2016 Te.....

.....Te definiálhatatlanság. Te veszteség és meggyújtott golyóágyú kanócra akasztott öröm, Te megigazíthatatlan fájdalom és fényesre fésült illúzió.
Hát mi volt ez?
Hogyan is gondoltad, hogy képesek leszünk túlélni Téged?
Itt a fityisz! Nesze! Ilyen zavart adott tükröd, tessék:

....

Némaságom méltón jelzi, ahogy szavaimat keresve esem lassan a kétségek mélységébe. Mintha elveszítettem volna gondolataimat. Azokat, amiket egész évben gyűjtögettem. Hova is lettetek Ti méltatlan piszkozatok? Jegyzetek, amiket ideától megrészegülten körmöltem olvashatatlanul? Káromkodással átszőtt novella foszlányok és naturalista mezítelen önvalómról a képernyőre hányt néhány szó?

Gyors volt és kíméletlen. Nem tudtam hova kapkodjam a fejem ezekben a hirtelen történésekben. Sátáni mosollyal zakatolt fejeken és szíveken keresztül. Nem kérdezte, hogy tetszik vagy sem, történetét írta napról napra és hétről hétre, előre az idő fonalán, behálózva a teret betegségekkel, halálhírekkel, gyilkosságokkal, háborúkkal és megdöbbentő fordulatokkal. Százezer darabbá cincálta a Világot. És én ezt láttam. Érzékeny lettem az univerzum rezdüléseidre. És ez amennyire fájó, olyan csodálatos is egyben.
Hitem kérdőjelezhetetlenből egyre bizalmatlankodóbbá süllyedt, pedig olyan elánnal futottam neki 2016-nak ott akkor január 1-jén a manilai reptérről, hogy lendületem egészen a csillagokig sodort. Nem féltem bízni és kimeríthetetlen, tiszta erő zizgett körülöttem.
Vannak olyan dolgok a világban, amik egyszerűen nem akaróznak valósággá válni, bármennyire szeretnénk, nincs más választás csak elengedni. És mikor már azt hittem én is elengedtem békével - no akkor váltam igazán forrón pezsgővé és lázadóvá, ide-oda fejvesztve futkosóvá, kiabálóvá és csak továbbfűrkésztem a nemlétező kiskapukat, mert ugye én nem adom fel addig, míg valami drasztikusság történik ellenem, olyan egyértelműen és sokkolón...ahogy szeretem. Ebben a tavaszi nyüzsgésemben annyi szépséges dolgot láttam. Hálás voltam azoknak az esőcseppet tartó shanghaji rózsabokrok illatának, a san diegoi pálmafák hűvös árnyékának, a Notre Dame ablakain beszűrődő párizsi Napnak, az aranyló sri lankai homokszemeknek, a new yorki esőnek vagy a barcelonai szívárványnak amit a borospoharam vetett annak a tapas bárnak asztalára, ahol magányos jegyzeteimet írtam.
Higgadt döbbenettel telt és múlt az év abban az időben, nyár elejével és a sivatagi forróság jöttével. Az egyik kilép az életemből, a másik ismét belémszalad az izgalmasság vezérelve, a harmadik pedig csak vár, míg ebből a zsongó részegségből végre ki nem kanyarodok, méltón önmagamhoz, tűrve azt a megbántottságot, amit később teljes szívemből igyekszem megbocsátani. Ám közben megnyugtat a zimbabwei zsiráfok és zebrák idilli játéka, a seattle-i havas hegycsúcsok látványa, amint a mélykék tenger tökéletes tükrében hullámoznak, a Balaton önmaga csodájával, a Pilis mélyen búgó erdőszinfóniája es a mauritiusi párás boldogságfoszlány.
Nincs is miért akkor már aggódnom, sokkoló élmények után csak a tiszta idill jöhet, s én el is terveztem ott Ausztráliában, Új-Zélandot éritve, hogy innentől minden rendben lesz. Mert végre kicserélhetem a múltam a jelenre. Az idilli képből sokk majd nihill lett. Mindenki kihasználtjának éreztem magam. Hogyan van ez? Senki sem akar belőlem többet, mint érzékek és örömök hírnökéből? Vagy én vagyok rettentően hiszékeny....már illett volna megszokni, hogy a világon az ígéretnek már kevés fedezete van.

Jó voltam szórakozni és virítani velem a tengerparti bárban a spanyol haverjaid előtt, igaz?
Jó voltam látni, ahogy megbabonáz az energia, amint belépek Magyarország légterébe, mi?
(Jó lettem volna kipipálva lenni, mert stewardessel még nem volt dolgod. (It's not gonna happen).)
Jó voltam jelen lenni és benned, mikor elköltöztél a feleségedtől, ugye?
Jó voltam visszahozni a rég elfeledni kívánt érzéseket váratlanul csak a semmiből?
Jó voltam kitárgyalni szemérmetlenül zizzenő nőiségem a férfiasság tükrében?

Bizodalmam az emberi kapcsolatokban halványulni látszott. S nem azért, amit tapasztaltam. Inkább azért, amit láttam, amibe harmadikként csöppentem vagy csöppenhettem volna bele. Láttam tönkremenni házasságokat, láttam azt a mindenki számára mást jelentő hűtlenséget és a perverzió csimborasszóját. Láttam, miként hazudunk és kerülgetjük az igazságot. Láttam magamat, mint férfiak legjobb barátját, mint örökké megbocsáltó őrangyalt miközben ők kéjesen vetették volna rám magukat.
Ti elveszett férfiak. Hát miért féltek mindig? Rettegésetekben mi nők hozunk cseppnyi nyugalmat, miközben ti küzdötök magatokkal és a világgal. Megnyugodni remegésetekből csak akkor tudtok, ha hazaérkeztek belénk. Átláthatóvá lettetek. És nem tetszik amit látok. Mert csak megérkezni akartatok belém mindig, de ott(hon)maradni más sosem.
Nem hiszek a házasságban. És nem hiszek a párkapcsolatban. A mai értelmüket tekintve.... Nem azért mert meg lettem volna csalva - ha meg is, hát az néha előfordul. De látni egyértelműen azt, mi folyik a tökéletesség délibábja mögött, egészen más perspektíva. A szerelemben hiszek. És a vágyban. Hogy tudni kell nőnek és férfinak lenni és tudni illik ezzel bánni. Hogy a nőnek férfinak, a férfinak kicsit nőnek kell lenni, mert csak így lehet megtudni a másikat. > Tudni < a másikat. Mert ha így adódik, nem beszélünk már klisévé alacsonyodott házasságról vagy párkapcsolatról. És ha már tudjuk a másikat már a szerelem és vágy felett vagyunk bőven. Ott már nem a testünkkel szeretkezünk, hanem a lelkünkkel. És pont.
Nem tudhatom. Sosem voltam házas. És párkapcsolatom sincs.

És ahogy múlik az év, még mindig hiszek a jóban és a világ szépségében. Mert átfújt a szél csodával a Golden Gate hídon állva, vagy Afrika legdélebbi pontjáról néztem, ahogy két óceán egymásbatéved. Múlik 2016 és én mindig valahol ott hagyom a nyakláncaimat és rendre félregombolom a kabátom zavaromban. Szeretek otthagyni magamból egy nüansznyi mámort, mert már szinte bántaná az egómat, ha nem lennék olyan nagy zörejjel hatással a másikra. Fikszírozok, nézelődök, hiszen nem szeretnék magányos lenni. Attól félek. Nézek, körbe a világ minden potján keresek Tokyotól Koppenhágáig, de nem akarózik találni senkit sem, pedig akadnának mindenféle nációból jelentkezők. Bezzeg a spanyolok....sóhajtok már irónikusan. Vagy a portugálok, vagy a magyarok vagy a francia libanoniak, vagy amerikaiak, vagy angolok. Vagy bárki, akivel van energaizsizsgés-összerezdülés. De nincs. Túl bonyolult vagyok azt mondják. Túl erős és magabiztos  nekik. Izgalmas, de félelmetes.
Apropo perspektíva. Azért olyan nehéz megérteni dolgokat a mai nagy filozófikus kérdésekkel kapcsolatban, mert nincs egy és ugyanaz a szemlélet a világban. Ahány lélek - gondolat, annyi aspektus. Ezek a nezőpontok pedig szeretnek összemosódni, szeretnek káoszt alkotni mindig. Pedig bizony olyan egyszerű lenne, ha mindent a saját tekintetünkből néznénk. De ebbe belefúrják magukat mások képzetei, szemszögei. Ezért nincsen teljes igazság sosem. Se jó se rossz a maga élesen kifaragott értelmében.

És 2016 trappol tovább, lelkeken át. Azt veszem észre lassan, hogy mindenki küzd körülöttem. Halálhörgés fulladozik a nyakunkba. Elfáradtunk a fájdalom alatt. Erőnket veszítettük a mindig új és újjabb csoda reményében. Csak legyen már vége ennek az évnek - mondjuk. Huppanunk ide-oda, rendesen pofáncsap minket az élet boxkesztyűje. Én pedig olyan dühös vagyok a világra, hogy fel tudnám robbantai azt csupán a tekintetemmel. (Erről nem is írnék többet...van róla piszkozatom. Egyszer talán megosztom.)
De ezt a piszkos indulatot mérsékli a zanzibári narancsfényes reggeli eső. És a bostoni mókusok piszmogása.
A december volt a csokiorta tejszínhabján a cseresznye. Erőm fogytán volt a nagy várakozásban ott Boston belvárosi harmóniájában. Havaseső szállingózott a karácsonyi fényekben csúszósan fénylő utcákon. Elázott hajam és testem nem akarta elfogadni, hogy pihennem kellene. Pihenni, mert ki vagyok merülve. Az a sok, az a minden ami 12 hónap alatt beáramlott kikezdtett. Utol kellene már érnem a lelkemet. Sosem figyeltem a fáradtságomra. Lesz időm majd pihennem akkor, mikor öregségem tolakszik hirtelen belém. Fogytán lett az erőm. A tarkómon pörögtem az elmúlt hónapkban, érzelmi, lelki, szellemi és testi megpróbáltatások manifesztálódtak hirtelen egy vízzel teli buborék formájában. 2016 decemberének 19. hajnalán egyszeriben összeestem és kiszolgáltattságomban annak az alaknak a fürdőszoba padlóján vonaglottam fájdalmamban, akit az új esztendő elejével el kivánok felejteni. Egymagam feküdtem fel a műtőasztalra karácsony közeledtével és egymagam ébredtem kómámból sírással mint egy csecsemő ki először lélegzi be ennek a világnak a nyomorúságát és csodáját egyszerre. Hogy erős vagyok-e? Szerintem csak ugyanannyira mint bármelyikünk. Szimplán nem volt / nincs más választásom  mint kitartani. Nincs kinek drámát játszani, nincs kinek hisztériázni. És ez most így van jól.

