nem.is.arról.írtam.amiről.akartam

Az elmúlt órákban olyan illetlen érzésem támadt, melyet magamnak is nehéz volt bevallanom. Jó érzés volt visszatérni Dubaiba, ebbe a levegőtlen homokfútta megapoliszba. Egy év után kezd megcsapni a hazaérkezés bűvös varázspálcája. Pont most, mikor éppen költözni készülök...Külvárosból belvárosba. Sosem elég a változásból.

Ez a szeptember is olyan hamar múlik. Elalszik lassan a nyár, elalszanak vele a nyári esték, a hosszú nappalok s delirium áztatta hajnalok. Különös illat járja át ilyenkor a levegőt. Olyan lehullott levél zamata van a világnak, aminek az eső permete és az avar égetése különleges iskolakezdős, kicsit borongós őszi bukét ad. Nosztalgia fénybe öltözik a Duna part, s csendesen tereli a fiatalságot hűvös levegőjével kandallós kis kocsmák melege mellé. 

Indiában még a varjak is csámpásak. Ez volt az első gondolatom, mikor Chennai repteréről a busz felé igyekeztem, aminek bejáratánál részeg varjak sorakoztak a szemét tetején. A szálloda felé vezető út és maga a szálloda hatalmas kontrasztot nyomott világom photoshopján. Buszunk ablakain csüngő szerencsétlen koldusok, mocsok és bűz, egyenruhás kisiskolások a sárban taposva, rengeteg robogó és motorbicikli, platón utazó emberek és döbbenet az arcomon. Amint belépek a szállodába a luxus és a csillogás vesz körül. Ennek a grandiózus hotelnek 8 éttermén kívül megannyi wellness részlege volt, lobbyval és elő-lobbval, több bálteremmel. A szobám ablaka ugyan egy nyomortanyára nézett, de itt nem a kilátást fizeti meg az ember, hanem a külön IPad-et, mellyel a TV-t, a légkondicionálót, a legalább 12 féle világítást, az in-room dinning-ot, az ajtónyitást, és a szobaajtó külső felületére szerelt biztonsági kamerát kezeli. És akkor ne is beszéljünk magáról a teljesen egyterű hálószoba, előszoba és fürdőszoba lakosztályról. Mindez természetesen végtelen örömmel töltött volna el, ha nem tudtam volna azt, hogy 30 méterrel odébb gyerekek éheznek. Magamra kapva lelkesedésem, amiből szerencsére akadt bőven, elindultunk Mahabalipuram felé. Ez egy ősi hindu szenthely, ahol a sziklák adtak menedéket a szentélyeknek. Mindegyik szentély egy-egy történetet mesél el a több mint 400 hindu istenség valamelyikéről. A hely talán arról a leghíresebb, hogy egy hatalmas sziklagömb ácsorog évszázadok óta ugyanazon a helyen, egy meredek leejtőn. Nincs mi támasztja csak valamelyik isten gondolata szerintem. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy mindenhol a férfi volt kiemelve, mint a teremtő energia, az életet adó, a mag jelképe. Az csupán ritkán volt megemlítve, hogy magához az élethez a nő is kell. De még mennyire - nem csak fizikailag. (Erre talán majd egy későbbi írásomban kitérek) A többiekhez képest úgy láttam én voltam a legfogékonyabb, bármilyen fáradt is voltam, erősebb volt nálam a hely energiája, pláne, mikor ahhoz a templomhoz értünk, melyet a 2004-es tsunami először ért Indai partjainál. Mindent letombolt ez a hatalmas ár, azonban egy karcolás nem esett eme templom falain. Ennek őrzője egy oroszlán, aminek tátott szájába betéve a kezünket letesztelhetjük lelkünk tisztaságát. Elsőnek jelentkeztem, még azután is, miután idegenvezetőnk figyelmeztetett, hogy volt már olyan, akinek eltölt az ujja. Annál jobb, gondoltam. Beletéve a kezem az oroszlán szájába, olyan nyomás és bizsergés kezdte felpezsdíteni ujjaimat, hogy zavaromban csak neveti tudtam. Mintha hangyák jártak volna steptáncot a kézfejemen, Legalább 1 órán keresztül éreztem még, amiről azt hiszem bátran leszűrhetem, hogy azért nem vagyok olyan rossz ember.

