3 az 1ben

Azt próbálom bemesélni magamnak, hogy igyekszem megírni a szakdolgozatomat. Pedig még csak egy új lapot sem kértem a Wordbe. Szuper kis hazugság magunknak, hogy a jobb pillanatainkban elhiggyük, a rosszabbakban pedig magunkat sanyargassuk.
Több gondolat futott át egyre táguló kis univerzumomban az elmúlt 2 hétben. Volt közötte olyan, aminek már itt volt az ideje, hogy a felszínre jöjjön. Volt olyan, amit nem is akartam leírni, mert félő, hogy sokan magukra ismernek, ezzel bántottságot töltve napjukba. Volt, amin azt hittem már réges régen túl vagyok...
Időrend.
1.
Hibát követek el. Túlcsordul a pohár, de cseszettül nem érdekel, mert azt gondolom, hogy nekem ez az egész úgy jár, mint tüdőmnek a levegő (seggemen a lyuk kifejezés jobban passzolt volna a mostani hangulatomhoz, de olyan lévén, aki allergiás a túlzott közönségességre, és inkább tiszteli a magasabb esztétikai tartalommal megáldott hasonlatokat, maradnék az előbbi verziónál). Szóval: egyértelműnek tűnik, hogy én kivétel vagyok. Hogy bár tudom: sok emberrel megtörténik hasonló, én mégis azt teszem, amiről tudom, hogy valahol nem tiszta, nem egyenes. Mert most kijár. Ezt mondják. Az okosok vagy kik. Most élni akarok. Bulizni. Szexelni. Inni. Drogozni. Carpe diem van öcsém! És a legfontosabb: Ezt minden felelősség nélkül. Nulla elkötelezettséggel. Aztán kimerülök. Rájövök, hogy pont az a valaki vagyok jelenemben, akiről annak idején pont olyan véleménnyel voltam, mint egy ostoba és eltévedt szajháról. Aztán ez az ellentét legömbölyödik. Összeolvad. Nem két ellentét, hanem ok és okozat lesz belőle. Rájövök, hogy csupán előítélet kavarodott bennem az irigységgel komponálva. Rájövök, hogy mindenki átesik ezen a küszöbön. Nyugtázom a lelkemben, hogy hibás vagyok. Eredendően bűnös! Majd megpróbálom a lehetetlent: megbocsájtani magamnak. Látok másokat. Ugyanezt teszik. Még mosolyogva és adrenalinnal telt erekkel igyekeznek meggyőzni magukat, hogy helyes úton járnak. Leszarom és keserédes hangulattól mámorosan zokognak és nevetnek egyszerre. Mi ez, ha nem egy elkorcsosult harmónia a boldogság és a boldogtalanság határán?  
2.
A kis betegségem: azt mondják a félelem apró szülöttei. Elméletet alkotok. Ha nem félek, elmúlnak. És ha úgy vesszük jogosak ezzel párhuzamban a történéseim, az anamnézisem.
Csütörtök: Ótvarul vagyok. Teljesen beborozva, egyedül megnézek egy olyan filmet, amit nem lenne szabad, de nosza, persze adjunk az érzésnek, mert most szabad. Zokogok a film egyszerűségétől és bájától, meg attól, hogy én miért nem tudom ilyen egyszerűen felfogni életemet. Telefonálok. Kiakadok. Kétségbeesek. Hangot adok félelmeimnek és negatív érzéseimnek. Megnyugtatnak. Álomba sírom magam.
Péntek: Másnap, furcsa kissé megtisztult érzéssel ébredek. Már nem félek. Viszont este begörcsölök. Szombat: Meditálok és jobban érzékelem fájdalmaimat. Aztán kikötök a legközelebbi kórházban. Félelmeim egyik apró szülötte megszűnt létezni. Ez okozta a panaszokat.
Vagyis: Felismerni. Megismerni. Hinni. Beszélgetni. Átélni. Átadni. Egó nélkül kommunikálni. Aztán feloldani.
Hajrá!
3.
Mi a francot csináljak ma. Betegállomány ezerrel, így hiába vagyok jobban, lelkiismeretem nem enged elmenni semerre. Pedig gyönyörű az idő, a nap süt, a madarak ciripelnek a tücskök pedig dalolnak. Én meg rohadok a kétségeimben és kérdőjelek közepette, vágyakozva tekintek a horizontra sejtve azt, hogy ma mindenki állat mód elcsípve egy érzést, azon táncol majd hajnalig.
És bennem ez feszültséget kelt. Megint a régi dolog, amiről azt hittem túl vagyok rajta. Megmutatkozik gyermeki énem, és hisztizve rúg bele oldalamba ordítva azt, hogy "Én is akarom!".
Az ominózus kérdés percenkét átfut barázdált agyamon: menni vagy ne menni?