2016 Te....Te definiálhatatlan sokaság, Te gyönyör és fájdalom felgyorsított néptánca.
Mi volt ez?

Nannuscha balladája 2016

Január

Te édes leander illatú csók a verandán.
Te san diego-i karakán hajfonat és Párizsból oly nagy lelkesedéssel hozott sajtok bűze.
Tökéletességedben a barcelonai szőlőültetvény délibábján engedtél  járni néhány méterrel a Föld felett.
11 hónapja várt pilóta egyenruhába bújtatott káprázatod márványlépcsődről verődött vissza s úgy vakított el mint valami kamaszlányt.



Február

Engedtél belerepülni illúzióm aranycsillámos örvényébe.
Ebben a csalókásságban egy jókora pofonért gugoltam le business class ülésed mellé Barcelonából a sivatag felé repülve.
Érzelmi tompulást New York pocsolya keringője és a ceyloni szökőnap hozott megizzadván.
Jól elillantál előlem Te február, magaddal víve a józanság igéretét is, hagyva magad után szirupos ködképet.




Március

Te hedonista rüfke.
Uniformisba öltözött kéj és vágyálom, hajnali részegség, shanghaji párafoszlányokkal kibélelt bátorságveríték.
Dugóhúzóütemre kirakott magyar-francia mondatkáosz.
Hogy én idegent mégsem érezném magamba engedni...hát akkor ki mást ha magunkhoz képest mindenki idegen e világon?
Így mulatok magamon görcsös akarásomban, mikor véletlenül szerető lettem egy pillanatra.



                                                   
Április

És a düsseldorfi hotel bár hangszórójából szóló sertompított zene.
Ezt énekelvén miniszoknyám illetlenül tapad feszült testemhez miközben újra mézesmadzag illatú jövőképet hintek el magam előtt.
Mert ígéretnek nyoma sincs akkor.
Ahogy nem volt, mikor múltam ismét jelenmmé akarta magát fúrni szappanos csúszómászósságában, de aljasan, mert nem csak belém de másba is éppen paralell.



Május

Kórházszagú tünetek dervizstánca körülöttem.
Nem értek én abból semmit sem, pedig fordítják.
De én csak nyögtem a jövőt míg egy napsütötte londoni délután akkora nyaklevest mért rám, hogy kénytelen voltam végül tovaengedni azt a katalán lidércet, hiszen merre is szaladtam volna vele, ha nem volt annak se iránya se lendülete sem.
Május holtában landolt a vasmadár, elengáns revűjét kölcsönadva nekem, turbékolva egy kis hisztériával leltünk ismét évekkel azelőtti mivalónkra ott a Dunakanyarban.




Június

Kezetráztam a pokollal és mennyel.
Egy színházi tragikomédia egyik szerepét hibernáltságomban játszottam el, nem ám méltón ahhoz amit én akkor azokban az időkben érezvén - hogy az ember megbízhat vakon a másikban.
Közben mauritiusi vízeséscsókok, kantoni viharfaágak, new yorki elfeledni-kívánatosság, budapesti egyéjszaka.
Nem is dühösség, talán szívfacsargás volt énbennem, mikor ebből a könnyes mozdulatlanságból egy rumba kizökkentené és a bizalmasság új talajt talála magának, hogy gyökeréből egyszer virágzó akácfa lehessen és ne titkos szerető többé mint akkor március origóján.



Július

Vamp lettem de csak a sivatagban, ott valahol a lakásomtól 7 percnyire.
Sáskajátékot élvezvén nem tudom akkor még milyen baklövést követek el válaszaimmal, ahogy kanyarodunk egymásba és egymásból kifelé mindig megvárva hogy ájulásunk után rezzenéstelen érzelemmentességet erőltessek lelkemre.
Ábrándos becsapós ábrándtalanság ez, hiszen a szívem már öntudatlanul is feltört.
Művészetkedős kedvemben a balatonfelvidéki zivatarosság elöl egyértelmű akarással menekültem őfelé, ő pedig elfelé énelőlem.


Augusztus

Ausztrál esőcseppek mosogatták össze magukat a sivatagi füsttel.
Összemosogatva akartam volna lenni ővele, összetáncolva vagy összefestve - bőrébe bújócskát játszani önfeledt mivalónkkal tízig számolni csupán de nem százig.
Ebbe a nagy akarásomban nem tudtam mit jelent elkésni a szavakkal vagy lemaradni érzésekről - egyáltalán el lehet-e mulasztani vágyat és egymáslelkébenlevést?
Gonosz sértődés hollórepüléssel és színesen lengő szoknya a lassítás időmámorában, ahogyan kérdőjelem megjelenik előttem - ugyan hogyan fogom én ezt már megint túlélni?


Szeptember

Összekevervén a jót a rosszal kancsalul fordult meg ez a trükkös világ körülém.
Az őszbe hajló san franciscoi biciklipedálok árnyéka dübörgette meg élniakarásomat és a balatoni, szinte rikítóan makulátlan este szórta rám levendulaillatosan a múlt igazrafordulását.
Énbennem és őkbennük nyakkendőigazításba kezdett a jelen.
Hogyne szeretnélek benneteket a kurva életbe?
Huszonkilences számot hordván, magamra bosszankodva nézek egyre tisztább tökrümbe akkor ott a nyugat-afrikai fülletségben - hát érzéssel betegséggel látomással és énmagammal küzdeni jelenté a felnőttkort így életem nagyteljében?



Október

Kisimulni látszik a mindenkoron átélt karma.
Oda-vissza már-már csip-csip csókát játszanak lelkeink, mikor egyszer ővele, aztán teveled öleljük egyre nyitotabbá a mibennünk akaródzó egymásbalétezésünk kapuját, még amolyan időben is mikor vágyakozásom igazi etüdje az elszállt és elkésett érzés felé meredvén konfuzálódik ott egy japánkert belsejében, egymagammal hadakozván.
Mi a frászt akarok én meg mostan?




November

Szívszellőztetés és Afrikamámor.
Hajam kócósan kapaszkodik a csillagos mindvégtelen felé abban a hirtelen orkánleheletben ott délen.
Kicsit elfogadva a világ milyenségét, kicsit remélve azt a gondolatot mely énbennem bárdolatlanul fogantatik  - hamár üzensz s én is üzenem: itt vagyok teneked ismét és még mindig.
Megkarcsúsítottam kívánalmamat már mindfelé, egyetlen epekedésem a lelkemben kívánt szabadság ha olyan valóban létezik.
Vagy talán a boldogság?
Hát van e kettő cimboraságban egymás maflásai nélkül?



December

Teaszürcsölés a bostoni esőben és a koppenhágai karácsonyzavar.
Bejáratokat engedek lanyha cyber liezonoknak mert gondolám kétségbeesésemben: ideje volna végre találni valakit énmellém.
Már azt sem tudom ebben a riadtságban kitől mit és hogyan kérdeztem mert egyre csak az a festmény néz farkasszsemet énvalómmal amit már régóta oda kellett volna mázolnom őképére erővel dühvel és csalódással.
Infúzióájulás az egyedülmaradásba, de nem vesződség ez inkább erő és magabizalmasság a lelkemben mert elfeledni kívánok én mindenkit, hogyan aztán magamat a földre mély gyökerekkel helyezvén ágyúként robbanhassak a jövőbe, őbelé és tebeléd.
S Ti eztet még nem is sejtitek.


Nannuscha

Képi szösszenetek az utóbbi bejegyzéseimhez

Fokvárosról, HongKongról és Japánról. Enjoy.

Afrikában jártam, és gyönyörű volt.

Egyszer valaki azt mondta, hogy az alkotásra mindig készen áll. Eddig azt hittem én is, legyen szó festésről, zenéről vagy akár írásról. És pont tegnap éjszaka igyekeztem meggyőzni erről azt a fura alakot néhány háztömbbel odébb a tizenegyediken. Most pedig itt ülök a csendjárta lakásomban és meredten bámulom a mondattalan fehér mezőt, ahogy a kurzor a szívem ritmusát próbálja felvenni.
Nem szeretném, ha ez az írás a piszkozatok elfeledett sufnijába kerülne, ahogy a legutóbbi gondolatmenetem is. Elfeledett, kiradírozott érzések azok tele rikácsoló szenvedéllyel. Olyanokkal, amiket még magam elől is néha elrejtek. Túl őszinte üzenetek lennének azok a világnak.
Írnék inkább a könnyedségről, arról a háborítatlan érzésről, mikor a Jóreménység fokánál a hajamat a magasba kacérkodta a szél. Vagy arról, ahogy a tanzán esőcseppeket aranyaurába vonta a hajnali napfény. De mesém szólhatna a szentendrei macskakövekről is, amik tükörként verték vissza a telihold ásítását. Vagy éppen arról, ahogy a Königsallee csatornáján miként feküdtek fel békésen a novemberi falevelek.

Dél-Afrika legszebb darabja lehet Fokváros. Nem csupán a Table mountain lenyügőző monumentális fennsíkjai miatt, vagy a tengerből büszkén kikacsintó magas szirtek miatt. Ami leginkább varázslatot engedett a szívembe az a tudat, hogy két hatalmas óceánunk szeret hirtelen és nagy robajjal egymásba Afrika ezen partszakaszán. A közel 10 órás útra nem igazán emlékszem, se a kollégáimra, se arra mit álmodhattam a pihenő időnkben. Első emlékem erről az útról, ahogy a reptér fotocellás ajtaját elhagyva megpillantom az előttem elterülő hatalmas hegységet. Ekkor minden fáradtságomat a reptér fényes padlójára dobom s elhatározom: a mai napon randevút engedek Afrika ezen csücskével. Szokás szerint a gyors zuhany és kávé után néhány kollégámmal bepattantunk az autóba és a Jóreménység foka felé vettük az irányt.

