2016. február 26., péntek

A barcelonai megsemmisüléstől a new yorki broadway showig

Barcelona számomra valami egészen különlegeset jelentett. Addig a szent pontig, míg valakire mindig emlékeztetni nem kezdett. Lassan 5 éve jártam ott először. Valami csodaszerű jelentést adott az akkori életemnek az az utazás. 6 és fél éves kapcsolatom után kinyitva a szemem és a szívem lefoglaltam életem első repülőjegyét. Egyedül akartam lenni. Számomra az a város a vég és a kezded színes romantikájának sangriája. Imádtam, ahogy valaminek tudatosan véget kezdtem vetni, s ezzel együtt éreztem a jövő fonódó szálait is magam körül, melyeket szeretetből, elengedésből, kíváncsiságból szőttem. Barcelona befogadott az első perctől kezdve miután leszállt a fapados gépem. Magába szippantott a színes illata, az ismeretlen sűrűsége, s a végtelenül egyszerű hostel narancssárgára festett kis szobácskája, amiben nyugalmamat leltem a Ramblas nyüzsgése elől. Körülöttem Picassot, Mirót és Güellt éreztem, átadtam magam a szentimentális művészetnek és az újdonságnak, szégyenemet büszkén viselve ültem be egyedül enni és inni, kérdezve magamtól magamat. S ahogy rajzolódni látszott az elengedés, úgy színesedett a befogadás vászna is lelkemben. Barcelonában hagyva a múltam landoltam Budapesten az októberi hűvösség érintésében. S ahogy a reptéri fotocellás ajtó kinyílt előttem, úgy engedtem utat a jövőnek magamba, hogy aztán az ajtó bezárultával amögött hagyhassam múltam. Jelentése volt. Barcelona szimbolikája egészen addig kísért, míg újra vissza nem tértem.
Valami egészen más fogadott. Autóbusz vitt a reptértől az 5 csillagos luxus hotelig. Szokásosan ismeretlen de nagyon kedves kollégáimat próbáltam besorolni a lelkem mappáiba, hogy aztán azokat a layover végeztével törölhessem, mint egyszerű fájlokat. A tengerpartra lesétálva döbbenten vettem észre, hogy mennyire szűken láttam a világot 5 évvel ezelőtt. Hogy ugyanaz a város az idő és tapasztalás elteltével mennyivel színesebb, változatosabb lehet. Hogy nem csupán a szép de egyben fájdalmasan naturalista képet áraszt most magából...vagy éppen csak azt láttam meg. Rövid sétám után egy tapas bár napsütötte teraszán kötöttem ki fehérborral a kezemben beszélgetve egy rendkívül kedves katalán pincérrel. Ritkán érzem ugyan, de módfelett jól esett észrevenni, hogy vannak még akik nálam is rosszabbul beszélik az angolt. 2 kortyom a borból, máris valahová messzire repített. Elővettem az éppen táskámban levő párizsi Hyatt Regency-ből csórt papírfecnimet és a hongkongi hotelből eltulajdonított tollamat s írni kezdtem. Körmöltem megszállottam, a rendelt paellámat szinte érintetlenül hagyva csak írtam, s olyat, amilyen talán sosem (fogok).
Azt a jegyzetet azóta sem találom. Elhagytam. Fejvesztve kerestem miután visszaérkeztem. Nem is tudom, hogy merjek-e egyáltalán arról írni, ami azon a papíron van. Talán valami olyasmi, hogy..."most már nem azt jelenti Barcelona, mint amit eddig".... "most valami borostás, csalfa szemű pilótához kötöm"..."eltűnt a magányom ebben a városban, felcserélte azt az örök társasjáték egyik kékpólós bábúja"..."eltűnt a nemvárás csodája, a várt tökéletes örömét vagy kínját hozva"..."nincs már összeszorított száj a tengerparton és a piacon vett szőlő csipegetése"..."őt keresem mindenhol, mindenkiben"... Irodalmiságát az elveszett jegyzeteknek nem tudom visszahozni, hiába igyekszem. Itt most nem süt szembe velem a spanyol nap fénye, nem vet szivárványt a borospoharam üvege az asztalra s nem lesem minden tekintetben azt a világosbarna szemű szenvedélyt. Bárhol legyen is az a jegyzet, az érzés bennem ragadt, s azóta frusztrál. Talán legalább annyira, ahogy mindez azon a számomra semmitmondó napon történt. amit a világ a szerelmesek napjának nevez. Ezen a napon életemben először kaptam vörös rózsát. De azt sem akárhogyan. A business class dekorációjából elcsórt egyik darab lett az enyém, amit azután kaptam egyik egyiptomi kollégámtól, miután halálra rémisztett kézmosás közben. Erről ennyit...

