Analízis pirkadatkor

Hajnal 4:30. Sivatag. Valamikor a Ramadan közepén, kitudja milyen napon. 10 perccel ezelőtt ébredtem, pontosan 3 pillanattal azelőtt, hogy megszólalt volna a Müezzin a közeli Mecsetből. Ezt az imát már ismerem, a reggelek és esték több, mint 9 hónapja csöpögtetik belém a dallamát s már egészen közelinek érzem. A város állandó Babiloni zaja, az örökös zúgás a mai hajnalon elcsendesedett. Félelmetes és nem megszokott csend közepette kezdték imára szólítani a hívőket. Ilyen hangosan még sosem szólt ez a sor, nekem is szólt, engem is hívott, hogy magam imáját mondjam el így hajnalban, amikor a város zaját egy percre elnyomta a súlyos nesztelenség.
Rendkívüli állapotban érzem magam. Kicsit az álom és a valóság között lebegek, a nyugodtság, az elengedés, a jelek észlelése, a fájó szívzárlatok időtlen kijavítása és a se nem boldogság és se nem boldogtalanság teljes nihil állapota telepedett rám s úgy érzem néha elbágyaszt és azt üzeni, hogy ne küzdjek, hogy hagyjak mindent úgy, ahogy eddig volt. A másik pillanatban nincs üzenet, csak a teljes kiterjedtség, a világ megértése és elfogadása minden erőltetés nélkül. Ezekben a köztes létekben léphetünk talán egy másik tudati szintre, mikor kicsit otthagyunk valami feleslegeset az előző lépcsőfokon, hogy rálépve a másikra felvegyünk valamit onnan. A csend néha fel-fel szakadozik. Körülöttem és a lelkemben. Csak én maradok néma ezen a hullámvasúton. Ahogy néma maradtam Dél-Afrikában is, mikor egy-egy pillanatra elmémbe férkőzött a féltékenység csúfos tüskés orrú vaddisznója. Ott túrt a fejemben és a szívemben, minden egyes gyenge másodperccel közelebb kerülve türelmem többször befoltozott kerítéséhez. A vacsoránál még a friss fehérbor is állott ízűvé rohadt azokban a momentumokban, mikor éles pengeként hasította ketté a kedves beszélgetést egy-egy oda nem illő kép, hang vagy illat. Néhány mély lélegzettel s némi erőltetett mosollyal igyekeztem leplezni mennyire mérges vagyok magamra, hogy elengedésre és megértésre csak a felszínen vagyok képes. Lélegzés. Az egyik fő alappillér. Akkor is mély levegőt kellett vennem, mikor életem egyik legnagyobb élményét éltem meg. Az adrenalin és a totális béke valami éteri koktélt kotyvasztott, ahogy néhány centire úszkáltak körülöttem ezek az indokolatlanul veszélyesnek hitt állatok. Ott, Durban partjaitól 8 kilométerre az Indiai Óceán hatalmas hullámai és cápái közé ugrottam. Természetesen nem védelem nélkül, mégis igyekeztem elképzelni, hogy a furcsa és természetellenes ketrec nincs ott körülöttem. Groteszk élmény volt, hogy most nem az állatok, hanem mi, emberek vagyunk az acél kalitkába bezárva. Nem láttam mást, csak a végtelen mélykék mélységet körülöttem. Néha megcsillant az épp megébredt Nap fénye, s megtört a vízben valami mennyei sugarat kialakítva halványult alattam méterekkel lejjebb. Követtem volna ezt a fényt, amíg tart, ám az óriási vízmennyiség már 2 méterrel a vízfelszín alatt szét akarta robbantani dobhártyámat. Nem volt bennem félelem, ami egészen új impresszió volt számomra, hiszen míg a magasságtól sosem, a mélységtől mindig rettegtem. Sosem vonzott a tenger mélye, mert az hideg és nagyon sötét, a furcsa vízi-szörnyek pedig bármikor felbukkanhatnak. Most, hogy inkább békét és örömet éreztem ebben a kék rengetegben, körülöttem ezekkel a kedves cápákkal, kicsit közelebb kerültem ahhoz a bakancslistás tervemhez, hogy egyszer alámerülök, feltérképezem az ottani és belső világomra gyakorolt hatását, félelmem, illúzióm ezzel kapcsolatos elengedését. Néha meg kell tegyük azokat a