 A hegy meredek oldalába bevájt kanyargós autóút alatt az óceán dühös hullámai értek partot, a felhők úgy fodrozóttak és alakultak felettünk mint a tökéletes balettánc és a szél úgy fújta pimaszul a hajamat az égbe, hogy tincseim titkos jeleket alkotva kavarogtak a láthatatlanban. A hegység egyik fennsíkjára érve matricaként ragadtam az autó ablakára kutatva a színes mező végét. Határtalan volt. A horizonttal nagy kontrasztot alkotva sem találtam vékony mezsgyéjét. A Jóreménység fokához érve, ahogy megálltam a szirt tetején a világítótorony árnyékában, az orkán és a hullámok zsivajában megtaláltam a tökéletes csendet magamban. Csak a szívem mozdult, az verte világom ritmusát. Ilyenkor szoktam mondani magamban, hogy boldog vagyok. Ilyenkor nem számít senki és semmi. Elfelejtem a csapzott érzelmi világom, vagy testem kialvatlanságát, elfelejtem, hogy ítélek s ítélve vagyok, nem létezik a bizonytalanság s talán egy pillanatra a jó és a rossz is egymásba vegyül. Visszavezető útunkat egy apró kitérővel színeztük meg. Pingvinek kolóniája s ügyefogyott totyogásuk a hűvös szél és a közeledő eső ellenére kedves mosolyt csalt arcunkra. Annyira feltöltődtem a túra alatt, hogy boldogan csatlakoztam a csapat másik részéhez egy kellemes vacsorára.

A Nelsons eye nevű steakhouseban volt foglalásunk, ahol életem egyik legfinomabb steakjét ettem leöblítve azt egy gyönyörűen gömbölyű dél afrikai shirazzal. Nagyszerű befejezése volt egy remek napnak.
Kipakoltam. Bepakoltam. Már rutin, ahol legkedvesebb társam a bőröndöm. Nyaralni megyek. És nem egyedül. Nem kell aggódnom majd amiatt, hogy a csendet a bennem lezajló megválaszolatlanul maradt kérdések zavarják majd meg. Mindent elmodhatok, és mindent elmondhatnak. Barátnőmmel nyakunkba kaptuk Zanzibár szigetét, a tanzán szigetvilág kincsestárát. Természetesen annyi mondanivalónk volt egymásnak, hogy elbeszélgetve az időt a final call-ra lettünk figyelmesek. Rohanva a kapuhoz csak háromszor hagytam el a kutyafuttában kezeink közé vett pulcsit vagy kalapot.Annyira nevettünk, hogy futni is nehéz volt. Felszálltunk. Leszálltunk. A Dar es Salaam-i reptér olyan volt mint az összes többi fekete afrikai reptér. Poros, fülledt, kifakult, korrupt, szegény. A tömeggel hömpölyögtünk a kijárat felé, mikor kollégáim piros kalapjai láttán a tömeg elcsendesedett és mint sötét égbolt csillagait nézték, ahogy mosolyogva kérnek maguknak utat. Felfedeztem egy ismerős arcot. Milyen kicsi a világ. Ő vot az. Annak a fura alaknak a volt felesége. Gyönyörűen sugárzott. Azt hiszem Ő túljutott azon a fura figután. Milyen jó neki.
Fél óra várakozás után kezdtem elveszíteni a türelmem. Milyen egyszerű ez az egész reptéri mizéria, ha stewardessként landolok. Bátorságomat elővéve szólítom meg a hatalmas termetű fekete határőrt, hogy ugyan engedjen már minket előre, mert illene elérnünk a zanzibári csatlakozásunkat. Meg különben is. Kollégák vagyunk és mint a filmekben, felmutattam az igazolványom. A hatás elmaradt. Nem is volt olyan mint a filmekben. Egyáltalán nem izgatta kik vagyunk és honnan jöttünk. Úgyhogy mégegyszer, kicsit erőteljesebb hanggal igyekeztem elintézni, hogy a 2 órás várakozás helyett kicsit hamarabb megkaphassuk a vízumunkat....A számunkra sos-ben kiadott engedéllyel a kezünkben igyekeztünk a régi reptér felé. A váróterem inkább hasonlított egy kis falu buszpályaudvarához mint egy reptérhez, de a frissítő sör, amire állítólag a tanzán elnök biztonsági szolgálatának emberei hívtak meg minket, meglehetősen jól esett a fülledt 35 fokban. Egy kis cessna röpített minket 20 perc alatt Zanzibárra, a Julius Nyerere reptérre. Fejenként egy egy címletes 100 amerikai dollárt váltottunk tanzán schillingre, amiért egy kötegben kaptuk a tízezer schillinges címleteket. Végre egy ország - gondoltam - ahol gyengébb a helyi pénznem mint a Forint. Szállásunk egy óra kocsiútra volt dél kelet felé. A lemenő nap fénye gyengéd narancs színt adott a pálmafáknak. Már sötétben érkeztünk a tengerparti szállásra, ahol végtelenül kedves személyzet fogadott minket. Másnap együtt ébredtünk a Nappal. A sárga milliónyi árnyalatába néhány sötétszürke felhő lopózott be búsan és a trópusi esőcseppek hirtelen nagy robajjal zúgtak alá.

A reggel eső bukéjú lett, és a Föld felé sziporkázó cseppek aranyként kacsintottak felénk, háttérben a Nap egyre erősödő fényességével. Az egész napot a tengerparton töltöttük kipihenve az utazás izgalmait. Egészen furcsa érzés volt nem összepakolni 24 óra után. Nem volt más dolgunk csak élvezni a fehér homokot, a kék eget és a kellemes keleti szellőt, ahogy bőrünket csiklandozza.

Másnap a 3 km-re levő The Rock étterembe mentünk, ami tulajdonképpen egy, a parttól pár száz méterre levő sziklán pihent. Dagálykor csak kis csónakkal lehetett volna megközelíteni. Mi begyalogoltunk, s a látvány ami elénk tárult képeslapba illő volt. Az apály gyönyörűen kirajzolta a szikla formáját, a homokdombok lágyan merészkedtek ki a türkiz tengerből s a szikla peremein lévő növenyzet idilli árnyékot szórt ránk, míg ebédünkre várakoztunk. Az utat, az apálynak köszönhetően a tengerparton, gyalog tettük meg visszafelé. Meredek sziklaszirtek hajoltak be a homokdűnék felé, amiket több ezer év alatt a hullámok művészkedtek ilyen élessé. A naplemente cifra fényeket adott a stég hosszan benyúló pallóinak és az előtte húzódó pálmafasornak. És mi akkor annyira élveztük ezt a giccses romantikát.

Éjszakánként az Orion őrizte baldahinos álmunk. Meglepően virító csillagképek táncolták napi keringőjüket az égen. A fehér homok kontrasztja a tenger mélyfeketeségével mesevilágba repített. Apály és dagály váltakoztak óránként a Hold kedve-kénye szerint. A természet tökéletes.
Életemben most először béreltem autót külföldön. Életemben most először vezettem jobbkormányos, automata váltós kocsit. Teljes magabiztossággal dobtam be magam a jobb ülésre magyarázva a tulajnak, hogy ne aggódjon, profi vagyok. Bacsukva az ajtót, lenézve a pedálokra röhögve kérdeztem meg Csilla barátnőmet, hogy ugyan csak 2 pedál van, de ebből melyik a fék és melyik a gáz. Kétségbeesve mondta, hogy nem tudja, de örülne, ha levenném mindkét pedálról a lábam. Így történt, hogy módfelett óvatosan indultunk el a sziget útjain, a híres Stone town felé. Természetesen üres tankkal kaptuk meg az autót, így miután a legközelebbi benzinkútnál óvatosan leparkoltam Csillával kérdően néztünk a másikra, hogy az biztos tudja, hogy benzint vagy dieselt kell tankolni. Természetesen fogalmunk sem volt, így egy laza performanszt nyomtunk le a kutasnak, hogy ugyan mondja már meg, hogy mit eszik az autónk. Megtankolva, reménykedve, hogy a nehezén túlvagyunk, megszokva, hogy az index helyett konstans az ablaktörlőt indítom be, végleg ráálltunk a város felé vezető útra. Stone town igazi káosz, megszorozva a szegénységgel. Kis sikátorok, romos házak, ékesen faragott kapualjak labirintusa vezet a tenger vagy a piac felé. Fűszerek hadát vásároltuk, az igazi sáfrány fillérekért kapható itt. 

Két és fél óra után egészen fáradtan, ètlen szomjan, izzadtan, büdösen beültem a volán mögé a visszavezető útra felkészülve. Az első 10 percben mikor éppen a 2 sávos út - ami amúgy néha 4 vagy 5 sávos - baloldalon hirtelen leparkolt buszt igyekeztem kikerulni. Sikertelenül. Az persze meg sem állt s mi is csupán egy apró súrlódást éreztünk. Mikor először megálltunk megnézni mekkora lehet a karcolás, hirtelen olyan rosszúl lettem hogy a mellettünk lévő bódéból árult finom ananásztól is elment a kedvem. Összetörtem a bérelt autót. De úgy rendesen. Úgy hogy nem lehetett kinyitni az anyósülés ajtaját. Igazából meg sem lepődtem. Pontosan tudtam: ha kalandot akarok, megkapom.
A következő reggelen korán indultunk a sziget déli csücskébe. Motorcsónakba szálltunk és behajóztunk az Indiai óceán végtelen és kiapadhatatlan vizeire. A víz egyre sötétebb és komorabb lett annak ellenére, hogy a Nap a reggeli órákat meghazudtolva erősen sütött. Nem voltam biztos abban, hogy valóban be akarok-e ugrani. Ebbe a sötét kozmoszba, ebbe a határtalan mélységbe, ismeretlenségbe. Mikor azonban megláttam néhány delfint játékosan ugrálni a csónak körül nem gondolkodtam. Ahogy felém úsztak a kékségben a félelmem eszembe sem jutott. Minden pillanat egy csoda volt a béke élményével ötvözve odalent. A több méteres hullámokkal kellett tartanom a tempót, ami négány perc alatt teljesen kifacsart. Ahogy a természetes közegükben egy karnyújtásnyira haladtak el ezek a csodák ismét hálás voltam ezért az élményért.
Zanzibári kalandunk így alakult. És én annyira boldog voltam, hogy ezt megoszthattam. Hogy beszélhettem, elmondhattam. Hogy egy barátom is a részese volt és nem egyedül erősítettem magányom bástyáját. Köszönöm!

Megunhatatlan szerelem ez. A folytonos élménymámor. A hedonista mindenemet már megint.... Ezek a dolgok sosem okoznak csalódást. Mindenkinek az életbe kellene szerelmesnek lennie. Nekem is végre már.

Folyt köv arról, hogy pont emiatt nem hiszek a párkapcsolatokban.

