2023. december 17., vasárnap

Következő fejezet

Egyszer már írtam arról milyen bátornak lenni. Ha visszatekintek arra az időszakra, igazából egy pillanatnyi élmény volt, amire rábólintottam. Most pedig minden bizonnyal életem hátralevő részéről döntök vakmerőséggel. 
Hetek óta a bátorság jár a fejemben. Merjek-e? 
Igyekeztem millió és egy jelet keresni arra, hogy helyettem azok a bizonyos egyértelmű, vagy éppen belebeszélt nyomok döntsenek. Sokszor öntött el a harag, mert úgy éreztem teljesen egyedül maradtam ebben a kérdésben. Senki, még a hozzám legközelebb álló emberek sem választották meg életem irányát. Ezt akkor el is könyveltem a teljes magamramaradás tényének. 
Ahogy sürgetett az idő, egyre jobban nyomasztott a helyzet. Görcsösen aludtam, és olyan álmokra vágytam amik egyéretelműen jelzik: merre tovább. 
Aztán egy vasárnapi délutánon merészen rányomtam az "enterre". 

Felmondtam. 

Nincs ezzel gond. Tényleg. Sőt. Elmesélem miért. 
Mikor nem hosszabította meg a légitársaság a szerződésemet a COVID alatt, teljesen kétségbeestem. Hirtelen nem tudtam ki is vagyok, mit akarok. Elveszítettem az identitásom. Addig én voltam Fanni, a légikisasszony a világ egyik legjobb légitársaságánál. Olyan ügyesen kebelez be egy ilyen nagy cég, annyira rafináltan mossa az agyunk, hogy minden amit teszünk, érzünk, gondolunk az a cég körül forog, olyannyira, hogy végül arra a kérdésre, hogy "ki vagyok én?" boldogan, amolyan manipulált bágyadtsággal vágok rá egy olyan választ, ami nem is igazán rólam szól, csupán egy végtelenül izgalmas szerepről, amit összekeverek az önazonossággal. Természetesen rengeteget formált az identitásomon ez a munka, sőt, rettentően hálás is vagyok. De azt meg kellett tanulnom, hogy az életem, hogy én, nem a cég vagyok, nem a munka az ami a jellememet meghatározza, mégha sokat alakított is rajtam. 
Szóval azalatt az idő alatt, míg vissza nem tértem a céghez, olyan dolgokat tapasztaltam, melyekre sosem lett volna lehetőségem, ha maradok. Mondhatjuk úgy is, hogy ráeszméltem, hogy van élet az E******s után is. (Nem véletlenül nem írom ki a nevét, hiszen ilyen információkat - mégha egyéni perspektívám szerint írom is - nem oszthatnék meg.) A Camino de Santiago (aminek a teljes élményleírásával még a mai napig tartozom), az egy hónapos jóga elvonulásom Indiában és még sorolhatnám azokat az élményeket, melyek teljesen kilendítettek a komfort zónámból, és hihetetlen erősen formálták a személyiségemet, életszemléletemet. 
Hogy miért mentem vissza repülni? Mert imádok repülni. A mai napig. És bizony milliónyi dolog fog hiányozni. A reptereken való vonulás, a szállodaszobák steril miliője, az az egósimogató érzés, amikor a pilóták mosolyogva isszák a szavaimat, egy jó csapattal való röhögés az éjszaka közepén, míg az utasok alszanak, a pilótafülkéből való eszméletlen kilátás, a szálloda bárjában az első korty bor, az, hogy mindenhol otthon érzem magam, az illúzió, hogy szabad vagyok, az első jól beszippantott lélegzet miután kilépek a reptéri ajtón - mert minden városnak más illata van, a fel és leszállás, és nem utolsósorban a fizetésem és az a langyos, megszokott rutinszerű világom, mely a legtöbb embernek teljes rutintalanságnak tűnik. 
Ilyen közegben a manipulált munkavállaló rendkívül nehezen veszi észre a kiégés jeleit, még akkor is, ha már ő maga is belátja, hogy a munkakapcsolat mérgező. Igazán ügyes eszközöket használnak arra, hogy véletlenül se tünjön fel, hogy igazából milyen mentális bántalmazásban van része a dolgozóknak. Sőt, saját magukat győzik meg arról, hogy egyébként mennyire megéri éjszakákat nem átaludni és a jetlag émelyítő állapotában élni. Olyan sok esetben elúzzák előttünk a mézesmadzagot, hogy végül mindig az a konklúzió, hogy mennyire szerencsések vagyunk, még akkor is, ha mindez egy rózsaszínbe csomagolt kolosszális illúzió. 
Félreértés ne essen az olvasottak alapján. Nem panaszkodásnak szánom. Én végtelenül hálás vagyok ezért a 9 évért és még azt is merném mondani, hogy hálás vagyok a légitársaságnak is. A mostani percig úgy érzem, hogy életem egyik legjobb döntése volt, amit akkor 2014-ben meghoztam. Jóval többet kaptam ezektől az évektől, mint amit valaha reméltem volna. Olyan mélységeket és magasságokat éltem meg, melyek által egy teljesen más dimenzióban kezdtem magam látni. Megismertem a férjemet egy Bali layover alkalmával, beutaztam a világot, lehetőséget teremtettem a családomnak is, hogy utazhassanak, pénzt kerestem és egyre inkább láttam körvonalazódni saját énemet. Elkezdtem tisztelni magam. És ennek folyamataként végül úgy éreztem, hogy már nincs helyem egy olyan környezetben, melyben semmi kontollom nincs az időm és szabad akaratom felett. Ebből az életvitelből kivettem mindent, amit lehetett, s szépen lassan azt figyeltem meg, hogy már inkább elvesz belőlem, mint ad. Azt kezdtem el érezni, hogy ennél többre vagyok hivatott. 

