elért a célba a mondanivalónk. A másnapi új-zélandi turn-around út mindenkit magával ragadott. Csak azért, mert Új-Zéland, mert a világ egyik legsokoldalúbb tájéka, mert életünkben ilyen délen még nem voltunk,mert életünkben ilyen nagy időeltérést még nem tapasztaltunk, s mert voltunk annyira bátrak, hogy izgalmunkat megosszuk a másikkal. Visszatérve Sydneybe az élvezetek vették át a vezetést. A vacsora, a bor, a pihenés, amit sikerült abszolválni a lokális időhöz mérten. A másnap a Tazmán Tengeré volt. A hullámok felülmúlták az elképzeléseimet. Hirtelen manifesztálódott minden eddigi életérzésem. Ezek a nagy amplitúdójú hullámok megközelítették érzelmi állapotaim csúcs és mélypontjait. Méteresek, erősek, intenzívek, folytonosak, változnak, erősödnek csillapodnak. Ahogy érkezik a hullám, magába szippant, visszahúz talán méterekkel, erőt és vizet gyűjt, majd teljes erővel előrebukik, átugorva saját magát, előrébb kerül, mint addig volt, csúcspontját éli. Majd ismét jön egy másik hullám, ami mást takar, mást tanít. Magával húz, visszafelé, egészen mélyre, aztán előredob, túl, saját valódi testén. S ez így folytatódik, míg a kiválasztott vízcsepp hánykolódva, de annál nagyobb tudással partot ér. Minden le van írva a természetben, csak olvasni kell megtanulni. Egy virágszirom ugyanazt a küzdelmet éli meg, ahogy egy csepp az óceánban, hogy kiteljesedjen. Ahogy minden individuum. Csak a természet nem áll ellen. A természet hagyja magát, maga lesz a hullám és maga lesz a tulipán szirma. Egyik kollégámnak nem is kellet sokáig erről beszélnem. Az a típusú ember, akivel, ha beülünk egy élőzenét játszó bárba a The Rocks negyedben Sydneyben, meg sem kell szólalnunk, mert felesleges. Azt hiszem szereztem egy új barátot.
Vagy többet.
A 24 órás bangkoki megállónk visszafelé igazi családdá kovácsolta a társaságot. Hiába landoltunk hajnali 1-kor, reggel 7-ig beszélgettünk a kis csapattal,s másnap teli energiával vetettük bele magunkat Bangkok misztériumába. Soha nem felejtem ezt az egy hetet. Ismét egy bizonyíték arra, hogy mindig van egy kapaszkodó, mindig jön valami, ami a helyére rak, lehet ez egy étel, egy virág, egy hullám, egy épület, bármi ami gondolatot ébreszt, mely felülkerekedik az aktuális érzelmi állapoton, felülírja azt, továbbgörgeti az embert.
Szingapúr nem várt élményeket hozott, ugyan nem tudta felülmúlni az előbb említett túrát, azonban a békét, a csendet, az imát és a hitet ismét éreztem magamban, magam körül. Szingapúr számomra a gyorsan tovatűnő, alacsonyan suhanó narancssárga felhők metropolisza. Egészen egyedi látvány, ahogy a felhőkarcolók felett elképesztő gyorsasággal olvadnak bele ezek az apró látomások a szinte fekete, meglepően csillagos égboltba. Éjjeli sétám már csak ezért is megérte.

Másnap, ahogy a Buddha Foga Templomban jártam körbe körbe, indiai kolléganőm buddhista lévén saját imáját mormogta, közben szerzetesek mantrákat ismételtek hangszerekkel. Tátott szájjal, dermedve álltam és nem gondoltam semmire. A semmire. Forrni kezdett a tenyerem. Ilyen izzónak még sosem éreztem. Elhatároztam tehát, hogy amint visszajövök, ide fog vezetni első utam, egyedül, hogy legyen időm mély levegőket venni, hogy még többet érezhessek a jelenlétből, s elcsendesedhessek.
Alvás híján indultam neki a hazavezető útnak, egy sri lankai stoppal, mely éjfélkor indult szingapúri idő szerint. Alig álltam a lábamon, mikor megérkeztünk Dubaiba. Kimerültség, túl sok információ, fáradtság, álmosság, s némi üresség volt bennem. A buszon éber álomba merültem, ahogy a zene rezgése a fülemen keresztül eljutott az összes sejtemig, s ahogy a felkelő nap néhány első sugara megsütötte a homlokom. Nem voltam magamnál. Az álmomat irányítva egy hatalmas törzsű fába kapaszkodtam. Alattam finom kristálytiszta víz csobogott, mely egyre közelített felém, majd ellepett. Annyit tudtam, hogy se a víz nem emelkedik, se a fa, amibe a kapaszkodok nem süllyed. A paradoxon, hogy térben a kettő ellepi egymást, de mégsem fulladok meg a vízben ajtót nyitott a gondolkodásra. Hogy a tudat mit képes irányítani, annak ellenére, vagy éppen azért, amit észlelünk vagy felfogunk....Nos...már az is kétséges, hogy Ausztráliában jártam, mégis biztos vagyok benne. Sőt abban is, hogy az Antarktiszon, pedig ott elviekben még nem jártam
Egy dologban biztos vagyok. Minél több dolgot látok, annál biztosabb vagyok egyetlen dologban: Hogy nagyon keveset tudok.