Tokyo éjjel Narita nappal

Megannyi inspiráló gondolat futott végig szellemem csipkeboltozatos bonyolultságán az utóbbi néhány napban. Talán mert elmentem Japánba. Az érzékelésnek egy olyan szintjére tévedtem ismét, mint mikor folyamatosan ihletteli angyalok suttognak fülembe jobbnál jobb eszméket, tesznek fel kérdéseket és néha még válaszolnak is rájuk. Nos ez történt. Talán tényleg Japán miatt.
A hajnali 3 órás indulás már meg sem kottyan. Kicsit úgy érzem, mintha valami szokványos útra készülnék. Csak kimondani furcsa. Megyek Japánba. Fogamam sincs milyen lehet. Olyan messzinek és olyan elérhetetlennek tűnik. Tőlem, s tudasomtól mindenképpen távolinak. Mit tudhatok én az ottani életről, az elszigetelt kultúráról, a történelemről, az egész atmoszféráról. Kínos nem ismerni és ezért tartok tőle. Félek, nem fog befogadni. Ekkor belémnyillal: milyen csodás lenne utánaolvasni minden egyes desztináció történelmének, kultúrájának s lényegének ahova éppen igyekszem. Aztán forgok egyet magamkörül és rádöbbenek, hogy ez szinte lehetetlen. Minden héten más városban landolok, ennyi információra nem vagyok kapacitálható, elfelejteném, összekeverném. Mennyivel egyszerűbb a jelent megélni, alkotva ezzel a jövő történelmét, aminek ekkor már részesévé is váltam az adott szélességi és hosszúsági kör metszetén.
Ennyire unalmas csapattal még sohasem utaztam. Ingerszegény, humortalan emberek, csupa fehérnép a 3 pilótán és a francia szépfiún kívül, aki halálosan idegesít. Nem is kellene erre figyelnem. Végzem a munkám, és gondolatokat csámcsogok a 10 órás út alatt. Meglepően nem érintenek meg a többiek. A pilótafülkébe sem megyek be, s még a fiatal, egészen jóképű olasz first officer sem érdekel. Mondjuk gyűrű van az újján, de ez ebben a szakmában azt hiszem nem sokat jelent. Persze már az is becsülendő, hogy a csapatnak megtartott briefing után nem vette le. Lehet nem látott fogára való leányzót közben. Vagy ő más. Igen. Hiszek a kivételekben.

Mivel a semmiről semmilyen nyelven nem tudok beszélni, így egyre sűrűbben tekintek ki a Boeing leghátsó ablakán. Az éjszakai sötétséget meglepő gyorsasággal váltja a kelet világossága. Szembeszegülve az időnek haladunk a jövőbe. S ahogy paradoxonok hada trappol át az agyamon meglátom azt a csodát 11 ezer méter magasból, amit annyira szeretek. A bolygó egy olyan felületének látványa tárul elém, amit nehéz szavakba zúdítani. Kína egyik lélektelen síkságja a Himalája hegyeibe fut bele hirtelen, alkotva ezzel velem majdnem egymagas csúcsokat. Tetejükön a fagyos semmi karcolja a troposzféra plafonját, s úgy állnak ott bölcsen, mintha sejtenék, hogy egy Istennő csókjainak lenyomatát tükrüzik kacéran. Landoláshoz készülődve nem tudom levenni szemeimet azokról a sötétzöldbe öltözött hegyekről, amik sűrűjébe szamurájokat és tanítványaikat képzelem, vagy éppen geishákat, ahogy szomorúan mossák le a fehér púdert az arcukról. Fantáziám csak úgy száguld Japán felhői között, melyek élesen verik vissza a lemenő nap egészen különleges tónusú narancsárga fényét, ami a kabin egészében jár táncot, ahogy a gép ráfordul a kifutópályára. Ritka ennél szebb érzés létezik. Landolni a felkelő Nap országában, mikor az éppen Nyugat felé tűnik el a horizonton. Leszálláskor az előttem ülő japán kisfiú nem sokban különbözik attól a plüss koala macitól, amit izgatottan szorongat. Annyira aranyos a hasonlóság, hogy tényleg nehezen tartom vissza a könnyeimet a nevetéstől. Japán érdekes lesz. Ezzel a mondattal a fejemben lépek ki a repülőből, beszippantva első lélegzetem erről a vidékről.

Nem szeretnék egyetlen percet sem veszíteni, így engedek annak az ötletnek, amit egy kolléganőm eszmélt ki. Innen, Narita egyik reptéri hoteljéből menjünk be este a másfél óra kocsiútra leő Tokyoba s éjszakára száljunk meg a kapszula hotelek egyikében. Végülis miért ne? Érkezésünk után egy órával már úton is vagyunk a világ egyik legnagyobb gigapolisza felé. Lelkes vagyok kétségtelen, de úgy érzem Tokyo meg fog zabálni esti könnyed vacsorájának előételeként. Nem bízom abban a két lányban, akikhez csatlakozom, mert logikátlan lépéseket tesznek, és nem mellesleg döntésképtelenek.  Ahogy én. Basszus. 3 teljesen határozatlan és idegen nő kedd éjszaka Tokyo belvárosában. Micsoda baleset. A japán jelekkel ellátott térképen próbálnak metró állomást keresni, ahelyett, hogy egy kicsit is a megérzéseikre hagyatkoznának, ami nálam tökéletesen bevállt módszer - kivéve Bangkokban. Mert Bangkok káosz. Tényleg. Végül némi szerencsétlenkedés után sikerül egy ultramodern autómatából metrójegyet szereznünk egészen a híres Shibuya kereszteződésig. A metró tele szürke öltönyös emberekkel, akiknek arcát alig látom, mert eltakarja az okostelefonjuk. Nézem őket. Mennyire mások. Vagy mennyire más vagyok én. Észreveszek közöttük egy fiatal férfit. Kék, magába csíkos öltönye rejti meggyűrt napját. Ébenfekete haja folyton eltakarja a szemét s csak arcának többi részét látom. Van benne valami, ami nagyon tetszik. Ami különböző, talán nemesi, talán valami életekkel ezelőtti ránc. 3 megállón keresztül nézem, ő úgysem lát, mert a telefonja szívja éppen éberségét, az enyémet pedig ő. Jó érzés volt figyelni egy kicsit. Olyan ritka ez manapság.
A Shibuya kereszteződés abban egyedülálló a világon, hogy nyolc irányból egyszerre vált zöldre a forgalmi lámpa a gyalogosok számára. Óránkénk körülbelül százezer ember halad át ezen a zebra dzsungelen, persze nem tudom, hogy például a turisták, akik legalább 14-szer kóvályognak ide-oda egy jó selfie érdekében, ebbe beletartoznak-e...Mindenesetre mi is a tipikus látogatók táborát erősítve a 96. képet elkészítve már úgy érzem inkább ülnék egy sushi bárban Asahit vagy Saket kortyolgatva. Két utitársam miatt legszívesebben véletlenül eltévednék, hiszen az egyik steak-et, a másik McDonald's mocskot enne. Szelíden magyarázom, hogy a japán konyha egészen híres például a sushiról, vagy a tengeri herkentyűkről és még kitudja micsoda finomságok rejtőznek a kivilágított útcák forgatagában. Másfél óra telik el így, mikor felnézek a csillagtalan égre és kérem Sushi istennőt, hogy teremtsen oda elénk egy éttermet, ami mindenki igényeinek megfelel. Magam is megdöbbenek, mikor lenézve egy alagsorban meglátok egy kedves helyet, a menün széles "western" és japán választékkal. Köszöntem Sushi Josei! A kevésbé finom sör és sushi is egészen jólesik, leginkább azért, mert életem leglelkesebb pincére szolgálta fel nekünk azokat. Hajnali negyed 1-kor, vacsoránk után még digestive-ként egy fél órás agonizáció következett, hogy hova is menjünk aludni, hiszen Naritába már nicsenek járatok. Két hotelfajtából az egyik - a kapszula - esélytelennek bizonyult, hiszen a megszólított kedves és segítőkész járókelők előfoglalásról duruzsoltak. A másik az úgynevezett Love Hotel, ami, ahogy a nevéből is kiderül 4-5 órára bérelhető szobákat jelent gyors légyottokra. Ha fiatal lennék és merész, s mondjuk nem két végtelenül egyszerű, válogatós és unalmas lánnyal, lehet, hogy úgy döntenék, hogy maradok ebben az egyre inkább kihalni látszó hajnali éberségben. Internet híján, gyors és kissé meggondolatlan sugallatra hagyatkozva otthagyom a két lányt s az első taxiba bepattanok. Próbálom irányítani a sofőrt az egyetlen helyre, amit Tokyóban ismerek. Talán lesz még busz Naritába. Japán nyelvtudásom lekorlátozódik az 'arigato' és a Taxi című francia vígjátékból ismert 'konicsuá' szóra. Nehézkesen megy ez a mai activity, de a sofőr hamar ráérez a játékra. A google translattel szórakozunk úgy 10 percet, míg rájön, hogy hova szeretnék menni s miért. Találunk egy utolsó utáni buszt a naritai reptérre, ami 20 perc múlva indul onnan, ami 35 perc innen. Na szép, de legalább van busz. Már csak rá kell vennem az öreg harcost, hogy taposson a gázra. Sikerül, s számolva a perceket Tokyo éjszakai útjain száguldok a taxiban, kicsit kétségbeesve, kicsit egyedül, kicsit merészen és reménykedve abban, hogy elég lesz a pénzem, hogy legalább ezt a 'Tokyo-i hajszát' ki tudjam fizetni. Megnyugodva konstatáltam, hogy a Tokyo Station-nél néhány bőröndös kis kropacsek várakozik a pontosan fél perc múlva érkező buszra. Éppen időben. S még maradt is némi pénzem.

Egy kis intermezzo:
Ahogy hagyom el Tokyot egészen éber és józan vagyok. Egyre inkább oldódik bennem az a feszültség, amit az egyedüllétemtől való rettegés okoz. Pedig olyan leckék rejlenek ebben a szakaszban. Egyedül élni nem jelent mást, mint megtanulni magamért tenni, olyan döntéseket merni hozni, amik örömet okoznak, amiket nem csupán a másik kedvéért teszek, de amik a MAGot táplálják igazán, őszintén, az ego domborított és homorított tükre nélkül. S míg az táplálva van, a világ is kedvesebb színű. Megtanulni individuumként élni, mások véleményét és ítélkezését mosolyogva levetni a MAGunkról. A MAGunk örömére cselekedni és gondolkodni.
S távolodok Tokyotol, távolodnak bennem egyes emberekhez kötött érzelmeim is. A kép homályossá változik, a csomó, amit az érzelmeimből kötöttem a nyakam köré egyre lazul, s lassan fellélegzem.