Intermezzo
Már egy hete írom ezt a bejegyzést, és nagyon kűzdök vele. Utolsó előtti layoveremet töltve, utoljára dolgozva a B777 géptípuson (a legmegbízhatóbb, legcsodálatosabb madár a világon), itt vagyok Ghanában, és próbálok kipréselni valamit abból a megfoghatatlan érzésből, ami mostanában körbevesz. Kicsit olyan, mintha abban az ultrakönnyedségben, amit érzek mióta felmondtam, belekotnyeleskedne valami. Valami szorító görcsösség. Talán a kétség? A félelem? 
Nem az nem lehet - nyogtatgatom magam. Hiszen azt, hogy ezt megléptem, olyan zsigeri erők ösztökélték, melyekre tudom, hogy hallgatni kell. Pont ezért az utóbbi időben folyton jeleket kerestem - hogy segítsenek a döntésemben. Csakhogy a jeleknek csak akkor adunk JELentéstartalmat és értelmet, mikor azt akarjuk bizonyítani, amit valóban érzünk. És ezzel irányt is sikerült mutatnom magamnak, mert olyan csuda jeleknek vett "véletlenek" történtek, melyeket egyértelműen a továbblépés és a szép lezárás szimbolumaként kezeltem. 

El kell fogadnom, hogy az élet maga a változás, és benne az álmaink és cáljaink is formálódnak. Ami 10 éve egy vágyálom volt az életemben, az mára már nem elégít ki. És ez így teljesen rendben is van. Az lenne a baj, ha nem így lenne, mert az pontosan azt mutatná, hogy semmit sem tanultam az elmúlt évtizedben. Örömmel befogadom, hogy ismét van esélyem alakulni, gyarapodni és tanulni. 
Ennek lehetőségét a jógában láttam meg, amit lassan már 7 éve szinte minden nap gyakorlok. Mielőtt visszamentem volna repülni egy hónapot töltöttem Indiában, hogy megszerezhessem a 200 órás jógaoktatói oklevelem. Mindenki azt kérdezte miért nem tanítok. A válasz borzasztó egyértelmű: Manapság a jóga elképesztően nagy divatját éli, ami természetesen egy fantasztikus dolog. Az emberek észrevették, hogy lehet nem csak lenni, de jól lenni is, melyhez bizonyos mértékű önkontroll és tudatosság kell. Az életben kezdjük felismerni azt, hogy nem egy konstans vegetáció, hanem egy dinamikus áramlás, melynek kvalitását mi magunk határozzuk meg, s melyhez elengedhetetlen a képesség az alkalmazkodásra. És aki jól idomul, az képes magát meghaladni, magán felülemelkedni, tanulni. A jóga ebben sokat segít. 
A válasz végül arra, hogy miért nem tanítok még az az, hogy pont a jóga popularitása miatt, az egész rendszer iszonyúan felhigult. Más szóval: túl sok a bullshit. Olyan oktatók is vannak bőven a pályán, akik a pandémia alatt online jutottak hozzá a tréner oklevélhez. Nem hiteles. Legalábbis nekem nem az, mert tudom, hogy milyen hatalmas felelősség a jóga igazi tudásának átadása. Ez a felelősségtudat nem igazán érződik a divatos jóga influenszereken, a jóga pózokat bikiniben mutogató instagrammereken vagy azokon az embereken, akik úgy reklámozzák a jógát, mint valami sportot, ami