Lelki turbulencia

Utolso sharjahi bejegyzesem, a kovetkezonel mar a kezemben lesz eletem elso laptopja. Ezen alkalommal a kavem melle meg egy dupla csokis sutit is rendeltem. Meg az amugy is jol esik. Kis endorfin. Ami most kell. Nagyon.
A 2015ot egy manilai uttal kezdtem. Ha az ember a Fulop-Szigetekrol hall, egybol a melykek tenger, a felhotlen egbolt es a feher szinu homok jut eszebe. Nos Manila mas. Manilanak korulbelul koze sincs ezekhez a dolgokhoz. Egy koszos nagyvarost kepzeljunk el, szegenyseggel es kedvesseggel. Ottani ido szerint hajnali 4kor indultunk vissza a szallodankba az esti vacsorank utan, ami utan remalmok kergettek - lazacleves, rakchips, disznohus, rizs, ilyenek - s meg akkor is bele botlottunk 7-8 eves koldus gyerekekbe. Elkapott a lelkiismeretfurdalas, hogy nem adtam nekik penzt. Probaltam fentmaradni a napfelkelteig, de ahogy ebredezett a varos, a szmog hirtelen szurkeve tette az eget, s a Napnak sem sikerult olyan szepen elobukkannia az oly kozeli keleti hatarrol, mint ahogy vartam volna.
A kovetkezo napokat pihenessel, es folyonos agyalassal toltottem. Tul sokat gondolkodok, tul sok idom van a feleslegessegre, a dolgok mogotti ertelem keresesere, belemagyarazasokra, es arra, hogy az erzelmeimet probaljam ugyesen kezelni, ami ugy tunik egyenesen aranyosan romlik az idovel, amit arra szanok, hogy gondolatban helyrerakjam a szivem. Persze ez annak rovasara, hogy cselekednek. A francba. Megint valami nem jo, megint van min szenvedni. Es megint nem akarom azt, hogy panaszkodasba torkoljon az eletem. Nem az. Mert a balansz a sok fanatsztikus tapasztalassal megteremtodik.
Tegnap este ertem haza legutobbi utamrol. Sao Paulo. Brazilia. Mint valami masik bolygo, valahogy sosem vagytam oda, mert tul messzinek, tulsagosan elerhetetlennek ereztem. A 15 oras ut alatt harom orat pihentem az utasok felett kialakitott sztyuvi kuckoban. Az Afrika feletti turbulencia gyengeden elrigatott. Volt idom kitenkiteni az ablakon. A tengerbol elobukkant egy egy kis sziget, majd tobb, nagyobb, majd a szarazfold homokos tengerpartjain legeltettem a szemem, 40 ezer lab magasbol. Ahogy fordult a gep, a Nap sugarai mint valami matt, borszeru anyagrol tukroztek vissza a fenyt, egyenesen az arcomba. Megerkezesunk a fovarosba viszont mar nem volt ennyire kellemes. Valamilyen oknal fogva gyorsan bebiztositottuk a kabint leszallashoz, mintha ereztunk volna valamit elore. Ahogy sullyedtunk, az ajtom ablakan bambultam a felhoket, ahogy suhannak el mellettunk, rikito feheren, mint valami tejszinhabos alomkep. Legszivesebben beleugrottam volna egyik masikba. Egyre szurkebbek lettek a szinek odakint. A gep elkezdett razkodni. Mindig ilyet tapasztalunk, ha egy egy felhon megyunk keresztul. Ezek a csodalenyek amennyire kecsegtetoen szelidnek tunnek, olyan veszelyesek. A felho elnyelt minket, benne a vihar fogsagban tartotta ezt a hatalmas stram acelmadarat, amiben ott ultunk, korulbelul haromszazan. A vihar fel-le dobalt minket. Egyszer elemelkedtunk a szektol, egyszer pedig belepreselodtunk. Az utasok sikitottak, imadkoztak, gyerekek a felelemtol bepisiltek, s en mindezt vegignezve a szekemrol probaltam vegtelen nyugodt maradni. A levego, az a lathatatlan levego masodpecenkent 50 metereket dobott a repulogepen. A legnagyobb  hullamvasut ehhez kepest lovacskas korhinta. A masodik nagyobb zuhanasnal mar en is imadkoztam. Nem volt vicc tobbe az az erzes, amitol eddig sosem tartottam. A felelem szoget utott az en fejemben is. A hirtelen sullyedes kovetkezteben az ember gyomra a torkaba kerul, izzadni kezd, lesapad, a nagy es az atmenet nelkuli szintkulonbseg miatt ilyenkor nem kapunk levegot, a labunk a magasba emelkedik, ha becsukjuk a szemunket szedulni kezdunk. Elkepzeltem, ahogy a gep egy csillogo ezustauraban szaguld, mely minden veszelytol megved. Elkepzeltem, hogy biztonsagban vagyunk, es jo kezekben, hogy a Boeinget a szakemberek tokeletes figyelemmel epitettek, hogy a tervezok olyan dinamikat gondoltak bele, mely meg tud kuzdeni ilyen helyzetekkel. Megkuzdott. Amint foldetert a gep, az utasok megkonnyebulve tapsoltak es nevettek, s amilyen gyorsan csak lehetett elhagytak a gepet. Az en szinem is visszatert, de nyomot hagyott bennem ez az esemeny.