Milyen jó volna kapni egyszer egy tulipánt az év teljesen mindegy melyik napján...
Mennyire jó volna mindezt nem előre látni, mint ahogy megéreztem az eseményeket mostanában. Nem is tudom pontosan, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb. Hogy én teremtettem-e meg a történéseket, én voltam-e hatással a világ rendezésére, vagy csupán életem főszereplőjeként szimplán figyeltem a súgóra a színpad alól, s megérezve a jövőt igyekeztem felkészülni rá. Banálisnak vélt eseményeket tudtam előre, mint ahogy a lakótársamtól kapok ajándékba egy havaianas papucsot Rióból, holott egyáltalán nem szoktunk szuvenírt venni a másiknak, mert körülbelül ugyanannyira bejárjuk a világot értük. Vagy például az, hogy pontosan tudom milyen pozíciót adnak egy-egy út alkalmával a gépen, arról nem is beszélve, hogy a szilveszteri drogtesztem előtt direkt nem mentem el itthon mosdóba, hogy tudjak produkálni ha sor kerül rá. Volt egy gondolatom a barcelonai kiruccanásommal kapcsolatban is. Miután sikerült végigtombolnom 8 fokban egy 6-1-re végződő Barcelona-Vigo meccset, a visszaút kevésbé sikerült könnyedre. Benne volt a gondolataimban az a kéz. Az a kéz, aminek fürkészése közben egyszer mélyen elaludtam. Az a kéz ami az A380-as gépet repíti a magasba teljes erővel, és az ami amúgy szertelenül szereti titkos aurámat megbolondítani. Tudtam előre. Ez a kéz, a gazdájával együtt ott pihen majd a business class egyik kényelmes foteljében Barcelonából Dubaiba tartva. Szerviz utáni megigazított sminkem sem tudta volna leplezni a kényes helyzetet, mikor feltűntem előtte. Kínosság, merevség, "mi a f**z érzés" és egyéb rendkívül kellemetlen másodpercek vonultak előttem lassítva, óráknak tűnve. A "Nem tudtam, hogy Barcelonában vagy" "Hogyne tudtad volna..." ki nem mondott párbeszéd volt a fő kulcsa a megszokott udvariaskodásnak.  A lépcsőn lefelé menet meg kellett támaszkodnom a korlátba, hogy mély levegőt vegyek, s eldöntsem, hogy most akkor sírni vagy nevetni fogok az egész helyzeten. Mindkettőt megtettem. Euforikus állapotomat egyáltalán nem élveztem. Most nem tetszett az a mindig megragadott kínzó gyönyörszerű mámor, amit az ambivalencia okoz. Nem szokásom dolgoknak csak útvéget vetni, sőt...de nagyon el kellett gondolkoznom azon, hogy mi vezetett ahhoz, hogy akkor felmenjek a business classra egy jókora maflásért. Azt hiszem még mindig érnek bennem az irodalmibbnál irodalmibb gondolatok azzal kapcsolatban, miféle kapcsolat esélyes, lehetséges egy olyan életvitel mellett, amelyet jelenleg élek. De erről majd egy másik bejegyzésemben talán szót ejtek mélyebben...