Indiába visszatérek még. És a hó elején el is kapott valami fenyegetően igaz érzés, miszerint most vagy soha - tanulnom kell, önfejlődni, megismerni a lelkem rejtekeit. Láttam magam előtt ki lehetek a jövőben, micsoda csoda energiával és minden szempontból termékeny élettel, kitágítva aurámat az egész világra. Ezért nagyban tervezgetni kezdtem elvonulásomat valami egzotikus helyre, ahonnan a hit gyökereit kicsit én is megrághatom. Frusztrált a tudat, hogy egyik tervezett utam sem adta meg magát nekem. Sürgetett az idő, mert dublini utam után közvetlenül indulni akartam valamerre, meglátni kicsit magamat, így jutottam el a görögökhöz, Athén városába, amiről csak azért nem tudok objektíven nyilatkozni, mert magam is érdekes, kedvtelen, egyedüllétbe burkoltam magam, így senki nem volt szimpatikus, semmi nem tetszett, semmiben nem láttam meg magam tükrét. Vagyis pont lehet, hogy ez volt a probléma. A világ ismét engem vetített magamra, s mivel önsajnálatom az Akropoliszig ért, ezért nehéz feladat volt bármi szépet látni ebben az amúgy lenyűgöző városban. Pontosan 4 évvel ezelőtt, mikor Barcelonában igyekeztem ledobni magamról múltam béklyóját, egyedül tapostam a Ramblas utcáját, és oly mértékig sokkolt az újdonság, miszerint egyedül egy külföldi városban boldogan elevickélek, hogy eszembe sem jutott kétségbeesni, eszembe sem jutott az, mennyire egyedül vagyok. Valami ilyesmit vártam Athéntól is. Lassan igazán szép statisztikát tudnék mutatni arról, hány országban is jártam, hány helyen fordultam meg egyedül, mennyi mindent láttam, mennyi mindent osztottam meg saját magammal. Dolgozni és kikapcsolódni több napra egészen más lelkületű érzés. Mikor dolgozom, valahogy munkaköri kötelességemnek érzem, hogy éppen akkor megismert kollégáimmal nyakunkba kapjuk az adott város nevezetességeit, s valahogy kénytelen kellett mindig egy hajszál híján tökéletesen érzem magam. S itt van a kontraszt, amiért már nem biztos, hogy egyedül fogok utazgatni a jövőben: Elég nekem, hogy magányos vagyok akkor, mikor dolgozom. Nem kérek többet ebből a légüres térből, mikor nyaralni, kikapcsolódni vágyom. Ha azzal vagyok, akit szeretek, akkor máshogy mosolyog rám a Hold az Akropolisz mögül, máshogy esik a vörösbor és a pincér is kedvesebb. Olyankor nem számít hány rugó áll ki az ágyból, vagy reggelente mennyire csörömpölnek a hotel folyosóján. Az optikám megváltozik, mert van kivel megosztanom magam, az élményeim, és a szeretetem, s ennek olvasatában minden új, és fényesebb értelmet nyer. Arról nem is beszélve persze, hogy "Heuréka állapotaimat", felismeréseket, apró megvilágosodásokat rögtön meg is tudom osztani valakivel. De most, így, nekem várni kell, s félő, már nem is biztos, hogy azt adom át, amit én akkor ott a kis kávéház teraszán az Ancient Agorán elbambulva éltem át.

