2016. március 20., vasárnap
2016. március 13., vasárnap
"Ma bátor vagyok"
Éppen hogy a 49. órája nem aludtam. Meg mondom őszintén nem tudom hogyan csinálom. Holtpontok és az univerzum energiabeöntése váltakozik, mint májusban a vihar és a napsütés. Ha ilyenkor dolgozom, a legkellemetlenebb talán a kontaktlencse a szememben. Kiszáradt, lélektelen és égő gömbként mered bele a világba. Az agy ilyenkor zsibbadtan reagál, hiába éreztem úgy, hogy tökéletes performanszt nyomtan az utasoknak, ha ők csak egy vonagló, sápadt és karikásszemű, bágyadtan mosolygó zombit látnak.
Sri Lankai utam után írtam ezt a néhány mondatot. Talán a másfél év alatt ez a rekord. 56 óra ébrenlét. Landolás után rögtön felkerekedtem, hogy megnézzem az Indiai Óceán ezen partszakaszát. A homok apró aranyszilánkokként karcolták a bőröm. A Nap ráégette a forró levegőt a bőrömre, ott egyedül a colomboi parton, ahol koszoslábú helyiek mártóztak meg az óceán dühös hullámai között. Nem is tudom már mire, kire hogyan gondoltam. Vagy gondoltam-e egyáltalán. Egy tengerparti bár eldugott sarkában ittam meg sörömet, miközben olvastam, majd egy helyivel beszélgettem a bőröm festékhiányos részéről. Mostanság nagyon sokan megkérdezik, hogy "mi történt" a lábammal. Sokan nem értik, hogy én ezeket a fehér foltokat szeretem. Isten így jelölt meg engem. Különleges márka ez, hozzám tartozik, és csinos szexepilként gondolok rájuk. Ez az én térképem, az útvonal hozzám, ősi GPS lelkem és testem kincseit hordozó önvalómhoz.
A szállodába érve heves trópusi vihar kopogtatta esőcseppjeit az étterem teraszának külső részén. Kedves társaság, kellemes beszélgetés a villámok árnyékában, egy pohár bor és ínycsiklandozó sri lankai specialitások. Nem is kellett több, hogy simogató fáradtság telepedjen rám.
De az inszomnia erősebb volt. Forgolódok. Mosdóba megyek. Chatelek. Olvasok. Emlékezem. Ideges vagyok. Meditálok. Mélyeket lélegzem. Felkapcsolom a villanyt. Lekapcsolom a villanyt. Érzékelek. Vagy nem. Éhes vagyok. Feladom. Világosodik. Nem is vagyok fáradt. Reggeli. Wake up call. Égő szemek. Pick up. Kávé. Kóla. Önmagam felpörgetése. Take-off. Landing. Érzés elkapása. Ezt akarom leírni. De nem megy. Hallucinálok. Nevetek. Sírok. Kikészülök. Ötvenötödik óra. Remegek. Vonszolom magam. Zuhany. A hideg meleg a meleg hideg. Rossz ízű fogkrém. Panadol. Ájulás az ágyba. 12 órás álmok. Depresszió. Sötét kilátás az erkélyről. Nincs most nappal csak éjjel.
Shanghai. Intenzív ellentmondások sorakoztatták fel magukat a 30 óra alatt. Az esti fények tökéletesen megvilágították a ködöt, ami lusta leheletként vándorolt egy-egy felhőkarcoló tetejéről a gyöngy torony környékére. Néha ijesztő aurát adott a köd a láthatatlan égnek, ahogy az épületek idő előtt eltűntek a felhőburkolta égi horizonton. Homályos fények és a 'nagyon nem érzem magam otthon' határozta meg az amúgy kellemes estét, amit egy -mi más- kínai étteremben fejeztünk be. Másnap hatalmas esőre ébredtem, ami nekem sosem probléma. Felkapva esernyőmet, portugál kapitányommal,spanyol és cseh kollégámmal útnak indultunk a Yuyuan Kert felé. Az esőben is misztikusan virágzó növényeket mesebelivé tette a rajtuk megpihent esőcseppek tömege. Autentikus épületek, kapuk, kínai feliratok, tavak, ablakok és háztetőről őrző sárkányok figyelték lépteinket. A kínai építészet remekei bölcsen adtak menedéket az antik kínai bútorok múzeumi darabjainak, melyek kifelé pislogtak egy-egy ház előteréből. Hotelünkhöz igyekezve hatalmas vihar üdvözölt minket. A villámok és dörgés feltöltöttek energiával. Esernyőm tönkrement, farmerem combközépig felázott, hajam csomókban szállt az éterben....