A busz a naritai reptér 3-as termináljánál tesz le. Hirtelen nem is tudom merre induljak. Teljesen kihalt így hajnali fél 3 körül. Nem olyan ez mint Dubai, az éjjel nappal nyűzsgő reptéri hangyaboly. Egy biztonsági őrt szólítok le, s igyekszem elmutogatni, hogy a Hiltonig szeretnék elmenni. Mosolyogva szemlélteti, hogy az lehetetlen ebben az időben, de próbáljam meg a 2es terminálon, hátha véletlenül arra téved egy taxis aki megsajnál. Nos eljutni a világ egyik legnagyobb repterén egyik termálról a másikra nem olyan, mint a Liszt Ferencen a 2A-ból a 2B-re. Iszonyú nyomasztó dolog ha egy reptér csendben van. Ha nem búgnak, zúgnak a hajtóművek, ha nincs bőröndkerék hang és kopogós cipő. 20 perc séta útán elérem a 2es terminált, Egyetlen hiéna áll a taxistopban. Egy európai férfi a balomról ugyanolyan tempóban közelít a taxi felé. Egyre közelebb érünk, lépteink egészen felverik a kongó árkádot. Farkasszemet nézve lépünk a hátsó ajtóhoz, ami éppen akkor nyílik ki. Na legyünk diplomatikusak és osszuk meg az utat - annál kevesebbet kell fizetni gondoltam, hiszen rettentő híján vagyok a pénznek. Természetesen ez Japánban nem így működik. Egy ember egyenlő egy helyszínnel. Nyertem. Valószínűleg csak azért, mert nő vagyok. S talán mert látta rajtam a férfi, hogy rettentően kétségbeesett és fáradt. Remélem azért a sofőr visszament érte, ahogy ígérte.






Másfél órát tudtam aludni hajnalban. A szívem a jet lag mámorában ide-oda ritmustalanul zakatolt. A reggeli kávéscsészémen megvillant a felkelő Nap legelső harsány sugara. Na ezért jöttem. Meg a naritai Buddhista templom park miatt.

Fogom magam és felszállok az ingyenes buszjáratra ami a hotel és Narita központja között közlekedik. 20 perccel ezután már sétálok a korareggeli kis leejtős utcán a Templomkert felé. Én vagyok az egyedüli turista ilyen tájt, így meg tudom figyelni a helyiek szokásait, rituáléit. A kert egy-egy kis tavacskáját vízesés táplálja, a sziklákon teknősök meditálnak bölcsen, nagyra nőtt aranyhalak játszanak a tó közepén, egy-két macska rikító sárga pillangóval játszik, nagyranőtt színes pókok hatalmas hálókat szőnek s én csak megyek, figyelek, létezem, gondolatmentesen egy kicsit. És ez jól esik.

Japán ennél jóval több. Ennél több volt az a 26 óra is, amit ott töltöttem. De most belémrekedt az ihlet. Máskor talán ismét előbukkan nem beárnyékolva ilyen fáradt homállyal.

Talán aludnom kellene. Igen. Jó éjt!
(09:01)  

A nyár és az ősz határa

Előző bejegyzésemet meg sem osztottam. Nem volt hozzá bátorságom. A drámáról szólt. Arról, amit néha olyan jó átérezni, eljátszani. Ilyenkor a világ a színpad, mi a színészek és ha van kedvünk túl is játszhatjuk a fájdalmat, megtréfálva magunkat elhihetjük négy percre, hogy nekünk a legrosszabb most.
Mennyiszer kell összetörnünk ahhoz, hogy azt mondjuk: nem tudunk ismét felállni.
Mennyiszer kell feállnunk ahhoz, hogy azt mondjuk: a következő alkalommal már nem lesz erre erőnk.
Elszaladt a nyár. Ez a nyár, ami megtanított annyi mindenre. Megtanított megbocsáltani. És szeretni. Azt hiszem. Megtanított arra, hogy néha van olyan, mikor elkésünk, néha van úgy, hogy nem kapunk levegőt. Mikor a fejünket a párnába temetve zokogunk vagy éppen egymás kezét simogatva a másik bőrébe szeretnénk bújni. Vagy mikor eltűnnek az ellenségek és csak embereket látunk magunk körül. Nehézségekkel, mosollyal vagy könnyel. Ugyanolyanok mint mi. Esendőek. Emberiek. Ugyanúgy kétségbe vannak esve néha, és hasonlóan egy néma ima hagyja el szívüket esténként, mikor fáradtan az ágyba zuhannak.

Kissé restellem. Túl sokat írtam szerelmi tragikomédiámról az elmúlt időszakban. Egyszerűen csak történik velem. Hagyom, hogy alakítson és nem félek elég bátornak lenni ahhoz, hogy meg is éljem a szerelem mennyországát és poklát. Mellette pedig megemészthetetlenül özönlik lelkembe az információ, amit a Világ lehel belém. Néha fulladásig töm, túladagol. Ha pedig nincs, elvonási tüneteim csapnak nyakon a valósággal, a szárnytalan, meddő gondolatokkal, elmém kreálmányaival, egóm gyermekeivel.
Most is úgy írnék arról a furcsa figuráról. Úgy leírnám megint azt, ki Ő nekem. Egy őrangyalnak hitt démon? Egy előzőéletbeli emlék halvány lenyomata? Egy mély belégzés? Vagy egyik nagy tanítómesterem, aki arra okít: nem illik elkésni az érzelmeinkkel.
Az augusztusi beosztásom meglepetésszerűen érkezett a cégtől. A gyógyító New York, ami aznap reggel hatalmas esővel fogadott hirtelen üressé és értelmetlenné vált. Nem tudtam megtölteni élettel és érzéssel. A zsizsgő Time Square idegesítő tömegnyomorrá változott, a pocsolyákban nem láttam meg a világ szépséges és színes tükörképét, a boltok értéktelen holmikat árasztottak magukból, a 5th Avenue koszosnak mutatkozott az Empire State Building árnyékában, a Madison Square aurája folyamatosan szurkálta a bőröm, Manhattan egyszerűen idegesített. Nem töltöttem meg élettel. Nem élveztem minden lépést, amit tettem, ahogy azelőtt szoktam. Ki voltam merülve. Üresnek és teljesen száraznak éreztem a lelkem. Aztán a sivatagi extázis újra feldobott a bárpult tetejére és ismét engedett egy rumbát. Mégegyszer utoljára. A furcsa figura így ünnepelte azt, hogy utamra enged.  A tánccipőnket így is bepiszkoltuk már múltkor, hiszen egy hónapja párkapcsolatban él. De a gyakorló táncórák kellenek ahhoz, hogy a verseny színpadán jól teljesítsünk. Külön. Vagy tán mással.
Mond el. Milyen szemrebbenés nélkül úgy élni, hogy hivatalosan feleséged van, mellette egy barátnőd és én? S ismét én tudok mindent. És ismét én kell, hogy titkot tartsak. S ismét rajtam keresztül futnak a szálak. Mert én elbírom. A többi nő nem biztos. Sajnálom őket. És imádkozom, hogy az én életembe sose jöjjön olyan nő, mint amilyen én vagyok.

Phuketi utamat küszködve tettem meg. Tudtam, hogy vége a táncnak, mert ajtót rácsapva és meggondolatlan mondatokat szórva rá hagytam ott a liftnél, száguldva el színes szoknyámban. A hajnali párában mocskos érzés kerülgetett. Testem kihasználva, lelkem dühtől forrón, szellemem tébollyal küzdve probált lélegzetért kapkodni. Tükörbe nézve igyekszeztem magam megnyugtatni. Elmúlik. Minden elmúlik. A thaiföldi utamon nem ismertem magamra. Életemben először sírtam a jump seat-emen. Alattunk egyre közelített a thaiföldi kifutópálya. Nem érdekeltek a kollégák. Még a pilóták se. Meg is lepődtem. El voltam veszve a lelkemben és a szívemben zakatoló háborúban. Minden erre a furcsa figurára emlékeztetett. Ő szervezett annak idején Thaiföldön full moon partikat. Ott zenélt évekig. Ez a kedvenc helye. Meg különben is. Ő az, aki bemutatta nekem a thaiföldi rezgéseket és energiákat. Még akkor ott 2015 telén. Az este belekeveredtünk egy kínai céges mulatságba. Egészen groteszk képet festettek le a részeg kínai üzeletemberek, kontrolljukat teljesen elveszítve, egymásra ájulva, de barátságosan befogadva minket, köszöntve több tíz liter Singha sörrel. Másnap csupán egy óra erejéig merészkedtem ki a trópusi napfényt takaró párás felhők alá. Nem hagyott csillapodni a gondolat: Kibírom emellett a furcsa figura mellett? Meg tudom tenni érte, hogy barátok maradunk, ahogy kérte? Határozott igen volt a válaszom. Ez is egy lecke. Gondoltam. Landolva thaiföldről utam egyől hozzá vezetve kértem bocsánatot azért, mert ajtaját rácsapva briteket meghazudtoló módon káromkodtam előző alkalommal. A karma talán kisimult. És én nem akarom elveszíteni őt az életemből. Ez egy döntés. Gondoltam. Megteszem érte. És talán magamért. Csodálatos és tiszta érzés repkedett körülöttem. Én azt hiszem ismét minden tőlem telhetőt megtettem.
A szeptember gyönyörű fényekkel ébredt. Kedvenc hónapom. Talán a színek miatt. Meg születésnapom szeptember végére esik. Mint 10 évesen. Úgy vártam, hogy betölthessem 29. életévem. Elég menő. Lassan 30. San Franciscoba repített a double decker. Se az indulás előtt, se a gépen nem aludtam. Megérkezve a hotelbe kosztümben ájultam be az ágyba, majd köhögésemre ébredve 2 óra múlva eszméltem rá, hogy egy percet nem szeretnék elvesztegetni ebből a városból, ahova annyira vágytam már. Könnyű farmerkabátomat magamra öltve indultam többed magammal Frisco egyik híres külvárosi hippi negyedébe a Mission Districtbe, ahol a GTA számítógépes játék is játszódik. Kurvák és zöldségárusok a falra festett graffitik tekintetében, két sarkonkénti no-name egyházi mise, leginkább spanyol nyelven szintetizátorral és lila virágokkal. Kocsmák és hipsterek, felnyírt hajú punkok és elképesző hideg. Betérve egy pubba csak egy teára vágytam, hogy hangomat valahogy másnapra meg tudjam őrizni. A teából tequila lett, és a hideg levegő kicsit megtelt melegséggel. Vacsoránk után egy koncertterem bárjában kötöttünk ki, ahol a régi és új berendezések miatt egészen megzavarodtam. Olasz kollégámmal folytatott vitám az univerzum és a lélek működéséről teljesen elterelte a figyelmem a kezemben tartott erős koktélról. Csak beszéltem és igyekeztem meggyőzni őt arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Tökéletes és érthető érveket hozott fel állításom ellen. Csak azért nem értettem vele egyet, mert az egóm közbeszólt: ki kell állnom amellett, amit kijelentettem. (Milyen bizarr egy kettősség.) A másnap napfénnyel köszöntött valahol onnan, ami a sivatagan ébben lemenőben van. A világban valahol mindig van fény. És ez csak változik, elmúlik és megjelenik. Ez az élet lüktetése. Csak meg kell ismerni a ritmust úgy, ahogy a nappalokat és éjszakákat. Ezek nálam nem léteznek. Talán ezért vagyok néha kicsit összezavarodva. Biciklinket a Pier39-hez, a híres mólóhoz közel béreltük. 12 fős csapatunkból ketten maradtunk, akik kimerülés nélkül végigcangázták az utat San Fransisco belvárosától Sausalitóig, a Golden Gate híd másik oldalán lévő kis halászfalucskáig. Meglátva a Golden Gate hidat realizálódott, hogy azon a helyen vagyok, ahol a bibliám játszódik, Dan Millman Békés harcos útja című regénye. Magamba szippantottam a sorok közötti mondanivalót és igyekeztem azzal a tekintettel látni a világot, ahogy a könyvben látták.