segít lefogyni. Néha bosszankodva látom ezeken a felületeken, hogy mennyire eltévelyedett a mai világban a jóga igazi jelentése, értelme. Sokszor látni olyan posztokat "jógi insta-sztároktól" (bár véleményem szerint híresnek lenni Instagrammon pont annyit jelent, mint gazdagnak lenni Monopoly-ban) melyekből árad az egoizmus és a magamutogatás. A szenzációhajhászás beférkőzött a mára már cseppfolyóssá vált jóga-köztudatba. 
Én a jógaoktatásban a legautentikusabb módon, mély tudással és tisztelettel szeretnék részt venni. Ezért terveim között szerepel, hogy vissztérek Indiába és befejezem a 500 órás oktatói képzést. Ezzel már olyan tudásanyagnak lehetek a hordozója, mellyel lesz merszem embereket tanítani az eredeti jóga művészetről. Valahol mélyen fel szeretnék venni egy békés harcot a valódi jógáért, a spirituális bullshittel, a jóga ego-melegítő, perverz variánsaival (pl.: yogaporn, beer yoga stb.) szemben, melyek teljesen elveszik a valódi jelentését a jógagyakorlásnak. Természetesen nem azzal van gondom, hogy ha valaki ezeket támogatja, szereti. Biztos vagyok benne, hogy van egy réteg, akiket csak így lehet elmozdítani a kanapéról... Csak akkor ne nevezzük jógának. Mert nem az.   

Ahogy közeleg az utolsó napom légiutaskísérőként, egyre nagyobb türelmetlenséggel várom a pillanatot, hogy ismét megélhessem a függetlenségemet, ismét én döntsek a saját időmről és életemről. Hiába sikerült a nehezebb utat választanom, nem lesz ki megmondja mit mikor miért kell csinálnom, nem leszek befogva olyan keretek közé, melyekből már ideje volt kiszakadni, gyakorolhatom, hogy miként funkcionálok úgy, hogy már nem vagyok a komfort zónámban, és úgy, hogy igazából az életem iránya teljes mértékben az én kezemben van. Ez persze egészen ijesztő. Mert minden rajtam fog múlni. Nem lesz kit okolni, hibáztatni. Azt hiszem végre felnőtt tudok lenni és felelősséggel lenni a saját feladataim és életem iránt. 
Persze az, hogy van mögöttem egy csodálatos férj, aki valószínűleg nálam is jobban hisz bennem, és mindenben amit teszek, aki ismer, aki támogat, aki figyel rám és őszintén jelzi, ha úgy érzi ez vagy az nem jó irány - és mindezt nem játszmából, hanem krisztálytiszta szerelemből teszi....nos így mondhatom azt, hogy "egyszerű" volt meghoznom életem legnehezebb döntését. Mert tudom, legalább egy valakire mindig számíthatok. Csakugyan, ahogy arra a két legkedvesebb "elvtársra" is itt a sivatagban, barátaimra, cinkosaimra, akikről tudom, hogy bármit is sodor elém az élet, mindig mellettem lesznek. Ahogy a családom is, mégha szanaszét vagyunk is szórva Dániától Magyaroroszágig. Szóval nincs kérdés. Teljesen biztonságban vagyok a döntésemben és rengetek erőt kapok, hogy végül tényleg valami értékeset teremtsek, adjak ennek a világnak. 