Miután visszajöttem otthonról, valami nagyon kesernyés, gyógyszer ízt éreztem magam körül. Felébredtem, s ahelyett, hogy keservesen sirattam volna a múltat, mintha új erőre kaptam volna. Egy olyan erőre, mely nem a szívre, hanem az agyra hat. Néha nehezebb ésszel elengedni a másikat, mint szívvel, mert a szív tudja, amit az ész nem. A szív tudja a láthatatlant, az ész azonban azt anyaggá akarná küzdeni azt. Szívvel elengedni nem azt jelenti, hogy többé nem szeretsz. Sőt. Ez a gondolat bujkált akkor bennem. És teljesen meg is éltem. Az agyam volt teljesen kicsavarva, az önérzetem, az egóm háborúzott, a józan ész nem engedte, hogy elfogadjak, hogy tovább álljak, hogy békésen mosolyogva tudjam, amit amúgy már tudok. Nem voltam hajlandó tovább szenveszteni magam. Senki miatt sem.
Aztán mintha megérezte volna ezt a világ. Ismét feltűnt, amit elengedtem, megzavarva, s már nevetve mindenen. A jövő összes variánsa egyetlen igazgyöngyben kavarog bennem, nem is sejtve milyen káoszt hozva ezzel a jelenembe. Túl sok kapu nyílt most, túl sok a lehetőség, túl sok az érzelmi huza-vona. Egy egy pillanatra elkap az érzés, miként minden rendben a világban. Hogy átlátom és érzem az igazságot s vele együtt az univerzum terveit. Ekkor megérzem a testem körüli energia pulzárt, érzem a lelkem s anyagom körüli információtáncát. Ilyenkor, mikor ezek a másodpercek elöntenek, csak szeretni s megérteni tudok. Elfogadni és átölelni gondolatban még az ellenségeimnek hitt embereket is, empátiával egyé válni a mindenséggel, együtt lélegezni a fákkal és egotudatlan csupán érzékelni a mindenen áthatoló hullámhosszaimat. Hogy miért múlik ez el? Miért csupán néhány pislogás ez az életből? Talán ez egy kegyetlen mézesmadzag, mely a teljesség felé halad. Elkapni egy egy ilyen másodpercet semmi. Benne élni a minden.
S most látom, igazán nem összeszedett ez a bejegyzés. Talán mert egészen masszív érzések és kérdések vonaglanak bennem. Nem látok tisztán. Éteri köd fedi le most a szívem, lehet, hogy nem véletlenül. Mint ahogy landolva ma hajnali 4kor kinéztem a boeing ablakán. Talán ilyen szépnek még sosem láttam ezt a műanyagmámort. Csupán a város pereméig ért a narancssárgára festett ködtakaró, melyből szalmaszálként kandikált ki a világ legmagasabb épülete. A reptér, a számomra a legkedvesebb hely kifutópályája több kilométer hosszan alvatlanul repítette és landoltatta a repülőket. Ez a város sosem alszik, éjszaka éber, mint egy farkas a Teliholdkor, nappal pedig bolond rohamába feledkezve járja körtáncát. A reptér befogad és elenged. A reptérre megérkeznek és elmennek. A világot reprezentálja ez a néhány négyzetkilométer a sivatagban. Fel s le. Emelkedés és süllyedés, kereket kiengedése és behúzása, a lét hullámvasútja.               

Stockholmtól Taipei-ig. A lentről a felfelé. Mint mindig.