New York. Ami önmagában egy megsemmisíthetetlen fogalom, életérzés, áhítattal átitatott extrémgyors aurarezgés....még esőben is tökéletesen passzol és harmóniában van minden egyes lélekkel, aki beszippantja levegőjét. Manhattannel szinte kedvem támadna szerelmeskedni, hogy az összes felhőkarolójának tetejét, sugárút és utcasarok pocsolyáját, csatornafedők gőzéből kiolvasott jóslatot, éttermek csillogását és sokszínűségét egyetlen pillanatban élhessem át. A Broadway show, amire rászántam magam végül minden eddiginél merészebb gondolatomat is felülmúlta. A 13 órás út után fogtam magam és 1 órán keresztül, míg hotelszobámban kortyolgattam a vörösboromat igyekeztem eldönteni, hogy milyen öltözék illik egy igazi musicalhez. Koktélruha, 15 centis sarkú klasszikus fekete körömcipő és blézer, vagy maradva a cipőnél legyek lazább a farmeremmel és egy csinos felsővel, tükröződjek inkább tekintetemben mint öltözékemben...nos az utóbbi mellett döntöttem mivel 2 fok volt odakint, eső, s mert 24 óra ébrenlét után mit sem számít. Kicsit kétségbe voltam esve alul öltözöttségem miatt, ám mikor megérkeztem a hoteltől 3 blokkra lévő színházhoz, a többi sorban álló helyett - akik trágyás sportcipőben, susinaciban és pufikapátban várták, hogy megvegyék az amúgy nem olcsó jegyet - szégyelltem magam. Kedves beszélgetés a pénztárossal, majd az ültetőhölgy "I love you" reakciója a "Hány főre lesz?" kérdésére, amire büszkén és mosolyogva válaszoltam, hogy egyedül vagyok. Attól eltekintve, hogy a  mellettem ülő 3 húzott-szeműt (pedig bírom a kóreaiakat)  legszívesebben agyoncsaptam volna amiért 15 percenként mobiloztak és aludtak be a világ egyik leghíresebb darabja közben, eszméletlenül éveztem a show-t. Hús-vér emberek ugráltak, táncoltak, énekeltek előttem. Hibáik imádnivalóan tükrözték emberi mivoltukat. Broadway show meg New York City meg nagy flanc ide vagy oda, a színpad és az emberi gyarlóság, maga a lét, a személy csodálatos és tökéletesen tökéletlen kombinációja elevenedett meg előttem. Néha sírni lett volna kedvem. Gyerekkorom másik nagy vágya - a stewardesskedés mellett -  a színészkedés volt. Aprócska de számomra annál fontosabb darabokban játszottam, belenyalva a taps szédítő erejébe, a baki kreativitást igénylő fordulatába, a társaság egymásba fordulásába, a szerepek megformálásába, amiből mindig többet tudhattam meg magamról. Könnyem csak azért nem csordul ki, mert a 13 órás út kiszárította a szemeimet. Kilépve a színházból a várost akaratlanul is könnyedén lélegeztem be.
Ha New York magával ragad, nincs menekvésed, a rabjává tesz egy pillanat alatt, még viharban, esőben vagy hóban is. Ezen a layoveren mindenképpen a művészetnek szenteltem magam, így a Central Parkon keresztül gyalogolva a zuhogó esőben megváltottam a jegyem a Metropolitan Múzeumba, ahol festményeket, szobrokat és kisiskolásokat lehetett megfigyelni, ahogy művészeti tanáraik egy-egy alkotásról mesélnek. Öröm volt nézni s látni a gyerekek lelkesedését. Van ilyen otthon?
Egy Miró és egy Klimt művészettörténeti könyvet - no és persze egy manapság olyan divatos színező könyvecskét - véve elképesztő vehemenciával indultam a Time Square felé, nem törődve azzal, hogy a zivatar teljesen átnedvesítette a ruházatom, hogy a pocsolyában lépkedve színes dimenziókat ugrok, hogy esernyőmet kifordítja a szél vagy éppen lefröcsköl egy busz. New York így is szerethető.
Az egész út alatt ami összesen körülbelül 55 órát vett igénybe az életemből, 15 órát sikerült aludnom. S most sem alszom. Mert félek, hogy holnapra még többet felejtek abból, amit le akartam írni. Azt hiszem így sem teljes. Azt hiszem jegyzetelni kellene. De mit ér a jegyzet, ha elhagyom azokat. Mint Barcelonában. Abban a napsütötte tapas bárban....






