Elhalmoztam magam elvárásokkal. Ezek szerint valóban nem változtam volna? Nem tettem eleget az ígéretemnek? Vagy megint meg kell tennem egy nagyobb lépést az utamon?
Ezen az enyhe novemberi reggelen szembenéztem azzal, amit nem akartam. Teljesen letisztult kép volt előttem arról, hogy mi a tervem az elkövetkezendő napokra. Még hagytam magamnak némi választási lehetőséget azzal, hogy csak egy kis szatyorba pakoltam be azokat a holmikat, melyek elengedhetetlenek a mindennapjaimhoz. A nyugodtságtól és az illúziómentes tisztaságtól kongott a lelkem. Nem tudtam sírni, nem akadhattam ki, nem ment semmi, csak eltökélten készülődni, amíg Ő alszik. Kész csoda, hogy nem ébredt fel a hangos szívverésemre, mikor csókot leheltem a fejbúbjára.
Olyan határozottan csuktam be magam mögött a kaput, mint amilyen határozott az elmúlt néhány hónapban nem voltam. Ugyanaz az tekintet áradt a szemeimből, amibe Ő beleszeretett. De mégis elmentem, útközben felkészülve minden eshetőségre. Vagy ma láttam Őt utoljára, vagy húzzuk még egymást abban a tudatban, hogy együtt akarunk lenni, vagy éppen mindent megváltoztat ez az apró tett és minden gondolat és cselekedet a helyére kerül...Egyszerűen nem tudom. Azt tudom, hogy szerelmes vagyok. És Vele akarok lenni, de nem tudok. Micsoda szirupos ellentmondás. Ismét eljött az az idő, hogy a saját kezembe vegyem az életem, mindenféle tejszínhabos illúzió és hamis érzelem nélkül...hogy újra épüljek.