És ha végül össze akarnám rakosgatni mondanivalóim konklúzióját...

Már benne volt a levegőben

Szombaton valamiért összevissza, lótifuti napra ébredtem. Meg voltam őrülve, hogy  a hétvégét végig meditálom, tanulva így a határaimról, képességeimről, feszítve a húrt a valóság és az illúzió között. Hát mit mondjak. Ennél jobban nem is tanulhattam volna emberibb, kiszolgáltatottabb mivoltomról, ezzel is halványítva az egó körém font burkát.
Szombat. Délután. Vihar van készülőben. Erre chillelünk a teraszon. Bágyadt mosoly az arcomon nem teljesen őszinte. Kezdek megijedni. A fájdalom ismerős, csak az intenzitása ér frusztrálóan. Telefon. Azonnal húzz le az ügyeletre.
Nem, nem, előbb azért még egy telefon.
Nem veszik fel.
Ok.
Akkor irány.
Már esik. Nagyon. A teraszon, mikor kint ültünk, még csak csöpögött, jelezvén ezzel a saját kis világom sürgető lépteit. A doki fiatal, szimpatikus, de nem tud megvizsgálni, mert a fájdalom -amit egyikünk sem értett- nem engedte. Szúrt. Lüktetett. Kisugárzott. Fulladtam.

EKG. Vérnyomás. 60/40. Pulzus 74. Kérdőjelek sorozata. Megjegyzem nem csak nálam. Felültem. Elájultam. Felültem. Elájultam. Az este első villámát akkor láttam megcsillanni az orvos arcán, mit valami drakula filmben, mikor közölte: Infúzió és kórház.
Biztos, hogy nem. Jól vagyok.
Felültem. Elájultam. Ok.
Mentős azonosító sorszámot is kaptam: 666. Fasza.
Mentő, ninózás. Próbáltam humoromnál lenni. A mentőorvos kerek szemekkel vette tudomásul, hogy nem vagyok teljesen normális mikor vigyorogva meséltem, hogy most kaptam életemben először infúziót, és hogy rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy milyen is a hírhedten fos magyar egészségügy.
Nem kellett volna, hogy kíváncsi legyek.
Zuhogott. Szakadt az eső. Egyedül voltam, és bíztam, hogy akkori egyetlen és elengedhetetlen támaszom siet felém. Mielőtt betoltak volna a liftbe éppen akkor láttam, ahogy egy halottas ládát vagy mit tesznek egy autóba. Nagy levegőt vettem és azt mondogattam magamban, hogy egy szuper kis bejegyzést fogok írni ezekről a végtelen abszurd és morbid helyzetekről. Megérkeztem a kórterembe. Vagy inkább kórfolyosó volt, rajtam kívül még vagy 15 másikkal. Ömlesztve sok sok horkolós nővel. Vérvétel, ájulás, hiszti, hogy azt akarom, hogy bejöhessenek hozzám. A nyanya persze egy kommunista őskövület volt, és tartva a tervezett rendet le se szarta az apró igényeimet, pedig nem egy Dr. House-t kértem, csupán annyit, hogy vérvételnél fogják a kezem. Na ok. Vizsgálatok kezdődtek. Nem is kell mondanom, nem egy vészhelyzet tempóban. A kórházi mentősöknek már a tökük ki lehetett. Hasi és mellkasi röntgen. Ijesztő szocreál falak, fáradt, motiválatlan szemek. Falhoz állok, megvilágítanak hátulról. Az árnyákomat nézem. Egy vallatószoba jutott eszembe.
Vissza a folyosóra. Hajnali fél2. Kint zuhog, dörög, villámlik. Jön az ultrahang. A nő tipikus smasszer kinézetét tetézte a bulldog szerűen legördülő pofazacskója és férfias álla. Vele is próbáltam kommunikálni. Nem ment. 3 szóból meg kellett volna értenem, hogy mi zajlik bennem.
Megint a folyosón. Elképzeltem, hogy bemegyek a nővérszobába, megzavarva a biztos rettenetesen fontos diskurzust, s megkérdezem, láthatom-e a felvételeket. Nem.Miért, maga orvos?Nem hisz nekem? Jönne a válasz. Unatkoztam annyira, hogy bejátszottam a történetet. Vajon milyen válaszok érkeztek?...
Faszom. Itt estem kétségbe. Goromba, motiválatlan, nulla empátiával rendelkező lények teszik meg az első lépéseket a diagnosztizálásom felé. Beleborzongok. Dr. House-t akarok. Vagy hazamenni.
Olyan sok helyre vittek, hogy miután megérkeztem kiindulópontomra, véletlenül elhagyta a szám a 'Home sweet home' kifejezés egy irónikusan sanda mosollyal körítve. A mentősök nem nevettek rajta, pedig szerintem jó poén volt. Morbid, de jó.