Lehetek őszinte? Egyáltalán nem erről akartam írni. Az elmúlt 3 nap mintha sokkal nagyobb hatással lett volna rám. Mintha itt a sivatagban töltött idő egy végtelen intenzív layover lett volna. Mintha azt érezném, hogy a holnapi párizsi utam majd kitisztítja a fejem. Hogy szépen sorba tehetem majd, talán időrendbe és elrejtve az eseményeket érzéseim fiókjaiba. Kínából megérkezve elöntötte a várost a víz. Elképesztő vihar hátszelében landolt a hatalmas vasmadár a hajnal kergettével.
Van egy dobozkám itthon, amibe saját bölcseleteimet írtam körülbelül egy évvel ezelőtt. Ha kicsit megakadok, mindig húzok ebből a dobozból. Ez akadt a kezembe: "Légy bátor"
Ma bátor leszek. Így engedek a portugál kapitány invitálásának, mert elképesztő történetei vannak a zsebében Angoláról, Namíbiáról, Sierra Leone-ről, a gyémánt csempészésről, a lelőtt repülőgépekről és a homokon landolásról.
Mindeközben...engedek egy régen látott barátnak is. Akit több mint egy évvel ezelőtt egy multiszektoros utam során ismertem meg, s akivel a 9 napos túránk alatt tökéletes harmóniába vezettük magunkat kortyolgatva italunkat Sydney legrégebbi bárjában, vásárolva nagy elánnal Bangkok egyik izgalmas üzletében, vagy sörözve többed magunkkal a hotelszobában. Ezután kétszer találkoztunk valami házibuli féleségben. De a felesége nem igazán kedvelt, így csupán május egyik 40 celsius fokos napján láttam őt utoljára, ahogy összeszerelve az újonnan vett bútoromat magyarázza, hogy a kelleténél többet gondol rám. Ő is kinyitotta azt a kört, amit én akkor Sydney-ben. (Egyenesen félek Sydney-től :) ) Tehát engedek egy kicsit és egy kávéra átmegyek hozzá a délután folyamán. Mert ma bátor vagyok. Beszélgetünk. Majd tükröt elém tartva hív vissza magához este.
Öt-hat embert látok meg a portugál kapitányunk luxuslakásának üvegfalú nappalijában, ahogy a golf pályáról és a felhőkarcolók látványáról ámulva beszélgetnek. Van közöttük stewardess, kapitány, first officer, cabin crew manager, alsó és felsővezető. Olyan rugalmasnak érzem magam, hogy meg is lepődök. Könnyed portugál fehérboromat kóstolgatva hamar elkezdek beszélgetni. Nincs alá vagy fölérendeltségi érzés. Nincs, mert "Ma bátor vagyok". Kellemes beszélgetések, borok, autentikus ételek, izgalmas emberek sűrítik az időt, míg a felhőkarcolók lassan eltűnnek a ködben, s a látványt elsápasztja a városra pihenő felhőréteg.