A szabadság huzata végigmosott, a szél, ami olyan hűvösen fújt keresztül rajtam megtisztított, a hajam tökéletes káoszban landolt és szállt fel a levegőben, sálammal kergetőzött a szél és én ott álltam biciklimet megtámasztva, tárt karokkal a Golden Gate híd egyik oldalán, nagy mosolyommal nyelve az orkán erejű lélekmozgató szelet. Előttem a Csendes Óceán hullámai mosták a sziklás szirtet egyre fényesebbre és élesebbre, a Nap erősen vakította el szemem elől a hófehér katamaránok oriás vitorláit. Nem volt más tennivalóm. Élveztem a súlyos jelent. Nannuscha és San Fransisco. Legalább olyan páros, mint New York, mikor éppen jó kedvem van. Sausalito városkájából közel 2 óra sorban állás után komppal tértünk vissza a belvárosi kikötők egyikébe. Az úton elkényeztette szemeim és fantáziám a Golden Gate mögött lassan elbújó Nap, hogy aztán valahol a sivatagban nemsokára életre hívja a világot. Az Alcatraz mellett elhajózva összeszorult gyomorral láttam magam előtt a régi idők szökni igyekvő rabjait, ahogy küzdenek azzal a furcsa áramlattal, amit ez az öböl teremt. Fáradtságtól majdnem összeesve sétálunk Sanfran belvárosában. A felfelé futó villamosíneken megcsillant a naplemente utolsó sugara, s én ekkor elhatározom: ide is vissza fogok még térni.
Következő utam Magyarországra vezetett. Jelenleg azaz élmény, amit ott kaptam tart életben. A család, a barátok, régi cimborák, karma simítások, ölelések és megbocsáltások, allűr-vetkőzések és őszinte beszélgetések. A szeretet és az, hogy furcsa, hogy nincs több ismeretlen, amitől félni lehetne. A teljes biztonság és a tisztelet energiája fon koszorút a menyasszony homloka köré, amiből mi is kapunk egy aprócska érzés-szeletet. Nincs is mit írnom erről, mert annyira tökéletes. Köszönöm.
S visszatértem a sivatagba. Nagy várakozásokkal, elhitetve magammal, hogy képes vagyok eljátszani a barát szerepét.

 Perth városába vezet első utam. Furcsa de nem emlékszem magára a repülésre. Rutinszerűen csináltam már mindent. Izgalom nélkül. És ez bosszant. Perthből vonattal indultunk Fremantle mesebeli tengerparti városkájába.
Olyan volt, mintha egy western film stúdiójába csöppentem volna. A házak, a fények, az idill, amielőtt a konfliktus ki nem alakul a filmben. Ez volt érezhető. Segítőkész, mosolygós ausztrálok igazítottak minket utunkra a Little creatures sörgyár felé, az indiai óceán hűvös tengerpartját érintve. A nyugat ausztrál tengerpartot szeretem. Átmosnak a hullámok, és átfúj a déli sarkról egyenesen idetartó hűvös szél. Van mit mosni, van mit átfújni.
S a születésnapom reggelére ébredve, már 5 órakor a briefing szobában mosolyogtam. Nem hittem volna, hogy ennyire el tudok pirulni arra, hogy az egész csapat a "Happy birthday"-t énekli nekem. Arról nem is beszélve, hogy a kapitány is így kezdte a mondandóját. 8 órás repülésünk közben egyszer kinéztem a gép ablakán. A Szahara kietlenségét és a felettünk levő rikítókék égbolton haladó fátyolfelhőket nézve mély levegőt vettem. Mint talán anno 29 évvel ezelőtt - először. Mosolygós szemeim megteltek könnyel. Olyan jólesően. Olyan hálásan.
Kellemes utunk után még vagy hatszor megkaptam a Happy birthday-t, ami a három napos túra alatt már megszokássá avanzsált. Meg kell, hogy szokjam, hogy egy ideig még ismeretlenekkel és a világ valamelyik pontján ünneplem születésem napját. Izgalmas. Mert nem vagyok otthon,családdal és barátokkal. Mégis otthon vagyok az aznapra kinevezett aktuális kis családommal.
Nos hiába omlunk össze. Mindig egyszer csak felemelkedünk. Nincs olyan, hogy lent maradunk. Ha fáj, hát had fájjon. Inkább szeretek, mint gyűlölök. Inkább megbocsáltok, mint haragszom. Inkább elengedem, mint ragaszkodok. És egyszer...egyszer talán szabad lehetek. Olyan szabad, mint amilyen természetesen vált a nyár ősszé...

Nannuscha experiences 11

https://www.youtube.com/watch?v=aDKwAZAFQLQ&feature=youtu.be

A drámának idő kell

Nem is tudom milyen lenne dráma nélkül. Néha annyira színpadias az élet. Ahogy látom magam és Téged kívülről. Annyiszor történtek már jelenetek tökéletes dramaturgiában, keserédes háttérzenével, olyan fényekkel megvilágítva, amit sosem fogunk kitörölni emlékezetünkből.
A drámának idő kell. A drámának meg kell érnie, és át kell, hogy mossa minden rezdülésünket. Drámáink lelkünk és szellemünk fájdalmas önkielégítései. Az elme hasadása és a tudatosság hajszálvékony kötelén hintázik, nagy levegőket és elefántkönnyeket csalva ki testünkből. De ne mondjuk, hogy nem élvezzük. Az élet ilyenkor túl erősen nyomja ránk a paradicsomi bűn pecsétjét.
Megannyi személyes és pillanatnyi tragédiát éltem meg az utóbbi időben. Emlékszem is néhányra, mikor lelki vonaglásom igazán drámaivá sikerült.

Például mikor május elején Londonba érkeztem egy felemelő 7 órás út után. Kedves flörtölésbe merülve egy szimpatikus, igazi angol úriemberrel - hittem ezt akkor. Megérkezve a hotelbe fekete-fehér pofont kaptam. A régebben már említett pilóta miután a magasba repített, elfelejtett ejtőernyőt rakni rám. Zuhantam, zaklatott bormámoros éjszakámat a reggel szivárványos angolosan tavaszi időjárással üdvözölte. A nehéz bársonyfüggöny mögül a tavaszi nap fénye kacéran vetett fényt a paplanom felett szállingózó porszemekre. És ez a kép mindig tíz évekkel utaztat vissza az időben. A porszemek és a szobába beszűrődő Napfény találkozása. Az otthon és a biztonság egyik vakuképe, egy jel arra, hogy nincsen semmi baj, s az élet a szellem s lélek ideiglenes biztonsága, még ha kötélen táncolunk akkor is: ilyenkor, mikor a fény az anyagon megtorpan tudjuk, a megfoghatatlan és a megfogható egymásba fordulása történik mindig, mint valami örökmozgó fogaskerék mozog, és ad élményeket, érzéseket....csak hogy tovább foroghasson életérzéseink malma. Meztelen testemet kitakarva léptem a szálloda kopott szőnyegére. A függöny összehúzva maradt, mikor kiléptem a szobámból. Nem volt célom csak gyalogolni. London közel sem volt. Csak a fel és leszálló gépek árnyékát láttam a lüktető sétám közben. Zenémet hallgatva néha fel-fel pillantottam egy A380-as gépekre. Olyanra, amit az a senkiházi is vezet - gondoltam. Lépéseim visszhangzottak a betonon a felszálló repülőgépek zajában. A járdán megcsillanó pocsolyák voltak akkor cimboráim. Direkte, drámaian léptem beléjük, csakhogy az a zavar is tükröződjön bennünk, amit a lelkem éppen átélt. Lehajtott fejű drámai sétám után a forró fürdő szinte filmbeillően adta át érzéseimet. Megengedve magamnak merültem el a dráma égető illúziójában. Szenvedjünk egy nagyot. Ez volt a jelmondat. (Képletek és kép(let)telenségek)

A másik közeli drámám pedig ajtócsapkodós, el nem engedős, "Fuck you"-zós volt. Mert tiltakoztam. Túl jól ismert a másik. Így neki drámázhattam. Nem kellett várnom, míg hazaérek. Nagy sóhajok közepette úgy tettem, mint aki értené, hogy miért nem kellek már.
Dehátmégelsemváltál.
Ésmárvanegyhivatalosbarátnőd.
Ésvagyokén...mint...kicsoda?
Csoda. Az életedben. Itt vagyok. Neked. Tudod.
De mindig a másik kell. Mikor lehetek én a másik?
Az ajtót rád csapom, mert nem bírom el, hogy mással járod azt a rumbát, amit én tanítottam. Kezemből kitépve a kilincset állsz a küszöbödön, miközben színes szoknyám a folyóson leng utánam sietségemben keresve a lift hívógombját. Állok ott. Szerelemtől ittasan, illatoddal körítve, megbántva. Arcomat a tenyerembe gyűröm. Torzul a kép, a Nap felkel és lenyugszik, s én fulladok. Lélegezz. És Semmi nem fog bántani. Ahogy Te is mondtad. Még akkor márciusban. Nothing's gonna hurt you Baby.  (Cigarette after sex)
Elszédülök a fájdalomban. Nem tudom magam összekaparni a romjaimból. Nem tudok túl lenni azon amik mi vagyunk. A Te meg az Én. A teljesség, a megértés, a régről ismert Mi. A kezed, a mosolyod, a szempilláid és ahogy hozzám érsz.
De mennyivel könnyebb drámázni az embernek, ha Thaiföldön van, nem? Gondolnánk. Az érzés kísért, teljesen mindegy, hogy merre járunk a Földön. Ha szeretlek, Ausztráliában is szeretlek. Ha utállak Brazíliában is utállak.
De én inkább csak szeretlek. Azt hiszem. Nagyon.
A dráma mindig ott van. A meleg fürdőben, mikor még a függönyt sem húzzuk el. Vagy éppen egy sivatagi épület folyosóján. Vagy benned, vagy bennem. Olyan kegyetlenül szép megélni azt, mikor az ember érez.
Érezzünk. Ne féljünk. Mert úgyis minden helyrerázódik. Remélem.
Remélem.