Miután elküldtem az amúgy zseniálisan megírt felmondólevelem, elkezdtem a céget egy teljesen más szemszögből nézni. Mintha felülről láttam volna az egészet, kiemelkedve a masszából. Olyan ez, mikor a barátaid folyton mondják, hogy lépj ki abból a toxikus kapcsolatból, mert csak szörnyebb lesz, de Te mindig nyugtatod magad, hogy azért ez nem is olyan rossz...Aztán egyszer mégis eljön a pillanat, mikor végleg szakítasz azzal, aki a véredet szívta és rájössz, hogy tulajdonnképpen mi is történt abban a kapcsolatban - rálátsz, mert már nem vagy benne. Én, ahogy féllábbal már kint vagyok ebből a miliőből, szédületes rálátásom adódik az egész koncepcióra. És ami a legcsodálatosabb ebben az az, hogy egyáltalán nem érint meg, nincs rám hatással. Csupán szemlélőként létezem és mintha csökkent volna a reakcióm a történésekre. És valószínű ez fog történni ma este is, az utolsó járatomon, Torontó felé s vissza... 

Így táncolt nekem a sarki fény az utolsó utamon (crew-ként)



...És nem ez történt. 
Mindig is tudtam, hogy sosem magával az aktuális munkáva vagy a közvetlen kollégáimmal van konfliktusom. Sőt. Inkább ez motivált minden alkalommal, még akkor is, mikor hajnali 2-re kellett dolgozni menni. Azzal a végtelenül nagy szakadékkal volt a gondom, mely a management és a kis hangyák között feszült. Mi itt tényleg csak személytelen számok vagyunk. A hangsúly pedig mindig azon a szomorú tényre került, hogy ha ez nem tetszik akkor el lehet menni.
Én azért egészen szerencsésnek mondhatom magam, mert a legtöbb alkalommal mindig jól kijöttem a csapattal és ez sok esetben tejesen elfeledtette a bosszússágomat és azt, hogy ahogy kezel minket a cég, mennyire bántja az igazságérzetemet. A crew-val kellemes beszélgetések, egymásratalálások, konstruktív viták kerekedtek vagy csak szimplán egy olyan közegben találtam magam, melyben egyszerűen megtalálhattam volna életreszóló barátaimat. Mert az energia nem hazudik. 
Így találtam magam az utolsó járatomon Torontó felé s vissza egy olyan végtelenül kedves, pozitív, szupportív közegben, aminél jobbat kívánni sem tudtam volna befejezésképpen. A torontói karácsonyi vásár s egy mély beszélgetésekkel körített vacsora a crew néhány tagjával melegséggel töltött el abban a fagyosságban is, majd másnap reggel ütött belém először igazán a gondolat, hogy vége. 
Jön a következő szektor, Toronto - Dubai és tényleg vége. Visszafordíthatatlanul. 
Dubaiban való landolás után ott tapsolt nekem az a 27 kolléga, akiket nem hiszem, hogy el fogok felejteni és álltak sorba, hogy megölelgethessenek és átadhassák legjobb kívánságaikat a következő epizódomhoz. Nem hittem, hogy így lesz, de nem bírtam abbahagyni a sirdogálást egészen hazáig. Olyan szépen lett vége, melyről csak álmodni mertem volna. 

