Itt a tizenkilencediken, az erkélyen egészen kellemes az idő. Sőt, a hajam tincseit egészen békésen piszkálja a langyos szellő a tenger felől. Az alapzajt már régen megszoktam itt, valahogy hozzátartozik ehhez a nyűsgéshez, ehhez a forgataghoz. Az autók, a légkondícionálók búgó s állandó zaja, néhány gyerek kiabálása, vagy egy egy repólőgép méla robaja mindig jelen van.
Az élet itt olyan, mintha mindenhol ilyen volna.
Az elmúlt majd' fél évben sok időt töltöttem Magyarországon. Ennek több oka is volt. Emlékszem, hogyan reagáltam a felmondólevelem megérkezésére. Fizikailag rosszul lettem. Úgy éreztem, hogy szanaszéjjel esik mindegyik porcikám, hogy a talaj alattam megmozdul. Ilyen érzés lehet levegőtlen térben lebegni. Az a beszélgetés tartott akkor egyben, amit gyorsan lezavartam telefonon egyik nagyon régi barátnőmmel. Aztán mély levegőt vettem és elhitettem magammal, hogy ez így van jól. Egy percig nem gondoltam át a konzekvenciákat, egy perc alatt tulajdonképpen mindent sikerült mosolyogva a szőnyeg alá söpörnöm. Szoktam ilyet. Ebben a bizarr helyzetben nem is kételkedtem abban, hogy ez a tettrekész érzés, amit a jövőmmel kapcsolatban éreztem, megváltozhat.
Pedig megváltozott. Miután hivatalosan is kikerültem abból az eufóriából, amit akkor már 6 éve éltem, elkezdtek a mindennapok egyre súlyosabban rámnehezedni. Okoltam akkor mindent és mindenkit...a pandémiát, a világ energiáját, a mentális kimerültséget, melyet nyílván az emberek árasztanak felém, és nyílván én az egészről nem tehetek. Hiszen az én életem nem miattam rossz. Azt rosszá teszik. Én meg kűzdök mint egy őrült a széllel szemben, én egyedül, én, szegény én.
Ekkor döntöttem úgy, hogy még mielőtt maradandóan tönkreteszem és lerombolom az eddig felépített életemet, kicsit hazamegyek a szülői házba, és lecsillapodok. Csőlátásom egyre szélesedett, ahogy elkezdtem magam és a világ helyzetét analizálni. Volt időm leülni magammal beszélgetni, és pánik helyett mély levegőket vettem, szorongás helyett pedig megoldásokat kerestem. Levetettem magamról azt a kényszert, miszerint mindenképpen kell valami hasznosat csinálnom most és azonnal, különben az egész életem oda. Türelmet és elfogadást gyakoroltam. Megengedtem magamnak, hogy megengedhessem a másiknak, hogy saját maga döntsön a saját életéről!
És így telt el 2020 decembere, családdal, együttségben, karöltve, a harmónia buborékába merülve, melyet egy felemelő szilveszteri banzájjal tetéztem Dubaiban.
Teljesen elengedtem az elvárásaimat magammal és a világgal szemben - bár a mai napig meg tudok egy két dolgon lepődni, ami és ahogy történik az éterben, de addig nem vagyok hajlandó azokkal a dolgokkal foglalkozni, míg közvetlenül nem érintenek - ami amúgy lehetetlen...mármint, hogy ne érintsen valami közvetlenül...mert ugye minden közvetett esemény valamilyen formában közvetlen lesz egyszer. Elkezdtem nem tervezni semmit, és napi jógával gyakorolni tesi-lelki-mentális rugalmasságom. Na, azért van még mit csiszolni...minden téren.
Februárban ismét hazautaztam nagynénikénti szintlépésem örömére. Nem voltam sosem oda a gyerekekért, de Andor Mór...(talán ő az első név, amit a blogomban említek...hát nem szép?). Szóval elfoglalt a gügyögés és a böfiztetés ebben a nagy európai káoszban, ami engem otthon fogadott a vírus és az oltás körül. Kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó híreket olvasni, tudatlanság boldogság felkiáltással. Mindennapra jutottak hírek s akkor örültünk igazán, amelyik napon nem volt egy sem. Szomorú események sora, feszültség, kilátástalanság, elképesztő és mély szorongás járta körbe az űrt. A tervezhetetlenség, a félelem és az aggodalom mély vájatot fúrt mindenkibe. Kétségtelenül nehéz ez az átmenet most.
Alig néhány napja értem vissza a Közel-Keletre. Itt minden normális. Azt hiszem. Vagy csak nem szorongatják az embereket a hírekkel. Vagy csak én nem figyelek rájuk annyira. A nyugtalanság viszont örök kísérőm mindenhova, s ez így is lesz, míg ennek az egész iszonyatnak vége nem lesz. Addig pedig tessék kiszabadulni a mozdulatlanságból, a merevségből, a fagyból. A tavasz gyógyító napfényt hoz, a természet kinyílik, újjászületik. A világ pördül tovább, a körforgás megállíthatatlan. Ebben nem lehet mást tenni csak gyönyörködni. Még itt a tizenkilencedik emeleten is.