Tényleg remélem.

A hollók elrepülnek

Hé Te ravasz vágyakozás,
mit szeretsz annyira bennem?
Miért ragaszkodsz még akkor is,
mikor már értelme nincsen?

Csalóka fénygömbbe csomagolva szívem,
jössz és hagysz magad után káoszt.
Mindig.

Micsoda csoda láncreakció.
Megismerés. Érdeklődés. Tiltott gondolatok. Naná, hiszen felesége van. Be is mutatja ott Bangkokban. A hirtelen kinyitott szívemet gyorsan bezárom. Lakattal. És lenyelem a kulcsot.
Van valami érdekes és fura benne. Megszereti dühös arckifejezésem egy bosszús pillanatomban.
Ez keltette fel az érdeklődésed? Tényleg fura vagy. És különben is, miért ez a beceneved? Ritka vagy ezért? Mint a fehér holló.
Sydney könnyedségében némaságunk beszédesebb minden szónál. Nincs mit mondanunk egymásnak, mert túl sok, amit mondhatnánk. Inkább hallgatjuk. A csendet. Egymás tekintetét. Energiáink egymáshoz csilingelését. A zenét. Fura egy figura. Figyel a részletekre. A színekre, a kontrasztra. A bőröm ritkaságára és hajam őszbe borult tincseire.
Bangkokban ismét elkalandozok. Úgy ülök ott mellette, mint aki hozzá tartozik. Mint a pár egyike. Vágyakozásomon ismét elszégyenlem magam. Hiszen felesége van.
És a felesége sosem kedvelt. Még a díjnyertes mogyorós csokis süteményemet is a pultra dobta azzal a mondattal, hogy nem esznek ilyeneket. És én a háttérből nézem többed magammal a tökéletes házasság mintapéldáját. A közös érdeklődést, a szeretetet, a tiszteletet, kitartást és a két hófehér macskát körülöttük. Milyen jó nekik. Megtalálták egymást. Jól választottak. Gondoltam. Hiányzik valami hasonló nekem is. Egy kis megnyugvás, hazatérés, befogadás, biztonság. Vagy mi fene. Ha ilyen van. Aztán sírva fakadok. Egyedül vagyok - mondom neki. Megölel és megérti. S én nem látom őt több hónapon keresztül.

Kicsit el is felejtem. Érzelmi zárlat, ahogy szoktam mondani. Jól van ez így. Meg különben is akadt dolgom. Valami "szeme sem áll jól" pilótával akkoriban.
Néhány hónap. A nyár eleje csak úgy lüktetett odakint a homok fútta utcákon, ahogy igyekeztem összerakni újonnan szerzett bútordarabomat. Váratlan üzenetek hada, azonnali találkozás és teljes döbbenet, ahogy a bútorra koncentrál. Nagyon fura. Fura alak vagy te.

...Hiszen feleséged van! Hogy érezhetsz ilyet? Ti vagytok a pár, akik megtalálták egymást, tudod és akiket összeköt a gyűrű, amit hordtok! Milyen valóság ez? Hogy érezhetsz irántam bármit is emellett? Nem. A válaszom határozott nem. Pedig igen, jól érezted. Fényben láttalak ott messze Bangkokban és Sydney-ben. De elmúlt. És értelme sem volt. Hiszen feleséged van!...

Hónapok zakatoltak, jött nyár meg ősz meg tél, elengedés, csalódás, szerelem, vágy, flört, érzésbeöntés, csillagmámor 11 ezer méter magasan, balettezés a szélességi és hosszúsági fokokon, időzónákon való ugrálás, sok nevetés és könny.
És egy üzenet. Ettől a fura alaktól.
Talán pont jókor. Mert aznap bátor voltam (Ma bátor vagyok).
Pár napra rá a gyönyörű pár, akik megtalálták egymást igent mondtak a változásra és elhatározták, az ösvény innentől nem ugyanaz lesz. A holló továbbrepült akkor s fájó, gyötrő március végi lélekhibernálás történt. S én igyekeztem ott lenni. Jó lenni. Talán én lenni az, aki könnyebbséget hozhat. Csak egy kicsit, csak néhány órára. De én nem voltam igazán ott. Mert a "szeme sem áll jól pilóta" az én fejemet csavarta éppen. Még elcsavarva volt akkor is, mikor hirtelen az 507-es kórteremben találtam magam. (Zimbabwetől az 507-es kórteremig)S ez a fura figura rögtön ott volt. Virágot szeretett volna hozni. De virágbolt híján egy epres nyalókát kaptam - jól ismer. És jól esett. Mert ismer. S mert ott volt. S mert megkérdezte miután panaszkodtam a pilótámról: Miért nem figyelsz arra a férfira, akit érdekelsz?
Úgy tettem, mintha nem érteném a kérdést.

S megint múltak a hetek. A nehéz június rámakaszkodott, tépte a bőröm, egészen véresre. (A színdarab és repülőgép) És én azon kaptam magam, hogy ennek a fura figurának, ennek a valakinek, akit anno megkívántam, akit barátommá, különleges lélektársammá fogadtam - mesélek, sírok, nevetek s megosztom lelkem legmélyét. Mert neki lehet. Ő megért és fogja a kezem mikor már egy kicsit nehéz. És akkor már nem volt múlt, csak a jövő. Szívem kezdte befogadni ezt a fura alakot. Csak egy kicsit hamarabb kellett volna lelke szárnyai alá bújnom. Mert mostanra egy kicsit elkéstem. 2 hetet. (Arról, hogy néha elkésünk és néha egymás bőrébe bújunk) Mert az a lány nem annyira bonyolult mint én. Ezt mondta. Lekéstünk egymás érzéseiről. Micsoda időeltolódás. Micsoda jetlag. Elrepült, mielőtt én felszállhattam volna.
Ennek a fura figurának fantasztikuma őrjítő elengedést követelő napokat ihlet.
De jó ez így. Szabadságot ad. Utat az újnak. Fáj egy picit. Ahogy szokott ilyenkor. De az élet így ízes. És én szeretem a keserédességet.
És az, hogy a hollók elrepülnek, természetes.


Anno 2015. január 21.  - 2016. augusztus 24.

Arról, hogy néha elkésünk és néha egymás bőrébe bújunk.

Azt hiszem elkéstem. Elkéstem az érzések találkozójáról. Lekéstem arról a percről, amit a lelkek jó régen megbeszéltek egymással. Lekéstem arról hogy Te szeretsz s én szeretlek. Lekéstem arról a beteljesülést ígérő jamboriról amit talán már másfél éve vártál.
Azt hiszem elkéstem. Én. A testem. A fizikai létem. Elkéstek a szavaim, amit olyan jó előre megterveztem. Elkésett a nyakad köré font karom is. Mert nem voltam ott ahol Te. Nem voltam olyan közel, hogy halld, még akkor is, ha ki nem mondom soha.
Azt hiszem elkéstem. De csak egy kicsit. Mert az érzés végül megérkezett belém. Egy viharos reggelen. A villámcsapással együtt élesztette újra a szívem, Tőled ezer mérföldekre.  Az érzés, ami akkor hatolt belém ott volt valahol az éterben a lelkek dínomdánomján - tudod, amit száz meg száz évekkel ezelőtt megbeszéltünk..... De Te nem voltál sehol már akkor. Valaki más lelke ihletett meg egy magányos ausztrál délutánon. Az Ő lelke nem késik, annál sokkal belevalóbb, Neked pedig eleged lett, hogy az enyém még mindig nem érkezett meg hozzád.
Azt hiszem elkéstem. Így Te kulcsra zártad előttem életed, mialatt én rohantam feléd. Talán még a kulcsot is elhajítottad a kozmoszban.
Azt hiszem elkéstek a szavaim. De az érzések sosem késnek. Soha! Csak van úgy, hogy csupán kettőből az egyik érkezik meg az éteri randevúra.

Néha a bőrödbe bújnék. Úgy nézném saját önvalóm. Micsoda egoizmus, micsoda önzőség. Látnám, ahogy Te látsz engem. Belenéznék a tekintetembe és elmosolyodnék a mosolyomon. Egy whiskey-vel a kezemben ülnék a kanapén s nézném, ahogy az ecset a kezemben aranyszínű, értelmetlen sávokat húz a vászonra. Megfognám a kezem és egy 60 évvel ezelőtti slágerre rumbáznék velem. Vagy letörölném a könnyeim, amint elkapna egy kis érzelmi zárlat. S ahogy a bőrödben vagyok vágyakozva veszem el a tekintetemben. Értetlenkedve nézném végig, ahogy hajnalban csendben hagyom el az apartmant, hogy fel ne ébresszem magam. Kérdezném magamtól, hogy mikor jövök ismét. S hallanám a bizonytalan válaszomat arról, hogy nem ígérhetek semmit. Az ékszereimet otthagynám mindig nálam, hogy legyen miért ismét találkozni. Ha a bőrödbe bújnék tudnék franciául. Úgy mondanék egy-egy szót nekem. Ha a bőrödbe bújnék egyfolytában azt kérdezném: Mikor lesz az, mikor a bőrömbe bújhatok, s Te a bőrödbe bújhatsz?

Amikor elmarad a wake up call...