És most itt vagyok, egy ujabb fejezet küszöbén, egyenlőre még teli nosztalgiával, vízióval és természetesen félelemmel. 
De most, hogy sikerült bejárnom a világ nagyját, ideje befelé is utazni kicsit. 

2023. március 22., szerda

Camino krónikák - Folytatás - 5. rész

11. nap

Astorga - Valdeviejas - Murias de Rechivaldo - Santa Catalina de Somoza - El Ganso - Rabanal del Camino - Foncebadón

26 km

Miután azt a helyes délutánt eltöltöttem a néhány szomszádos országból érkezett zarándokkal, nem túl mély álmomból kelve pirkadatkor útnak indultam Foncebadón irányába. A napfelkeltében megcsodáltam Gaudi egyik igazi remekművét, melyet nem igazán ismernek - hiszen mindig csak Barcelonára gondolunk, ha Gaudiról van szó - az astorgai neogótikus Püsöki Palotát. Utamat keresztezte még a 8. században épült Mária-ketedrélis is, mely tiszteletet követelve magasodott fölém eltakarva a keletról érkező nap első sugarait. 

Reggelimet egy útközbeni kis fogadóban fogyasztottam, ahol csatlakozott hozzám az előző nap megismert magyar férfi. Onnan együtt folytattuk utunkat, megannyi témát felfordítva, átbeszélve, kivesézve-elemezve.

Olyan érdekes az emberi élet. És a sors. Annyi mindent hallottam az elmúlt napokban. Annyian mesélnek nyitottan, életükről, érzelmeikről, örömükről, szégyenükről vagy fájdalmukról. Mesélnek, mert tisztulnak, mert gyógyulnak. Emésztenek, leszűrik a konklúziót, majd elengedik a történetből maradt görcsöt, s csak a tanulságot: a 21. században divatos kifejezéssel élve - a big picture-t - nézik, s abból lépnek tovább. Mert lépni bizony tovább kell. Pláne itt. A camino-n. 

Eszembejutott az az amerikai házaspár akiket napokkal ezelőtt ismertem meg azon az ominózus napon, mikor kéttségbeesésemben és fájdalmamban nem tudtam, hogy leszek képes másnap elindulni az utamon (ja, hogy minden nap nagyjából ilyen volt?  :) ). Emlékszem az első percek egyikeiben megkérdezték miért csinálom ezt az utat. Pedig ez azért egy egészen intim kérdés - gondoltam magamban - majd rájöttem, hogy voltaképpen magukat kérdezték meg énáltalam ugyanerről, hiszen alkalom híján nem tudtam még csak hebegni-habogni sem a zarándoklatom miértjéről, mert rögtön belekezdtek saját történetükbe:

"Van egy fiúnk, a Delta Airlines-nál dolgozott egészen a pandémia általi leépítésekig. Ezért feleségével elköltöztek egy másik, kisebb városba, ahol volt lehetősge újra munkába állni. Még be sem költöztek az új házba, jött a hír, hogy a lány édesapja váratlanul meghalt. Kicsomagolatlan bőröndjeiket otthagyva, dobozaikat érintetlenül hagyták az új ház előszöbájában, mikor rögvest repülőre szálltak és résztvettek a férfi temetésén. Ezalatt az idő alatt a házat úgy ahogy volt, kirabolták. Elvitték az emlékeiket, vagyontárgyaikat az addig felépített közös életüket - és még csak be sem kellett azokat csomagolni. Alíg eszméltek fel a sokkból, menyünkről kiderült, hogy gyermeket vár. Végtelen öröm az ürömben. Ám ahogy teltek a hetek, az orvosok ágynyugalomra bíztatták a lányt, mert veszélyben volt a terhessége. 21 hétig volt képes kihordani a magzatot, majd holtan kellett megszülnie unokánkat."