2015 augusztusában teret nyert a halványítani kívánt elme. Útjaimat rutinból dolgoztam le, mindennemű szeretet-tudat nélkül. Ugyan voltak pillanatok, mikor elkapott valami szirupos érzésegyveleg, vagy éppen naturalista keménység, de ha így nem is olyan távolból visszagondolok ezekre a napokra, inkább egy csinos, mosolygós, azonban üres porcelánbabára emlékeztettem magam, aki csak akkor pislogott néhányat a világra, mikor valaki megrázta. Például mikor Accrában, a világ harmadiknak mondott szeletének egyik városában ismét szembesültem azzal, mennyire mondhatom magam szerencsésnek. Buszunk elé mezítlábas afrikai gyerekek rohantak integetve, foguk virított fekete bőrük aurájában. Szüleik egy-egy közlekedési lámpánál koldultak, vagy éppen gyümölcsöt és vizet árultak rongyos ruhában, fejükön a kosárral. A csapatból minden egyes tagot tisztán érzékeltem minden előítélet nélkül. Kegyetlenül láttam őket, lecsupaszítva. Előttem nem volt titkuk. És ez megijesztett. Inkább olvastam. A szeretetről. Ekkor mindig megnyugodtam. Mert szeretni szerintem a világ egyik legkönnyebb dolga. Mégis néha olyan súllyal és aggodalommal jár, hogy lassan elfelejtünk igazán szeretni az idők során belénk kódolt - magunkat féltő - csalódottság érzés elkerülése végett. De ez valóban az a szeretet lenne, ami az igazi? Az az univerzális, amit teljesen egyértelműnek érzünk? Lehet-e egyáltalán csalódni akkor, ha igazán szeretünk? Lehet-e fájdalom ilyenkor? Nehéz-e ez a szeretet? Azt hiszem a néha néha előbukkanó egó teszi ezt vaskossá. Pedig ennek könnyednek és megbocsájtónak kellene lennie. Tudod honnan ismerheted fel legkönnyebben azt, hogy szeretsz valakit? Hogy mindig, minden esetben meglátod benne az Istent, a Mindent, a Magasabbat, Nagyobbat. Hogy meglátod az álarc mögött lévő tudást, a szörny mögötti szépséget, hogy ismered a szívének dobogását s nem érdekel ha az ritmustalan, nem érdekel ha egyszerűnek mutatkozik, nem foglalkozol azzal sem, ha csupán egy porszem. Mert szereted. S mert szereted, megérzed a szíve ritmustalanságának harmóniáját, megismered az egyszerűsége mögött rejtőzködő csodát, s a porszemet egy hatalmas hegycsúcsnak látod. Ha ezt felismered, akkor az elme félelmét felváltja az egyetemes bizalom, a vérmeleg biztonságérzet és a nyugalom. Ott Ghánában ez maradt meg igazán, ami akkor tájt konzolként tartotta a lelkemet adva egy hullámot a következő, stockholmi utamnak. Kellemesen átfújt az északi szél odafent, s reményteljesen hatottak rám a világoskék eget átszelő kondenzcsíkok, a zöldellő fák és a mélykéken vibráló hűvös tenger. Nagyon szeretem ezt az északi tisztaságot, melyben aligha lehet emlékezni a fullasztó levegőtlenségre. Szó szerint tisztára mosta az agyam a stockholmi hajókirándulás, az este 6kor meghallott harang szó az óvárosi templomból, a kis szűk utcák, melyek inkább egy mediterrán kisvárosra emlékeztettek. Megihletett a gondolat, miszerint télen mindenképpen visszatérek, hogy a mese világába csöppenhessek a havas utcáról visszacsillanó narancssárga utcalámpa fényével, s igazi bizsergés fogott el attól, hogy este 11kor még láttam a Nap utolsó leheletét. Ilyen idilli pillanataimat igen sok esetben megfertőzte a nyugtalanság, tartva attól: mi lesz, mikor visszamegyek a sivatagba. Hogy egy üres lakás vár rám, hogy visszasüllyedek a porcelán világba, hogy kegyetlenül szívatni kezdem magam, beleadok apait-anyait az önsajnálatba, és ami még rosszabb: elkezdek agyalni azon, miként csinálhatom ki magam még inkább. Mert ha már csinálok valamit, azt szeretem teljes mellbedobással ugye. Szóval hagyva, hogy ez a semmi rám telepedjen nem eszem s nem alszom. Átvirrasztva éjszakákat tükörtekintettel vagy éppen kettéfeszülve az elmém marcangolásától, nem tudok szabadulni a démonjaimtól, egészen mélyen találom magam ebben az időben. Érdektelenség a válasz minden érdeklődésre. A végtelen akkor nálam csak nulla, a Nap csupán egy árnyékfolt, a csillagok mind lehullottak, a levegő a tüdőmben záptojás szagú, könnyem sósav, nevetésem kín, flörtjeim menekvések, s én, én nem is létezem. Ennek az állapotnak meg is lett a hatása. Ausztráliába, majd Új-Zélandra menet, kedvenc desztinációimra, megbetegedtem. Legyengült testem-lelkem, saját árnyékomként is gyengén lehetett észre venni. Utolsó energiáimat használtam az utak során, küzdve barotraumával, lázzal, kollégákkal, utasokkal, s versenyt sprintelve az idővel, hogy közvetlenül egy 14 órás út után elérjem a budapesti járatomat. Mai napig azt gondolom, hogy fizikailag lehetetlen volt ez a projekt, mert megannyi váratlan tényező vágott közbe, valahogy mégis sikerült felkerülnöm a hazavezető járatra.