Ülök a laptomom előtt és csak repkednek az élmények előttem, mint valami sugárhajtású madarak, fénysebességgel. Fogalmam sincs, hogy honnan kezdjem. A körülmények adottak. Friss élmények, feldolgozásra váró események, zene, kávé, némi fejzsongás. 
When I go I will stay long gone. 
Ez a mondat lüktet bennem már sok ideje. 
Várom, hogy időutazásom a kezdetét vegye. Kicsit vissza csupán. Egy-két héttel ezelőttre. 
Valahova északra mentem volna szívesen. Vártak rám s még fájó emlékek sem tartoztak a Föld azon szélességi és hosszúságú fokához. Öt nap szabadságom grátiszban érkezett a cégtől és semmi esetre sem szerettem volna az 50 celsius fokban az életen agyalni ezalatt. Kacérkodtam a gondolattal: esetleg együtt is mehetnénk valahova...valahova közösen. Messze. Mondjuk a déli féltekére... Legalább olyan merész lett volna, mint az, hogy végül kishazámba vettem meg a repülőjegyem, rögtön amszterdami utam után. Hazamentem, hogy megízleljem a magyar nyár keserédességét, hogy a bőrömön érezhessem a család melegét, hogy a szobám falára vetülő korahajnali napfény elvakíthasson. A napfelkelte a legtisztább pillanata egy 24 órának. A fény felváltja a sötétséget, a felhők könnyeit gyorsan felszippantja a nedves betonról, a hűvös levegő megtelik párás élettel és a fények ilyenkor olyan különlegesen járják be a bolygó azon pontját, hogy az ember néha el is feledkezik fájdalmáról vagy öröméről. Véletlenül találhatjuk magunkat az éppen mostban. 
Nem is tudom pontosan miért, de egyenesen vidékre vettem az irányt. Mintha próbára akartam volna tenni az érzéseimet kerültem abba a csöppnyi faluba, ahol életem csalódása is éppen a delíriummal táncolt részeg keringőt már jó néhány napja. Annyira jól játszottam az érzelmi absztinenciát, hogy néha még én is elhittem, hogy véletlenül sem szeretnék esélyt adni a találkozásnak. Szimplán csak kíváncsi voltam. Hogy reagálok? Bennem van még az a mérhetetlen fájdalom és düh? Képes lennék elengedni az egész történetet és egy mosolygós pacsival köszönni? Hiszen leszálltam már erről a körhintáról. Már van más. Aki tisztel. Aki kedvel. Akihez minden esetben fordulhatok. Akivel egyre többször szeretném megosztani a világomat. Aki megnyugtat. És aki azt tanácsolta, hogy próbáljalak meg elkerülni. Persze ismerem magam. Szeretek vakmerő lenni, szeretem túlfeszíteni magam, és szeretem figyelni azt, hogy érzelmi világom miként épül, vagy hullik darabjaira ismét, hogy aztán masszívabb alapokra tudjam alakítani a következő bástyámat. Szóval csalódottságom abból fakadt bormámoros estém során, hogy nem láttam magam összeomolni a találkozás háborújában. Pedig milyen szép dráma játszódhatott volna le bennem. Így tulajdonképpen a tragédiám abból fakadt, amit egyszer Kundera is megírt a Lét elviselhetetlen könnyűségében. Nála szebben nem is tudnám kifejezni azt, amit akkor éreztem ott az autóban, amikor a hajnali napsugarakat hirtelen elnyelték a komor balatonfelvidéki felhők, melyek keserves zokogásba kezdtek felettem, hátborzongató robajjal kopogtatva az autó ablakait.

"A dráma az életben mindig kifejezhető egy metaforával, a súllyal. Azt mondjuk, az emberre rászakadt valami teher. Ezt a terhet az ember vagy elbírja, vagy nem bírja el, összeroskad alatta, birkózik vele, vereséget szenved vagy diadalmaskodik. De mi történt tulajdonképpen Sabinával? Semmi. Elhagyott egy férfit, mert el akarta őt hagyni. Üldözte őt Franz ezután? Bosszút állt rajta? Nem. Sabina drámája nem a súly drámája, hanem a könnyűségé. Nem teher szakadt rá, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége."

Ami akkor átfutott rajtam, valamiféle gyötrelmes gyász és kétségbeesés lehetett. Sehogy sem volt jó. Sehogy sem tudtam megnyugodni. Bennem, egymással küzdött a megbocsáltás és a kíméletlen méreg. Párbajukban minden percben sebet ejtve aurámon, úgy rángatózott lelkem, mint akit fojtogatnak éppen.

...Együtt kellett volna elmenni valahova. Messze. Valahova a déli féltekére. De én inkább ezt választottam, Ő pedig hagyta türelmesen, hogy a kísértés szárnyain lovagoljak még egy kicsit. Egy dolog tudott volna csupán riadt iszonyatomból felpofozni. Az ölelése. 
El akartam tűnni, nyomot sem hagyva abban a szelíd kis völgyben, ahol akkor megállíthatatlanul szakadt rám az ég és a lét elviselhetetlen könnyűsége....

S milyen jó érzés szépen lassan ráébredni, hogy a zene amit hallgatok, a táj, amit látok, az érzés amit érzek, az mind hozzá köt. Amennyire tiltakoztam és titkoltam ennek a furcsa figurának a létezését és értelmét az életemben, annyira nagyot lökött most rajtam egy másodperc alatt. Egyetlen fénykép, egyetlen pillanat féltékenység képes volt arra, hogy résnyire kinyissam a szívem felé. És jól csak a szívvel lát az ember - mondják. És én megláttam végre. Felcsillogott ennek a furcsa figurának a szépsége és jelentése magamban. 
Augusztusi hónapom módfelett izgalmasan indult. Reptéri készenléti szolgálatom második órájában a légitársaság leghosszabb multiszektoros útjára hívtak ki. Bangkok - Sydney - Christchurch és vissza. Mindez egy hét alatt. Remegő kézzel csekkoltam be a járatomra örömömben, hiszen Sydney városa mindig meglepetések és románcok hadát hozza életembe. Azon pedig csillogó szemmel mosolyogtam, hogy ugyanezen az úton ismerkedtem meg azzal a furcsa figurával valamikor 2015 február elején....

Az elmúlt egy hét a másfél évvel ezelőtti szinonimája lett. Csodálatos emberekkel alakultunk családdá. Nem is tudom mikor nevettem könnyesre a szemem ilyen gyakran, mikor öleltem meg ennyiszer kollégát, vagy mikor volt utoljára ilyen frappánsan összeválogatva a csapat. Mindenki egyéniség volt, mindenki hozzáadott a másikhoz valami pluszt. Bangkokból Sydneybe reggel 8 órakor landoltunk. A 9 órás út után reggel 10-kor már Sydney híres palacsintázójában rendeltük a reggelinket pezsgőt kortyolgatva. A vidám nevetéseket és a csattanós poénokat az este szomorú hírrel fordította riadtságba téli eső kíséretében. Álmomból a telefonom folytonos rezgése ébresztett. 
"Ugye te nem voltál azon a gépen?", "Jól vagy?", "Hol vagy?", "Mi történt?"....
Az történt, amiről azt hittünk sosem fog bekövetkezni. A rendszer szívritmuszavara az egész hálózatra kiterjedt. A forgalom leállt, a világ csillogó tranzitvárója hirtelen sötét füsttől lett láthatatlan. Csuklott egy hatalmasat a struktúra s mi azért imádkoztunk, kollektíven 25 ezren, hogy ne legyen halálos áldozat. Elmondhatatlan félelem lett úrrá rajtunk. Az elmaradt wake up call néma halálhörgése járta be a hotelszobánk. Ám végtelen büszkeséggel töltött el az, hogy kollégáim csodálatos munkát végeztek a tragédia alkalmával. Büszke voltam, hogy olyan csapat tagja vagyok, akik képesek életeket menteni. Hogy talán már az utasoknak sem csupán a levegőben dolgozó pincérek leszünk ezután. Éreztem a világ összes pontjáról áramló figyelmet és aggódást. Éreztem az egységet, a hovatartozást, s emiatt a szomorúságban megtaláltam egy apró fénycseppet is. 
Új-Zélandon majdnem esett a hó. A hűvösség kicsit lejegelte aggodalmunkat, s feszültségünket is nevetéssel oldottuk. A csapatmunka, a tisztelet és a szeretet kézzelfogható volt a kabinban. Elkezdtem rendkívül megkedvelni kollégáimat. A napot ismét Sydneyben zártuk. Delíriummal átjárt esténk filmbeillően lett megrendezve. Volt benne rooftop, ugrándozás a kikötőnél, táncolás ott, ahol a madárkalitkák az égből lógnak, éjszakai portyázás, mámorító kacaj és hajnali ájulás.

A másnap estét sem hagytuk a véletlenre. A 6-7 fős keménymag egy szolid vacsora után ismét beledobta magát az éjszakába. Voltunk borbélynál, könyvtárban, az íreknél, és a csapattagok innentől megállíthatatlanul megkedvelték egymást. Sydney belvárosi kocsmáinak felfedezése közben kedves bókok repkedtek körülöttem. Magamba szívtam a női energia mindenrétegűségét, és úgy lubickoltam benne, ahogy még nem szégyelltem. Az utolsó napomat ott lent délen egy reggeli sétával kezdtem az Opera körül, majd meglepetésemre a likőrboltos eladóról kiderült, hogy magyar, így ott időztem egy kicsit vele, miközben válogattam az ausztrál borok között. Aznap este indultunk vissza Bangkokba. Ausztráliát elhagyva valahol Óceánia felett léptem be a pilótafülkébe. Megkértem kapitányunkat, hogy kapcsolja le a belső világítást, mert szeretném látni a csillagokat. Odafent, a kozmoszban, a teljes sötétségben, az Új Hold idején, a jéghidegben, a hangtalanságtól néhány kilométerre a fülke jobb oldali ablaka mellé ültem és felnéztem az égre. A tejút tökéletes minőségében vált előttem láthatóvá. Mintha valami félelmetes masszív köd lenne. A végtelen kirajzolódott és én tudtam: ha befogadom, nem bírom el. Mély levegőkért kapkodtam és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. A legfélelmetesebb és egyben a legmegnyugtatóbb érzés járt körülöttem táncot. Bangkok egyediségében hajnali 1-kor landoltunk. 3 órával később már egyikünk hotelszobájában nevettünk és áldoztunk az eddigi tökéletes útnak. Volt aki a 3-4 órás banzáj után rögtön reggelizni ment, volt aki aludni, volt aki vásárolni. Nem is értem, hogy honnan adagolódott belénk ez a hihetetlen energia. Egy hetes tivornyánk a végére ért. Tulajdonképpen elmentünk bulizni Thaiföldre és Ausztráliába. És ahogy tegnap reggel landoltunk itt a sivatagban, ezt az ismét fénylő csillámtranzitvárót sem hagytuk ki. Az este a Burj Khalifa fényében, közösen, boldogan és teli élettel, élményeink feldolgozásával zajlott.

Olyan jó volna, ha ez az élet engedné ezt fenntartani....de mindannyian tudjuk. Jön a következő út, jön más kolléga, jön más élmény. Az élet ezen pulzáló szegmense sohasem áll meg, még akkor sem, mikor egy percre elfogy a levegő. Mert akkor is itt vagyunk egymásnak, mert akkor is szükségünk van a másikra, és akkor is teljes szívvel megyünk, bárhova is osztanak be minket.