Döbbenten, kikerekedett szemmel hallgattam őket s töketlenül néztem le vérben úszó lábamra dotálva, hogy na ez a fájdalom semmiség az övékéhez képest. (Persze mindenki a saját szintjén...) Szóval elmesélték a történetüket. És valószínű még számtalanszor elmesélték másoknak is. És ez úgy van jól, mert ez a gyógyulás egyik útja. Bizonyára sok idő telt el míg ennek a tragádia-sorozatnak is meglátták a jó oldalát.


Ahogy mondták: "Mi lett volna, ha a fiunk és a menyünk a házban vannak, mikor éppen kirabolják őket? Milyen más tragédia történhetett volna? Jobb, hogy így történt." 

Végülis minden perspektívától függ. Csak a kérdés az, hogy eljutunk-e odáig, hogy más szögből nézzünk helyzeteket. A Camino ezen bizonyosan segít.

Foncebadónig hegymenetben baktattunk és én olyan szívesen szívtam mélyre azt a friss, tiszta levegőt abban a különleges környezetben, mohával, zúzmóval és rendkívüli növényekkel határolt ösvény mentén. Foncebadón egy igazi gyöngyszem. Végtelenül egyszerü, egyutcás falucska néhány házikóval a León feletti nyugati hegygerinc tetején. 




12. nap

Foncebadón - Manjarín - El Acebo - Riego de Abrós - Molinaseca - Campo de Ponferrada - Ponferrada

28km

Egészen kényelmes éjszakám volt és a 6 fős szobában csupán hárman aludtunk. Előző este  megbeszéltem a magyar sráccal, hogy másnap folytathatjuk közösen a sétát, reggel 7-kor a falu kivezető útján. Valamiért nyűgösen indultam útnak, s úgy éreztem nem vágyom senki társaságára, azonban nagyon motiváló tud lenni, ha van az ember mellett valaki. Olyankor nincs hiszti. Menni kell, tempósan. 

Az út nagyrésze meredek lejtőkön vezetett. Amióta a szandálom birtokába kerültem a vízhólyagjaim miatt - amik hatalmas nyílt sebekké váltak azóta - először mertem a bakancsomba lépni. Innentől minden hajnalom így indult: betadin, steril géz, leokoplaszt, kötöző géz, tiszta zokni.... 

Első és az utam egyik meghatározó pontja a Cruz de Ferro volt. Egy kereszt, mely kövekből, kavicsokből emelkedő dombon áll. Kavicsokból és kövekből. Vagyis a legenda szerint emberek bűneiből és terheiből sarjadzó földháton. Sokan cipelnek az út során materializált terhet, mint például egy követ, amit ezen a ponton, ahogy a megtisztulást kérik, leraják, s tehertől mentesen folytatják útjukat. Nálam nem volt se kő se kavics, se olyan dolog amit ott tudtam volna hagyni - mennyire ragaszkodtam mindenhez ami az enyém volt :). Így leírtam néhány gondolatot egy papírra, s azt vetettem a súlyos kavicsok közé. Láttam, nem én voltam az egyedüli aki így tett, s volt alkalmam elolvasni egy-egy sort mások terhéről. Sokan a tömör gyásztól szerettek volna megszabadulni, végzetes betegségüktől, vagy éppen szerelmüktől vagy akár szenvedélyeiktől.

Megannyi sorson tapostam akkor, mikor a dombtetőn álló kereszt lábához helyeztem a pillekönnyű, mégis nehéz papíromat. Megdöbbentett az a tény, hogy mennyi fájdalom látszott testesülni, hogy látom fizikailag azt a mérhetetlen szenvedést a lábaim alatt, ahogy azonon a köveken tapostam. Ijesztő, hogy ez csupán apró része az igazi fájdalmaknak és terheknek a világban, s megható, hogy mégis eljut az ember addig a pontig, hogy beismerje magának: az amit cipel, már nem tartozik hozzá. 

Ez A caminonak egy mérföldköve. A felismerés és elengedés szimbóluma. 

Napfelkeltében gyönyörű volt.