Beülök a taxiba. Közel a lakásomhoz, de nem hazafelé tartok. Bátran, egyetlen ital erejéig látogatom meg régen látott barátomat. Valami egészen szabad és misztikus érzés fog el. Olyan nő vagyok, akit sokszor szeretnék látni. Mégis attól rettegek, hogy elveszek és 28 éves tökéletesen tökéletlen valómban senki sem fog rám emlékezni. Szeretném ha észrevennék a szemem körüli ráncaimat. Vagy a lábujjaim lépcsőzetes vonalát. Az orrom és a szám alatti bemélyedést vagy a festékhiányom izgató mivoltát. A művészet egy közös kapocs. Meg az arckifejezésem, mikor rettentő dühös vagyok. Teljesen engedem magam felemelni, istennővé fokozni, elérhetetlen dámát játszani. Ő franciául én magyarul. Mégis minden érthető. Ez lehet a sok koktél hatása, ám mégis tudattalanul megemelkedik a pulzusom. Amint kinyílik egy kör, azt be kell zárni. Kinyílt. Hát zárjuk be most. Gondolom.
Bezártuk. Szépen. Mert látta a ráncaimat. Mert érezte a pulzusom s értett engem.
https://www.youtube.com/watch?v=R2LQdh42neg
Éppen érezni még a hajnal nyirkos illatát. Most van talán az első nap, mikor nem felhős az ég. Sétálok, lelkem igyekszik utánam. Elmém már alszik. Rágyújtok egy cigarettára. Várom a kép tisztulását. Analizálok. Képleteket fejtek este a barátaimmal egy spanyol étteremben. A kínos kérdésre, ami most szájon csapott egy "Igen, az a katalán pilóta járt a fejemben"- el válaszolok próbálva kitalálni az események jelentését, tükrét, miértjét. A tequila és a tetőn megivott koktél, ami után a Need sombody to love-ot lazán énekeljük, egy bárban kötünk ki, ahol a borzasztó DJ ellenére egészen szabadnak érezzük magunkat.
Ma pedig. A mai nap a csillapodásról szól. Egy golf klub makulátlanul gondozott füvén ülve hallgatunk élő zenét egy kedves társasággal, közöttük egy, a napokban megismert portugál first officerrel. Magyarországi fesztivál-feeling zamatát hordozza az üveg bor amit műanyagpohárból kortyolgatunk. A távolban az U alakú Hold hasát csiklandozzák a felhőkarcolók. A természetes és a teljesen természetellenes harcol a reflektorfényben. De a kép tisztul, az idő dolgozik, a pillanat átváltozik s én már három napja lassan ugyanazt a zenét hallgatom.
Sri Lankai utam után írtam ezt a néhány mondatot. Talán a másfél év alatt ez a rekord. 56 óra ébrenlét. Landolás után rögtön felkerekedtem, hogy megnézzem az Indiai Óceán ezen partszakaszát. A homok apró aranyszilánkokként karcolták a bőröm. A Nap ráégette a forró levegőt a bőrömre, ott egyedül a colomboi parton, ahol koszoslábú helyiek mártóztak meg az óceán dühös hullámai között. Nem is tudom már mire, kire hogyan gondoltam. Vagy gondoltam-e egyáltalán. Egy tengerparti bár eldugott sarkában ittam meg sörömet, miközben olvastam, majd egy helyivel beszélgettem a bőröm festékhiányos részéről. Mostanság nagyon sokan megkérdezik, hogy "mi történt" a lábammal. Sokan nem értik, hogy én ezeket a fehér foltokat szeretem. Isten így jelölt meg engem. Különleges márka ez, hozzám tartozik, és csinos szexepilként gondolok rájuk. Ez az én térképem, az útvonal hozzám, ősi GPS lelkem és testem kincseit hordozó önvalómhoz.
A szállodába érve heves trópusi vihar kopogtatta esőcseppjeit az étterem teraszának külső részén. Kedves társaság, kellemes beszélgetés a villámok árnyékában, egy pohár bor és ínycsiklandozó sri lankai specialitások. Nem is kellett több, hogy simogató fáradtság telepedjen rám.