Az otthon öltött idő rengeteg váratlan fordulatot, szívszaggató és szívmelengető érzést mutatott. S meglepetten veszem most tudomásul, hogy erről nem tudok írni. Még nincs itt az ideje, még nem látom kívülről, nem látom bölcsen a történteket.
Egy dolog viszont azóta nagy mocorgással él a lelkemben. Bizonyos, hogy mindenki valamilyen formában útmutatásra vágyik, mindenki szeretne egy segítőt, egy mestert, Igen, mint a könyvekben, filmekben. Miért gondoljuk azt, hogy ennek a segítőnek másnak kell lennie? Miért zárjuk ki saját individuumunkat ebből a lehetőségből? Miért ne lehetnénk magunk mesterei? Vagy más ember által is mi magunk nyilvánulnánk meg? Ha az univerzális igazságot nézzük, az EGYetemességet, akkor ez pontosan így van. De én, mint aki még nem igazán tudok elrugaszkodni a földiségtől, kicsit felszínesebben látom ezt a dolgot, mert gondolkodni nem elég, a cselekvéshez pedig magamat, mint eszközt kell használom...a nem szó szerinti túléléshez. Így elhatározva, hogy nincs szándékomban tovább szenveszteni magam, terveket kezdtem szőni. Stopot akarok inteni a lélekfagyasztó érzeteknek, a féltékenységnek, a porcelán tekinteteknek, a zúzmarás aurának és a beteg gondolatoknak. Úgy érzem most olyan kapuk nyíltak meg előttem, melyek sorra kínálják a teljesség felé vezető lépcsőkre a belépőt. Én pedig a küszöbön állok, mert ez a munka nekem nem életem végcélja, mint ahogy erre néhány napja fényt derítettem. Csodálatos, ahogy gyerekkori énem előre kitaposta ezt az irányt nekem, s most, hogy a világ az otthonom, ugródeszkaként használva munkámat utazhatok olyan helyekre, melyek a szakrális tudatosság centrumaként sokat segíthetnek utamon. Saját érdeklődésem és vágyam mellett többek között ellenségeim, riválisaim motiválnak arra, hogy tovább induljak, hogy aztán majd megélhessem azt, hogy nincsenek ellenségeim s riválisaim.
5 órája landoltam taiwani utamról. Akkor volt itteni idő szerint hajnali fél 5. Mintha ilyenkor egyfajta átjárók nyílnának meg özönlenek a gondolatok a tudatomba. Ez lehetséges a fáradtságtól, de attól is, amit visszafelé tapasztaltam a pilótafülkében. Izlandi kolléganőmmel egy 45 perces pihenőt ejtettünk meg pilóta kollégáink körében. Azon kívül, hogy most a megszokottnál is több kedves szót kaptam, sőt, egyenesen pirulásig ecsetelték lényem, felhívták a figyelmünket a távolban ragyogó fényekre. Alattunk Mandalay homályos fényeit, felettünk a csillagok végtelenjét láttuk. Kapitányunk lekapcsolta az összes fényt a cockpitben, s minden fényforrás nélkül lebegtünk a fent és a lent között, látva kirajzolódva a csillagképek meséit. Mondhatnám azt is, hogy a pilótafülke, mely 11 ezer méter magasan, majd' 1000 km/h-s sebességgel halad valahol a világok között, tökéletes rendezvous helyszín lehetne.
Taipei egyébként rendkívüli módon szerethető. HongKong és Bangkok között szerepel az én szótáramban. Párás, zöldből kékbe sápadó hegyek veszik körül, melyek tea és rizsültetvényekben gazdagok. Nyakunkba véve már este a város piacnegyedét, rendkívül sok ócska kacatot vásároltunk. Ellenállni nem lehet, mert az egész egy játék, alkudni kell, még a pofátlanul alacsony árból is. Így vettem egy kalapot, egy halszemoptikás kiegészítő lencsét a telefonomra - ami egyébként tele van karccal - valami rettentő kínai édességet és egy hűtőmágnest. Megpihenve az étel részlegnél hirtelen átfutott az agyamon, milyen alkoholokat láttam a hotel minibárjában, amivel majd le tudom fertőtleníteni a gyomrom. Másnap hatalmas eső ébresztett. Mint mindig, ekkor is szerettem, s nem riasztott vissza minket attól, hogy nyakunkba kapjuk a várost. Emlékműveket, kolostorokat vettünk sorba, majd a napot a teaültetvényeknél zártuk, ahol nem csak a taxisunk, de a buszsofőr is ott hagyott minket. Engem jobban lefoglalt az, hogy beszippantsam a párás meleg teaillatú levegőt, s gyönyörködjek a hegyek felhőbe s párába bújó csúcsain, élvezzem, ahogy mindenem izzad és hogy elbambuljak egy helyin, aki éppen tealeveleket válogatott az ültetvény egyik 'teraszán', mintsem aggódjak azon, hogy miként jutunk le a hegyről.

Fáradt vagyok. Folyt.köv.

Nagyon sok dolog kezdődik most. Nagyon oda kell figyelni. Nagyon magunk mesterévé kell válni. Nagyon jó lesz! Látom!