Ahogy gyalogoltunk - néha közösen, néha teljesen más tempóban egymást hagyva, hogy a gondolataink dolgozzanak bennünk - érintve kis kommunákat vagy éppen legelésző teheneket szemlélve, egészen belefeletkeztem a hegyi virágok színeibe vagy ha kicsit távolabbra tekintettem, a hegytetőkön dolgozó messzi szélerőművek elérhetetlenségébe. Reggelink közben már kezdtek a távolban gyülekezni az esőfelhők, de egy percig nem akadályozott meg minket a továbbhaladásban. Annyit változtattunk az útvonalon, hogy nem hegyi ösvényeken mentünk, hanem a kocsiúton - így megkíméltük magunkat, attól, hogy nyakik sárosak legyünk (így csak térdig lettünk azok). Esőben is gyönyörű utakon haladtunk végig, és a világ árnyalatai teljesen megváltoztak. Csend volt és csak az esőcseppek kopogását lehetett hallani azokon az apró kis hegyi falvak kövekket kirakott utcácskáin. Mesefilmbe illő régi házikók között meneteltünk s szippantottuk magunka az eső olajos illatát. A helyes kis Campo de Ponferradaba érve egy pohár sörrel jutalmaztuk magunkat az esős és hűvös út után, s így merítettünk erőt a még előttünk álló 4 km-hez Ponferradaig, ahol egy kis időre útitársammal kettéváltak útjaink.

Ponferradat egyébként a 11. században alapították és arról a hídról kapta a nevét, amit annak idején a zarándokoknak építettek, hogy át tudjanak kelni a Sil folyón. Tele van antik épülettel, templomokkal, kastélyokkal, melyek közül valószínűleg a legismertebb a hatalmas Castillo de los Templarios, ami egyébként a Camino útvonala mentén magasodik, hiszen II. Ferdinánd a 12.  században azért adományozta a városnak, hogy az menedéket és védelmet adjon az arra járó zaránokoknak. 

Szeretek egyedül elmélázni a világon egy pohár borral a kezemben, hallgatva a körülöttem zajló éter zsivaját. Így történt ez Ponferrada nyűzsgő főterén is. Érdekes, pont itt megmelítettem a naplómban, hogy menniyre nem vagyok megelégedve a jegyzeteim mélységével, hiszen már bölcs konklúzióktól, kőbevésett igazságoktól és a megvilágosodás egy-egy szikrájától kellene roskadoznia a memoir-omnak. Aztán néhány mondattal arrébb pedig valami egészen másra terelődik a figyelmem. Észreveszem, hogy mennyire nem írok a legapróbb, legtermészetesebb és egyben legszebb dolgokról. Az út során a leegyszerűsödéssel történnek a legnagyobb élmények. És a szó legszebb értelmében írom a leegyszerűsödést. A szimplát, az egyértelműt, az eredetit, a letisztultat kezdtem meglátni és érezni mindenben, ami elém került. És a lehető leghálásabban fogadtam bármit elvárás és sallang nélkül. És ez a teljesen szerény, visszafogott időszak sokkal több örömöt és boldogságot tudott adni, mint bármelyik pompa, ami az egót cirógatja. 

A hegyek mögött gyülekeztek a sötét felhők, melyekből néha egy-egy villám látszott szikrázni, a fák üde levelei és a főtér teplomára sütő lemenő nap fénye pedig nyári kontrasztot nyomott a világ erre a pontjára.    


13. nap

Ponferrada - Columbrianos - Fuentes nuevas - Camponaraya - Cacabelos - Pieros - Valtuille de Arriba - Villafranca del Bierzo

26km


Ekkor éreztem először, hogy nem szeretnék visszamenni onnan, ahonann jöttem. 

"Itt olyan nyugodt vagyok, semmi sem tud felidegesíteni, mindennel elégedett vagyok, nem kell megfelelnem. Egyszerű az életem, egyszerűek a mindennapjaim. " - írtam a naplómban. 