De az inszomnia erősebb volt. Forgolódok. Mosdóba megyek. Chatelek. Olvasok. Emlékezem. Ideges vagyok. Meditálok. Mélyeket lélegzem. Felkapcsolom a villanyt. Lekapcsolom a villanyt. Érzékelek. Vagy nem. Éhes vagyok. Feladom. Világosodik. Nem is vagyok fáradt. Reggeli. Wake up call. Égő szemek. Pick up. Kávé. Kóla. Önmagam felpörgetése. Take-off. Landing. Érzés elkapása. Ezt akarom leírni. De nem megy. Hallucinálok. Nevetek. Sírok. Kikészülök. Ötvenötödik óra. Remegek. Vonszolom magam. Zuhany. A hideg meleg a meleg hideg. Rossz ízű fogkrém. Panadol. Ájulás az ágyba. 12 órás álmok. Depresszió. Sötét kilátás az erkélyről. Nincs most nappal csak éjjel.
Shanghai. Intenzív ellentmondások sorakoztatták fel magukat a 30 óra alatt. Az esti fények tökéletesen megvilágították a ködöt, ami lusta leheletként vándorolt egy-egy felhőkarcoló tetejéről a gyöngy torony környékére. Néha ijesztő aurát adott a köd a láthatatlan égnek, ahogy az épületek idő előtt eltűntek a felhőburkolta égi horizonton. Homályos fények és a 'nagyon nem érzem magam otthon' határozta meg az amúgy kellemes estét, amit egy -mi más- kínai étteremben fejeztünk be. Másnap hatalmas esőre ébredtem, ami nekem sosem probléma. Felkapva esernyőmet, portugál kapitányommal,spanyol és cseh kollégámmal útnak indultunk a Yuyuan Kert felé. Az esőben is misztikusan virágzó növényeket mesebelivé tette a rajtuk megpihent esőcseppek tömege. Autentikus épületek, kapuk, kínai feliratok, tavak, ablakok és háztetőről őrző sárkányok figyelték lépteinket. A kínai építészet remekei bölcsen adtak menedéket az antik kínai bútorok múzeumi darabjainak, melyek kifelé pislogtak egy-egy ház előteréből. Hotelünkhöz igyekezve hatalmas vihar üdvözölt minket. A villámok és dörgés feltöltöttek energiával. Esernyőm tönkrement, farmerem combközépig felázott, hajam csomókban szállt az éterben....Lehetek őszinte? Egyáltalán nem erről akartam írni. Az elmúlt 3 nap mintha sokkal nagyobb hatással lett volna rám. Mintha itt a sivatagban töltött idő egy végtelen intenzív layover lett volna. Mintha azt érezném, hogy a holnapi párizsi utam majd kitisztítja a fejem. Hogy szépen sorba tehetem majd, talán időrendbe és elrejtve az eseményeket érzéseim fiókjaiba. Kínából megérkezve elöntötte a várost a víz. Elképesztő vihar hátszelében landolt a hatalmas vasmadár a hajnal kergettével.
Van egy dobozkám itthon, amibe saját bölcseleteimet írtam körülbelül egy évvel ezelőtt. Ha kicsit megakadok, mindig húzok ebből a dobozból. Ez akadt a kezembe: "Légy bátor"
Ma bátor leszek. Így engedek a portugál kapitány invitálásának, mert elképesztő történetei vannak a zsebében Angoláról, Namíbiáról, Sierra Leone-ről, a gyémánt csempészésről, a lelőtt repülőgépekről és a homokon landolásról.
Mindeközben...engedek egy régen látott barátnak is. Akit több mint egy évvel ezelőtt egy multiszektoros utam során ismertem meg, s akivel a 9 napos túránk alatt tökéletes harmóniába vezettük magunkat kortyolgatva italunkat Sydney legrégebbi bárjában, vásárolva nagy elánnal Bangkok egyik izgalmas üzletében, vagy sörözve többed magunkkal a hotelszobában. Ezután kétszer találkoztunk valami házibuli féleségben. De a felesége nem igazán kedvelt, így csupán május egyik 40 celsius fokos napján láttam őt utoljára, ahogy összeszerelve az újonnan vett bútoromat magyarázza, hogy a kelleténél többet gondol rám. Ő is kinyitotta azt a kört, amit én akkor Sydney-ben. (Egyenesen félek Sydney-től :) ) Tehát engedek egy kicsit és egy kávéra átmegyek hozzá a délután folyamán. Mert ma bátor vagyok. Beszélgetünk. Majd tükröt elém tartva hív vissza magához este.