lépeseket, amiktől addigi életünk során féltünk. Hiszen mi történhet? Csupán szabadabbak leszünk. Igen. Én is ezt próbálom most minden nap elmondani magamnak. Az egyedülléttől és a magánytól való félelmemet egyetlen módom tudom elengedni. Ha teljes egészében megtapasztalom. Egyre inkább érzem az üzenetét mostani életszakaszomnak, ami nem más, mint egy lehetőség arra, hogy teljesen és részleteiben is kifaragott szobor lehessek. Meglássam magam a Világban s képes legyek arra, hogy a Világot is megtapasztaljam magamban. Nagy szavak ezek amiket jól eső hallani, mintha valami különleges létformaként küldetésem lenne a szeretet nevében. Azonban annyi olyan perc és óra adatik meg, mikor elönt a sötétzöld sárszerű massza, ami már oly ismerős, olyannyira enyém, s még mindig: olyannyira nem tudom idomítani. Ilyenkor alantas lényként férkőznek be elmémbe a gondolatok, az érzések, melyek kialakítják életem balanszának negatív oltárát. A legfőbb ilyen tanítómesterem a fent is említett féltékenység. Milyen érdekes ez a szó is, csak a magyar nyelv fejezi ki ilyen tisztán. De milyen különös is az, hogy a félteni szó mögött önzés rejtőzik. És nagyon jó a bújócskában. Milyen egyszerű is félteni a másikat - legyen az bármilyen kapcsolat - a világtól, a másik embertől, a csalódástól, betegségtől.A félelem, a féltés egy fél-elem, nem teljes egészében létező energia, korcs és hiányos,elemként való létezésének kezdetén levő inkarnáció, bénító maszlag, aminek hatására lelki hullamerevség alakulhat ki bennünk egy-egy számunkra félelmetes helyzetben. E belső, magunkat féltő helyzet gyógyítására a legmegfelelőbb beleugrani félelmünk tárgyával teli medencébe. Ám ha mást féltünk, az is saját magunkról szó. Ha az univerzális igazságot tekintjük, mindenkinek meg van a saját útja, saját hegyei és völgyei, fájdalma és boldogsága. Ha ezt elfogadjuk, akkor pontosan tudjuk, hogy körülöttünk és mindenki körül mindig minden úgy történik, ahogy a legmegfelelőbb az individuális lelki fejlődés útján. Amennyiben ez így van, ugyan miért féltjük a másikat? Magunk miatt. A másikhoz fűző kapcsolati szál miatt. Mert ismerjük, a sejtjeink atomjaiban hibásan kódolva van: ha ez a szál elszakad, akkor annak fájnia kell. Magam miatt féltem a másikat, mert rettegek attól, hogy elveszítem, hogy egyedül maradok, s különben is: Mi lesz akkor azután?. A féltékenység is valami ilyesmiről szólhat. Féltem Őt, a szerelmem tárgyát, vagy magát a szerelem érzését, dühös vagyok és tehetetlen, mert a szál elszakadt, s ez a kötés már nem minket varázsol eggyé. És amikor elönt ez a sötétzöld érzés, régi emlékeinken toporzékolok és taposom semmibe a kimondott szavakat. A gyűlölet csak úgy fröcsög kifelé és irtózatos gondolatokat öklendezek magam köré. De milyen törékeny is ez a hisztéria, kérészéletű ingerfokozó unalmas perceimben. Rájövök, hogy nem kellene ennyire önzőnek lennem. A világ mindenkiről szól, a körforgás állandó, minden indokkal történik, minden elmúlik, s minden barna után jön egy szőke. Alapigazságok és közhelyek tárháza néha kellemesen együgyű kapaszkodók. Tehát igyekszem kicsit átkódolni sejtjeimben a féltékenységről szóló stigmát, elfogadássá, örömmé a másik boldogsága miatt, szabadsággá és lelki emelkedés egyik lépcsőfokává, s nem utolsósorban a változás elfogadását, mely folyton jelen van bennünk és körülöttünk, s amire egy gyönyörű metaforát kaptam néhány órával ezelőtt egy számomra rendkívüli embertől, a tánc és a mozgás, a szabály- és határnélküliség és emberség mesterétől, búcsúzóul. Ismét egy búcsú, ismét egy lépcsőfok. Én köszönöm!