Rettegtem attól, hogy mi lesz, ha visszakerülök ugyanabba az életbe, ahol már nem szerettem magam.  Átélni ugyanazokat az érzéseket, amiket már nem akartam, megélni azokat a frusztrációimat, amiktől elmenekültem.

"Mi van, ha ez az illúzió és az a valóság?

Szomorú lettem attól, hogy egészen jól esett világgá menni, és senkinek sem tartozni érte magyarázattal. De mi lehetett a baj? Mi nem volt jó? A világban vagy bennem volt a hiba? Persze, hogy bennem. De képes leszek-e annyit változtatni a perspektívámon az út során, hogy jobb legyen később? 


Egyedül indultam aznap útnak és jól esett. A hajnali frissesség és a fények mindig nagy motivációim. Szeretem nézni, ahogy a világ tiszta lappal újjászületik, mintha az éj sötéte nem is létezett volna. Ahogy halgytam el a harmatba burkolózott várost, eszembejutott egy gondolat, amit még utam legelején hallottam. 
Úgy hírlik, hogy három etapot élhet meg egy zarándok az út alatt - persze ha kellőképpen figyel belülre és az út hossza is elegendő. 
Az első, amikor a fizaikai test áll ellent izomlázzal, görcsökkel, izületi fájdalmakkal vagy vízhólyagokkal. A test harcol, mert teljesen kikerül a komfortzónájából. 
A második, amikor saját egónk kérdőjelezi meg az egész út értelmét. Nagy beszélgetések és viták születhetnek ekkor valódi énünk és az egónk között. Mentálisan kerülünk ki a komfortzónából. Nem tudjuk, hogy minek higyjünk és ilyenkor egészen zseniális kérdések kerülnek felszínre saját magunkkal és az egész életünkkel kapcsolatban.
A harmadik etap alkalmával megtanulunk a lelkünkkel látni és az addig vívott harcoknak megérik bennünk a gyümölcse. Ekkor már nincs fizikai fájdalom és az egónkkal is békét teremtettünk. Kérdések helyett marad a valós énünk és benne a világ egy teljesen más perspektívával.  


A köd egyre elhatalmasodott körülöttem és a pipacsmezők az út mentén szürreálisan villantak ki a mögöttük homályba tűnő erdő szürkeségéből. Az eső néha-néha nekikezdett, majd néhány perc után a reggeli Nap erőlködésében megláttam elnyújtozott hátizsákos árnyékom az aszfalton. A hegyek a távolban ébredezni látszottak, ahogy vetették le magukról az éjszakai felhőpaplanjukat. Egy szőlőültetvényen áthaladva a Nap hirtelen olyan erősen sütötte meg előttem a zsenge tőkéket, hogy még a mögöttük elterülő, mogorva és sötét ég is elmosolyodott. Boldogság volt csodálni a természet kacérkodását. 


Egy egészen meredek emelkedő után válaszhattam, hogy a hosszabb, vagy rövidebb úton haladok-e tovább. Kicsit fáradtan nekiindultam az utóbbi irányába, mikor egy rendőr, aki éppen valami munkát felügyelt az elektromos antennák tövében felém szólt, hogy menjek a másik úton. Én mondtam, hogy jó, de ez rövidebb. Erre azt mondta, hogy de a másik szebb, és a régi camino azon keresztül vezet. 
Szőlőültetvények rengetegén és egy végtelenül lepukkant kis falucskán át vezetett az út. Mivel egyetlen zarándokot sem láttam se közel távol, így csak remélni tudtam, hogy nem tévesztettem el valamelyik elágazást. 

Egy tisztásra érve, annak közepén egy házikót láttam meg. Valamiért letértem az útról és közelebb mentem, hogy lássam rajta a feliratot. Az ajtó feletti részre ez volt írva: "FANNI". Micsoda bájos trükk ez az Univerzumtól!
 Hatalmas mosollyal az arcomon haladtam tovább a dimbes-dombos szőlővel ültetett tájon keresztül, ahol régi bodegák épületei fehéren ragyogtak a mandulafenyők töveiben.