Villámok cikáztak a fejem felett, a dörgések még a mellkasomat és megrezegtették. Reméltem, hogy nem esik rám néhány adag vakolat. Bár azok után, hogy miket láttam...ezen sem lepődtem volna meg. Az állapotom javult. De szerintem csak azért, mert végtelenül rosszul voltam a környezettől.

Furcsa, hogy nincs harag bennem, senki s semmi felé. Jó érzés, hogy a sok szúrás, vizsgálat és miegyéb kellemetlenségének elviseléséhez a beteg gyerekek adták az erőt, akikhez járni szoktam. Nagyon időszerű volt, hogy kórházba kerüljek. Hogy feszegessem és feszegessék a határaimat, hogy megtapasztaljam a reakciókat, hogy rájöjjek: sokszor nem az történik, amit én akarok, hogy emberi legyek, hogy hagyjam pihenni az egóm, és még sorolhatnám.
Köszönöm magamnak a tapasztalatot, s köszönöm azoknak, akik itt voltak velem, támogattak, humorkodtak, velem nevettek és biztosítottak arról, hogy erős vagyok.
Nannuscha
U.i.: Még erőteljesen bent vagyok, úgyhogy nem merem még lezárni ezt az írást. Nem koccintok előre....nademajd, ha kiengednek :)

Millió cím forog

körülöttem mintha valami csillag lenne születőben, és súlya, tömege olyan nagy volna, hogy az összes környező bolygót, meteort, port, kavicsot, "űrcsürhét" magába akarná olvasztani, szülni ezzel egy vadiúj galaxist. (és még csak a bejegyzés címével foglalkoztam, s nem az engem ma válaszra kényszerítő -igazából valamilyen szinten banális, DE! - nagy változást kikényszerítő kérdéssel.
Ha ez a kérdés ilyen hatással van rám, hogy tudnék meghozni, egy valóban életbevágó döntést? Vagy ez is az lett volna?
De most komolyan?

Apró pici, gömbölyded, lekerített formák. Több tér, kuckós, sarokban tűz mellett olvasós, sötét, ám vidám színek kavalkádja, tipikus provence-i hangulatot varázsolós...Nannuscha nekikezd a dekoráció készítéséhez.
Bepörgök. Aztán a szívem nem enged több adrenalint elviselni. Jah, csináljuk. Nem engedhetem meg magamnak, hogy mást mondjak. Ha mást mondanék: csalódás, megalkuvás, gyávaság érzése fogna el. Pedig mint ahogy régen lefestettem magam: na pont ilyen nem áll szándékomban lenni. Néha hallgatni kell az ősi mondásokra, a barátok jóindulatára, az öregek tapasztalataira, a szülők óvó szavaira, a saját motiváló benső hangjainkra. Ezt a hangot most valami, mintha elnyomta volna bennem. Pedig nagy nagy robajjal tört ki egy rég kikívánkozott sóhaj.


Felnőtté válás.
Kettős érzés.
Nem bírom tovább, szabad akarok lenni. Nem azért, mert nem kényelmes itt, mert nem kell vasalni, meg mosni, meg főzni s miegyéb...a lelkem vágyik a szabad mozgásra. Nem akarok beszámolni, nem akarok függni, s úgy érezni magam, mint aki tartozik valamivel. A saját nyugalmamat keresem, a saját keresztemet cipelve.
A problémák is feltöltenek, ha pontosan tudod, hogy csak Te tudod őket megoldani. Más ne szóljon bele, mert beleérne a kis lelki körforgásod bonyolult spiráljába. S az megszabván az irányt, egy új folyamot indítana el, ami egy másik ösvényt taposna ki, ami lehet, hogy nem is Tied. Már nem éri meg. Nem véletlenül nő fel az ember. Azért, hogy a saját útját taposva úgy egyen, igyon, táncoljon, barátkozzon, szeretkezzen, neveljen, ahogy a saját gondolataiban meg van írva. És ezt csak egyedül lehet megoldani. Hiába van párkapcsolatod, a nő, vagy a férfi sosem fogja megszabni, hogy mit tegyél, mert ha egymásra vagytok hangolódva, mind a ketten tudni fogjátok a helyes lépést egymás felé, vagy egymástól el. Ezt persze tiszteletben kell tartani.
És én néha eljátszom a legszebb szerepemet világom színpadán: lelkem, habitusom, szellemem egyik régi mivoltát.
Beleengedem magam. Bohém, mély gondolatú, művészlelkű, de eszes, vagány nőként mosolygok sandán a világ fényeire, miközben kacsintva adok pacsit egy régenlátott barátomnak: a Bátorságnak.