Holnap talán majd szerelmes leszek

Ott álltam a koppenhágai stégen egyedül és engedtem, hogy 23 óra 59 perckor az egész múlni készülő esztendő öröme és fájdalma egyszerre fusson át rajtam mint valami nehéz libabőr. A fekete víz előttem hirtelen ezernyi színes szikra fényét tükrözte vissza. Innen tudtam, hogy éjfélt ütöttek ebben az időzónában. Megkönnyebülésemben nevettem és sírtam, a teher, amit addig cipeltem lemaradt valahol 2017-ben és én olyan izgalommal, békével és tudatossággal néztem a jövő felé, hogy magamat is megleptem. Olyan jó volt akkor egyedül. Olyan jó volt, hogy van választásom, hogy erőlködés nélkül használom ki saját akaratom létét. És büszke voltam arra, hogy mertem nemet mondani s hátatfordítani annak, ami nem esik jól, ami nem engem tükröz, amire már nincs szükségem. 

Ahogy kinéztem a repülőgép ablakán, Afrika végtelen szavannái mutatták magukat madártávlatból s az a sárgás, barna földszín hirtelen magábaszippantott, és a Föld bőlcsőjének hangját hallottam vissza néhány pillanatra. Nem félek többé a változás folyton előbukkanó lehetőségétől és igenis készen vagyok észrevenni az alkalmakat, miket az Univerzum trükkösen ejt elém. Észrevenni és élni vele. Milyen szép is a magyar nyelv. Élni a lehetőséggel. Élni, létezni, vagyis együtt lélegezni, egy ritmusra hagyni verni a szívet a változással. 

Így találtam magam dobozok közepedte, amik az elmúlt 3 és fél év emlékeit, ruháit és képeit takarták. Így mertem hallgatni arra a bölcsességre, amit ott 39 ezer láb magasan hallottam, s így érkezett a lehetőség, amivel végül teljes izgalommal a szívemben éltem. Régi otthonomat elhagyva egy olyan helyet dobott elém az univerzum, ahol első perctől kezdve szeretet övezett, s ahova ha megérkezem magyarul beszélhetek, ahol új és csodás emberek cseperednek lassan jóbarátokká. 3 napig költöztem, 3 napig laktam több helyen s mégis sehol, 3 napot hagytam magamnak, hogy átalakulhasson az otthon illata a szívemben. 

És így találtam magam a hűvös tengerparti szellőben sétálva valakivel, aki végre a holnapra emlékeztet s nem a tegnapra. Aki hónapokig többet tudott a mindennapjaimról, mint bárki más ezen a világon, akivel azóta a közös layover óta ott Balin, ahol a Telihold mosolyogva nézte, ahogy éjszaka a Jáva tenger langyos hullámai között lebegünk, nem is találkoztunk. Csak most, amint az eszemre hallgatva letettem a múlt batyuját, s minden fájdalmat és örömöt elzártam a lelkem egy nagyon mély fiókjába, ahonnan tudom, nem sok eséllyel törhet fel újra se kín, se derű, csakis béke, az a megnyugvás az a szeretet az az elfogadás és az az örömkönny néha, amikor majd néha visszaemlékezem. És Ő feltűnt, jó helyen és jókor, mert megengedtem az Univerzumnak, hogy így legyen, mert megengedtem magamnak, hogy befogadhassak valaki újat, valaki olyat aki fontossá válhat, s akinek talán én is meghatározó lehetek. 

Állok a tükör előtt és ez cseng a fülemben:

"Egy tiszavirágnyi szerelmet kívánok, - pillantott az agyra a szív - Maga mit kér ész?"

A szerelem úton van. Hogy tiszavirágnyi-e, majd a változás eldönti. S, hogy mit is kezdek az aggyal? Nos, ésszel is szeretek. Csendben. A háttérből, csak annyira, nehogy elnyomja a szívemet.  

Zene hozzá

https://www.youtube.com/watch?v=u5CVsCnxyXg