Kóros akaratlanság.
A magány mártíromsága alatt.
A magamba oltott hit elnémulása.
Kapaszkodva az erőtlenség illúziójába.
Ez vagyok én. Valahol a világban elveszítettem a lendületemet. Elfogyott a hajtóerő és csak vitorlázom magam neki az élesen kiálló szikladaraboknak.
Nem hiszek neked. Se neked. Oh....neked sem! Elfogytatok. Elpárologtak igaz szavaitok. Nem számítotok mert én sem számítok többé.
Mindenki saját magának létezik. Úgy jár át rajtunk az önzőség és a képmutatás, mint a híreken a napi gyilkosság. Nincs itt szépség már csak nagyon ritkán. De mi emberek...nekünk ahhoz a bájhoz semmi közünk ami néha megmutatkozik.
A harmónia egyszer egyszer felpislog. Egy örebrói szívárvány színeiben, vagy egy annabodai tó kavicsrengetegében vagy ahogy a vízfelszín visszatükrözi egy elkószált felhő tejfehérjét a sötétkék északi ég elveszett univerzumában. A béke ott fent svédia hűvösségében átmosta az agyam jéghideg vízzel s azok a mély beszélgetések egy baráttal elhesegették örök magányomat néhány napra. A csoda és a fény kézzelfogható volt. Imádtam, ahogy éjfélkor sem ment pihenni a Nap, és napközben is erősen, s igen lassan mozgott az égen megvilágítva sok-sok kondenzcsíkot.
S ezt a nyugalomittas néhány napot felváltotta közép-ázsia zsibongó centruma, HongKong. Egy teljesen más táj, merőben más összhang kerített hatalmába ott fent a szálloda tetőteraszán. A szürke naplemente hitchcock-i kontrasztott alkotott az alacsonyan úszó felhőkkel és a pára miatt egészen életlenül láttam a kikötőben a tengeri uszályokat. A magány megint odébállt egy órára, de a felszínesség és az idegenség már nem nyűgözött le, mint néhány évvel ezelőtt. 
A balanszt aztán megint megtaláltam de ismét csak néhány órára. A Tiltott Város antik épületeinek elrendezésében. Peking szívében, ami önmagában a káoszrengeteg és a kiismerhetetlenség, ott dobog a régi kína szimmetriája, a kapuk, udvarok és szentélyek egysége az öt elemmel és a taoista hit szerinti numerológiát követve, kapcsolatban az éggel s a földdel. Legfelső harmónia csarnoka, a Harmónia megőrzésének csarnoka vagy a központi Harmónia csarnoka. Ezekbe sétáltam ki s be. Ha akartam volna sem tudtam volna eléggé koncetrálni ahhoz, hogy kitérítsem magam az egyensúlyi állapotomból. Így történt az, hogy éjjel nagy robajra ébredve a bőröndömet a földön találtam egy olyan szekrényről leesve, amiről lehetetlen(!), hogy magától csússzon le. Jól betett ez a harmónia cucc...
Hajkurászva a stabilitást, amiről egy-egy jobb pillanatomban azt gondolom, hogy megvan, érkeztem Dániába, ahol elterveztem, hogy biciklizni fogok. A biciklizés helyre zökkent, mert egyensúlyban kell tartani magam. Valamiért mégis úgy döntöttem, hogy kollégáimmal sétálok be a már jól ismert központba vacsorázni. Rossz ötlet volt. Ismét felületes és egy kicsit sem érdekes beszélgetéseket kellett végighallgatnom. Inkább fókuszáltam megint a Napra, ahogy még késő este sem akart nyugovóra térni.
Harmóniából ki-be, nyugatalanságban és békében, hitben és hitetlenségben. Annyira eldöntöttem, hogy egyedül jó, hogy majdnem elhittem.
Párizsban is jó volt a Montmartre domoldalán sétálni a pöttyös szoknyámban miközben Yann Tiersen zongorajátéka muzsiált a fülesemből. A pocsolyák is franciául áztatták a lehullani kezdett faleveleket. Ejnye, kicsit elsiettétek az őszt ott a művészek terén. A Moulin Rouge irányába sétálva néhány percre megálltam Van Gogh lakása előtt, majd továbbsikolttam egy kicsit a történelemben... Milyen fájdalmasan szép lehett az a híres francia boldog békeidő, a Belle Époque. Valóban béke volt a lelkekben vagy csupán az ágyúk hallgattak el? A művészet kivirágzott, nem hallgattak többé a múzsák és Párizs vérkeringése megtelt megannyi bohém és szenvedélyes alkotóval. A macskakövek ha beszélni tudnának...behúnytam a szemem, miközben a kis pohár vörösboromat kortyoltam a Cafe des 2 Moulins egyik ócska asztalánál, várva, hogy összetörhessem a rendelt creme brulee-m tetejét. És mikor ez megörtént én olyan boldog voltam.
Hopp. Egy pillanatra. Mert volt ott creme brulee meg vörösbor, meg Párizs és a híres kávéház. Meg én.
Néhány kötelező képet készítve a Moulin Rouge épületéről, a pályaudvar felé vettem az irányt. A vihar már kopogtatott és az ég egészen sötétszürke háttere lett a sötétzöld lombú fáknak. A nap a hátam mögött halovány árnyékot dobott a betonra, ahol az ősz előszava megint megannyi lehullott sárga levélben szólalt meg.