2016. február 11., csütörtök

Társasjáték hétköznapokra

Saját filmem főszereplőjeként egészen drámaian és színpadiasan vagyok képes megélni az eseményeket. Szinte látom néha, ahogy torzul az arcom, s ráncaimat vési mélyebbre a tapasztalás, vagy éppen, hogy időtlenül a pillanatba ugrok bele 1000 méter magasból, a számba harapva vagy nyelvet nyújtva, iróniával a hangomat ordítva, hogy 'Mindenki bekaphatja'. Esetenként biztonságérzet fog el. Ezt is látom. Kívülről. Mikor a keze az enyémen pihen. Fizikai, szellemi biztonság, de semmiféleképpen sem érzelmi. Hogyan is lehetne az? Mi az, ami ehhez a felbolydult életstílushoz kapcsolódhat, ha nem csak saját magunk? Ki az aki igazodni tud ehhez? Nem hogy egy másik ember, még saját álmaim és vágyaim sem érnek utol. Az emlékeim keverednek. Nem tudom milyen nap van, s még az is csupán homályosan dereng, hogy merre jártam előző nap. Saját gondolataim fejvesztve rohannak utánam, kezüket néha előrenyújtva kiáltják, hogy várjam meg őket. Hogy vegyek néhány mély levegőt. Hogy lassítsak. Hogy segítsenek elkergetni az inszomniát az ágyam környékéről. Hogy is tudnám azt a csodát feldolgozni, ami velem és bennem történik, ha nem alszom? Az álom, a gondolat és az éberség közti állapotot nevezem alvásnak az utóbbi néhány hétben. Erősen vergődő szívem és apró zajok a sosem pihenő utcákról kergetnek a türelmetlenség hálójába. Órákig küzdök. Órákig meditálok. Órákig bámulom a plafont. Órákig gondolok rá vagy rád. Órákig gondolok magamra. Órákig számolom a szívverésem és a légzésem. Órákig bénulok le és órákig ugrálok a boldogság és a szenvedés közötti szakadék felett megbolydulva, mint egy haláltusáját vívó éjjeli lepke a villanykörte körül.
Így nem tudok aludni és egy üzenetre felpörögve, energiáimat a polcra rakott, utazásaim emlékével teletöltött kémcsövekből merítve adagolom magamnak. Megtört életformám játszik velem bújócskát. Mindegy, hogy reggel vagy este van, az idő relatív mivoltából teljesen mindegy mikor vágom be magam a taxiba és fejelek meg egy áhított érzést. Mikor a keze az enyémen pihen. Mikor egyszerre vesszük a levegőt. Mikor elpirulva és félmosollyal nézek a szemébe. Vagy a motorcsónak hangja. A 3 méteres hullámok. Aztán az, ahogy arcon csap a túl sós és hideg hullámmaradvány. A tejszínhab a tortán delfin és a lakatlan sziget, ahonnan utópisztikus kilátás nyílik a világ legmagasabb épületére. A kagylók a kezemben, a játék a kutyával és a némaság csípős szorítást ad a szívemre. Ismét egy tökéletesen tökéletlen nap a kialvatlanság árnyékában, ahol a bizonytalanság, mint a víz, az élvezet, mint a levegő, az életérzés, mint a tűz, és én a föld és menny között lebegő naiv buta kis liba.
Míg azt hiszem a béke és a szeretet alap természetem, úgy csap arcba a felismerés, hogy nincs új a nap alatt, s hogy bosszankodásom és a békétlenségem is 'velemjáró'. Hogy a szerelmem és a szeretőm között van különbség. Hogy míg az egyik ismer, a másik csupán a sziluettemet látja. Míg az egyik nincs, a másik sincs igazán. Csak félig. Míg a kémcsőből ki nem iszom az emlékek és az élvezet zamatát. Míg az egyik igaz, a másik csupán buta tévelygésem. Még mindig. Pedig már azt hittem, nem tudom magam becsapni.  
S valahogy mégis mindig élvezem szenvedésem is. Hiszen ez is csak egy életérzés. Azokat meg imádom. Mit nekem már elengedés. Az elengedés művészete, s annak lépései már a véremben csörgedeznek, veszekedve az oxigénnel. Ahogy ledöbbensz, ahogy nem kapsz levegőt, ahogy az arcodból kicsapolódik az összes vér, majd szíved heves verése felpumpálja a piros folyadékot a nyakadba, aztán a füledbe, majd az orcáid kezdenek el égni. Mindez néhány másodperc alatt. Bekönnyezik a szemed, sajnálod magad, majd dühös leszel. És fel sem szállsz a metróra, mert elgyengülsz. Csak lekullogsz a lépcsőn, reménytelen és értetlen tekintettel haladsz végig, frissen mosott hajadat, elegáns sminkedet, és gyönyörűen szűzies térd-takarta szoknyád piros övvel ring a derekadon....sokan megnéznek. De Te nem kapsz levegőt. Mert megint ismétlődik a történelem. Megint kénytelen vagy elengedni valamit, vagy valakit.