Sao Pauloban az izgalmainakat levezettuk egy helyi etteremben egy kis caipirinhaval es finom vacsoraval. Az idoetolodas mindig megviccel, szerencsetlen szervezetem nem erti miert eszem dubai ido szerint hajnali haromkor, s miert fekszem le negyed 8kor. A reggelim olyan gyumolcsokbol allt, amiket eddig eletemben nem lattam, nem is hallottam roluk. Nyakunkba kapva a varost egy city guideot szerzodtettunk, hiszen nehany ora keves ahhoz, hogy a vilag egyik legnagyobb varosat sajat szervezesben eltoketlenkedjuk. Ami fontos, azt lattuk, de Sao Paulo izet megsem ereztem meg. A gyumolcsok, etelek, italok elkepesztoen finomak, az emberek ritkamodon kedvesek es segitokeszek, az idojaras pedig szeszelyes. Harmincharom fokos napsuteses meleg utan hirtelen vihar, szinte percre pontosan akkor, mint azelott egy nappal, mikor mi is erkeztunk. Ezutan a naplemente a kitisztult, vihar utani varost ugy vilagitotta meg mint valami arany ekszerdobozt. A visszafele uton eszrevettem magamon, hogy egy egy kisebb turbulencia eseteben is felelem fog el. Ilyenkor leultem es kitekintettem az ablakon. Eppen bujt elo a nap, merheto gyorsasaggal. pont nekimentunk, 1000 km per oras sebesseggel, meghazudtolva az idot ezzel. A 15 oras ut alatt az ejszakabol rendkivuli gyorsasaggal lett nappal, majd ismet ejszaka. A faradtsag urra lett rajtam. Rossz kedvet, kilatastalansagot ereztem, mikor visszaertunk.
A mai napon ismet hivatlanul rontott be hozzam a magany. Vagytam volna megosztani magam, beszelgetni, atadni magam a biztonsagnak, annak az erzesnek, hogy otthon vagyok. Az internetes kapcsolattartas rabja letten. Mint egy borton, ahol egy uvegfal valaszt el attol az embertol, akit megerintenek, akinek reszeve valnek. Duhot erzek, mert valamit ezekzerint nem csinalok jol. Nem nyitok, bezarom a kapukat magam korul. Ezt azzal magyarazom, hogy nem vagyok kivancsi a felszines kapcsolatokra, a pofavizitekre, a tartalmatlansagra. Pedig nem is tudom, hogy tartalmatlan-e mig nem tapasztalom. Nem tudom mi eri meg jobban. Maganyosan korbeutazni a vilagot, fesziteni a hurt az erzelmeim korul, vagy biztos otthonot teremteni s elni azzal a tudattal, hogy gyava voltam szembenezni a tarstalansaggal. A magany az en turbulenciam, megingat, rangat ide-oda, mit sem torodve azzal, hogy mennyire eros vagyok s milyen dinamikusan vagyok kepes elni az eletem, alkalmazkodva idotelnseghez megszokni a tavolsagnelkuliseget. Amilyen hirtelen jon, ugy mulik el. Ahogy a gepen is, le kell ulnom, meg kell varnom, mig elmulik, kulonben ha kapalozok megserulhetek.
Varom hogy elteljen a mai nap. Es a holnapi. Majd jobb lesz. Az biztos. Magamon kellene dolgoznom, magamat kellene osszeszednem. Kicsit elfelejteni a multam, kicsit nem az otthoni korulmenyeket venni alapul, kicsit nem osszehasonlitani kapcsolatokat, nyitni, elfogadni, nem itelni, lelkesedni. Lelkesedni minden percert, barmilyen legyen is az. De milyen jo is volna, ha errol nem felteteles modban beszelnek....