És ismét a sötét sivatagi apartmanom rabja lettem. Nem szeretem elhagyni a lakásom. Itt valamennyire még tudok töltődni. Vagy csak túl gyáva lennék? Nekem ebben a városban minden plasztik, minden hazugság és felszínes, így vásárolni is csak akkor megyek ha éppen nagyon muszáj. Néma vagyok. Néha napokig. De zajongok belül. Az elmém elhatalmasodik. Hiányozni kezd a beszélgetés. Hogy valaki üdvözöljön ha hazaérek. Az emlékek, élmények, amiktől lassan már hányásig teletömtem magam nem tudom kivel megosztani. Nem kérdezi senki. Vagy talán már nem is tudom azokat szavakba zárni. De van Facebook. Meg Instagram. Ott egy minimális részét az életérzésnek talán át tudom adni.S a képeimet sokan szeretik. Micsoda csuda illúzió. Abból a 100 emberből 5-en ha megkérdezik, hogy hogy vagyok. Elfelejtődök így lassan 3 év után. De azt hiszem ez így természetes. Nem vagyok a régi barátaim hétköznapjaiban, fogalmuk sincs mi folyik bennem igazán és ezért nem lehetek rájuk dühös. Én vagyok, aki ezt az utat választottam. Csak éppen hiába tudtam, hogy magányos lesz ez az utazás, a magányról mint érzésről akkor még csak fogalmam sem volt.
Menthetetlen meghalni vágyás és kilátástalanság démonjai táncolnak körbe ilyenkor napokig. Gyűlölöm magam, amiért ennyire gyenge vagyok. Bűnbakokat keresek, és elönt a gonoszság és teljes téboly. Semmi sem jó, lelkem nyomorékká süllyed a társtalanság nyomása alatt. És egyre inkább csak görcsbe feszülve hajtogatom magamnak a saját igazságomat. A saját egómat nagyítva teszem magam elé traszpanrenssé és nem hiszek senkinek...és mondom...mindenki mocsok és mindenki hazudik (ez mondjuk igaz) és a párkapcsolat csupán egy önző egómaszturbálás, a másikrakenhetősége a saját hibáinknak, az önértékelésünk amortizálása vagy felturbózása, a harmónia teljes kizárása életünkből, az útkeresés mellékvágányai, az igaz énünk elől való menekülés és az egyeülléttől való hatalmas félelem.
Vagy csak annyira vágyom, hogy legyen mellettem valaki, hogy ügyesen hárítok ikább és taszítom a gondolatát is annak, hogy ismét kitegyem magam olyan érzésnek, ahol sebezhető leszek....Pedig azt én mindig úgy élvezem....
De amint megborulni látszok, mindig jön valami amiért lelkesedhetek. Még ha ez csak egy nap is. Rengetegszer jártam már Londonban, de sosem gondoltam, hogy olyan csapatot fogok ki, akiket a vásárláson meg az alváson (nem is értem) kívül érdekelhet bármi más. Elérkezett a pillanat és négyen (a 26 fős crew-ból) délnyugat felé vettük az irányt, egészen a Stonehenge-ig. Maga az út is igen szórakoztató volt pláne míg megszoktuk a jobbkormányos közlekedést, meg hát azért mert én voltam a navigátor, ami külön bukét adott a 2 órás kocsikázásnak. Nos, sosem gondoltam, hogy néhány kő ekkora élményt adhat. A szél megveszetten fújt s arcunkbahordta a messziről felénktartó viharfelhők illatát. Nyugatról a nap erőteljesen sütötte meg a keleten harcra váró eső cseppjeit. A zöld fű, a nap valószínűtlenül sárga fénye, a turisták színes kabátjai és a háttérben vízszintes villámokat szóró viharfelleg egészen misztikus energiát adott a Stonhegne szinte rikító szikláinak. Éreztem, hogy töltődöm, a földből, a levegőből, az égből, a varázslat táncolta velem körbe a sziklákat s vártam, hogy a vihar minél hevesebben lecsapjon. S ami kint az bent....a vihar megérkezett.
A vihar bennem meghagyta nyomát. Nem tudom mikor fogok tudni szabadulni ettől a szociálpszichopata valómtól. A teljes józanság mellett tör ki belőlem a teljesen elmezavarodott. Látom mindkét énemet, és felfogom mi történik körülöttem mindig. Találok világos magyarázatot viselkedésemre csak éppen megoldást nem. Vagyis dehogynem. Csak nem tudom, hogy az futja-e az erőmből. S íme megint egy apartmanbeli hétköznap. Aztán megint el, s megint jó.
S megint jó volt ott germánföldön. München imádnivaló. És az Angol kertben ahol egymagam kortyolgattam a paulaneremet a tó melletti sörpadok egyikén, törött esernyőmet magam felé emelvén a csendeseső elől, olyan szépen láttam magam kívülről. És én pedig szépnek láttam azokat az esőcseppeket, amik bele-bele pottyantak a tóba, apróhullámos felszínét megbirizgálva, mint valami kacér kristálypiszkáló eszköz.
S megint itt, ebben a műanyag világtalanságban.
A görcsben.
Kóros akaratlanságban.
A magány mártíromsága alatt.
A magamba oltott hit elnémulásának tanújaként.
Kapaszkodva az erőtlenség illúziójába még mindig.
Jön majd a harmónia....és az a lelki belle époque.
Csak tanuljak már végre valamit!