Öt-hat embert látok meg a portugál kapitányunk luxuslakásának üvegfalú nappalijában, ahogy a golf pályáról és a felhőkarcolók látványáról ámulva beszélgetnek. Van közöttük stewardess, kapitány, first officer, cabin crew manager, alsó és felsővezető. Olyan rugalmasnak érzem magam, hogy meg is lepődök. Könnyed portugál fehérboromat kóstolgatva hamar elkezdek beszélgetni. Nincs alá vagy fölérendeltségi érzés. Nincs, mert "Ma bátor vagyok". Kellemes beszélgetések, borok, autentikus ételek, izgalmas emberek sűrítik az időt, míg a felhőkarcolók lassan eltűnnek a ködben, s a látványt elsápasztja a városra pihenő felhőréteg.
Beülök a taxiba. Közel a lakásomhoz, de nem hazafelé tartok. Bátran, egyetlen ital erejéig látogatom meg régen látott barátomat. Valami egészen szabad és misztikus érzés fog el. Olyan nő vagyok, akit sokszor szeretnék látni. Mégis attól rettegek, hogy elveszek és 28 éves tökéletesen tökéletlen valómban senki sem fog rám emlékezni. Szeretném ha észrevennék a szemem körüli ráncaimat. Vagy a lábujjaim lépcsőzetes vonalát. Az orrom és a szám alatti bemélyedést vagy a festékhiányom izgató mivoltát. A művészet egy közös kapocs. Meg az arckifejezésem, mikor rettentő dühös vagyok. Teljesen engedem magam felemelni, istennővé fokozni, elérhetetlen dámát játszani. Ő franciául én magyarul. Mégis minden érthető. Ez lehet a sok koktél hatása, ám mégis tudattalanul megemelkedik a pulzusom. Amint kinyílik egy kör, azt be kell zárni. Kinyílt. Hát zárjuk be most. Gondolom.
Bezártuk. Szépen. Mert látta a ráncaimat. Mert érezte a pulzusom s értett engem.
https://www.youtube.com/watch?v=R2LQdh42neg
Éppen érezni még a hajnal nyirkos illatát. Most van talán az első nap, mikor nem felhős az ég. Sétálok, lelkem igyekszik utánam. Elmém már alszik. Rágyújtok egy cigarettára. Várom a kép tisztulását. Analizálok. Képleteket fejtek este a barátaimmal egy spanyol étteremben. A kínos kérdésre, ami most szájon csapott egy "Igen, az a katalán pilóta járt a fejemben"- el válaszolok próbálva kitalálni az események jelentését, tükrét, miértjét. A tequila és a tetőn megivott koktél, ami után a Need sombody to love-ot lazán énekeljük, egy bárban kötünk ki, ahol a borzasztó DJ ellenére egészen szabadnak érezzük magunkat.
Ma pedig. A mai nap a csillapodásról szól. Egy golf klub makulátlanul gondozott füvén ülve hallgatunk élő zenét egy kedves társasággal, közöttük egy, a napokban megismert portugál first officerrel. Magyarországi fesztivál-feeling zamatát hordozza az üveg bor amit műanyagpohárból kortyolgatunk. A távolban az U alakú Hold hasát csiklandozzák a felhőkarcolók. A természetes és a teljesen természetellenes harcol a reflektorfényben. De a kép tisztul, az idő dolgozik, a pillanat átváltozik s én már három napja lassan ugyanazt a zenét hallgatom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)