Valami megmarad de valami változik, de a változó miatt a változatlan sem marad változatlan. Minden hatással van mindenre.

Egyre azt veszem észre, hogy be merem vallani saját magamnak az érzéseimet. Milyen csoda egyáltalán tisztában lenni azzal, hogy mit élünk éppen meg, hogy van rá szavunk, hogy le tudjuk írni, s nem félünk megélni bármilyen mélység vagy magasság legyen is az. A sokszor bele-bele nyilalló szívfájdalom ellenére életem gyerekkori álmaim mezejére sodortak. A híres Los Angeles meseszerű világába csöppentem s talán még mindig kicsit valótlannak érzem azt a sok sok intenzív élményt és érzést, amit ott tapasztaltam. Megérkezve a külvárosi szállodába kicsit sem éreztem magam a nagy L.A.-ben, túl nagy szavak voltak ezt arra a városrészre mondani. Ez a metropolisz hatalmas kiterjedésű, nyugaton a Csendes Óceán, északról keletre pedig hatalmas hegyek őrzik a filmipar bölcsőjét. Az idő nyomása miatt másnap egy városnéző túrára fizettünk be heten, s kedves idős sofőrünkkel, a mexikói Carlossal bejártuk a főbb nevezetességeket. Venice Beachen egészen jó kedvre derített minket a levegőben terjengő marihuána füstje, s teljesen beleéltük magunkat a Baywatch sorozat szereplői életébe. Nem kevésbé vigyorogtunk persze egy-egy szép -nekem akkor tényleg- életmentő férfi test látványától, s velük készített fotósorozat egészen jól indította a napunkat. Santa Monica igazi turista paradicsom, családosoknak is megfelelő - majdnem ellentéte a bohém és undergrund Venice-nek - ahol büfék, fagyizók souvenir shoppok és egy apró vidámpark található. Itt két dolog érintett meg. Az m&m's-be mártott chocolate chip cookies fagyi és a 66-os út végét jelző tábla, ami emlékeztetett arra, hogy ebben az életemben azt az utat még be kell járnom. Beverly Hillsbe való megérkezésünk kevésbé volt rám akkora hatással, mint a Rodeo Drive fehér járda kövei és a nagyra nyújtózkodó pálmafák által övezett luxus. Aki ismer az tudja, hogy véletlenül sem a Gucci meg a Channel kábított el. Leginkább az, hogy korosztályom egyik meghatározó filmjét a Micsoda Nőt ezeken az utcákon forgatták. Gyermeki lelkesedésem a film iránt, és az az érzés, mikor tízen évesen színésznő szerettem volna lenni, visszacsordult a szívembe. A zsúfolásig telt Walk of Fame-en sétálva teljesen otthon éreztem magam, lépkedve Steven Spielberg vagy Michael Jackson csillagán. Izgalmas élmény volt mikor Johnny Depp tenyérlenyomatához mértem az enyémet vagy mikor Robin Williams táblácskáján megláttam a saját maga által a még képlékeny betonba beleírt "carpe diem"-et. Az Oscar gála helyszínéül szolgáló Dolby Theatre környéke bekebelezett, elnyelt és én még szívesen maradtam volna a gyomrában. Egész Hollywood olyan mint egy hatalmas stúdió, alacsony házakkal, üzletekkel, ami miatt olyan érzése van az embernek, mintha csak díszletek lennének a pálmafák, a házak falai hungarocellből állnának a fény pedig nem a Napból, hanem izzó reflektorokból sütne. Hihető lenne azt mondani, hogy az egész egy totális Truman Show. A Hollywood sign-hoz közeledve eszembe jutottak a klasszikus filmek, ahol a fiatal párok romantikázni jönnek fel Hollywood ezen részére, vagy az akciófilmek, ahol éppen egy hullát szeretnének elrejteni valahol. Los Angeles minden sarkában egy-egy tipikus filmjelenet láttam magam előtt. Tökéletesen elszórakoztam, összehoztam saját képzeletbeli filmemet. Mint mindig, az idő és a tér akkor is megszűnt. Kezdetleges izomfájdalom futott végig rajtam a 16 órás visszaút előtt. 3 óra pihenő időt kaptam felszállás után 3 órával. Képtelen voltam pihenni, talán csak el-el bóbiskoltam. A száraz és hűvös levegő kitikkasztotta a szervezetem, utolsó energiáimat éltem fel. Grönland határánál léptem be a pilótafülkébe egy kis csevejre. A látvány alattunk fenyegetően üres és kietlen volt, ezzel szemben maga a csoda. A hófehér pusztaság egy-egy feketének tűnő folyóval a mennyország egyik hűvös peremét juttatta eszembe. A vakító fehérség miatt nem lehetett sokáig kitekinteni az ablakon. Az éppen adott helyen, ahol ez a monstrum gépezet szállt hajnali 1 óra volt. A Nap azonban le nem nyugodva sütötte e kietlen tájat. Grönland pereméhet érkezve a végtelen óceán terült el, benne egy-egy ragyogó leszakadozott jégtáblával. Ilyenkor mindig konstatálom, hogy a világ egyik legszebb szakmáját választottam.

3.

A harmadik videóm utazásaimról. Kicsit hosszú lett, de egy délutáni kávézás mellé igen csak jó társaság lehet. A moszkvai részt egyszerűen nem tudtam színesen hagyni illetve csak és kizárólag orosz muzsika ment hozzá. Érdekes.
Jó szórakozást!
N.

A három csomag

A csend most a társam. És talán a felkelő Nap, amit egész éjjel vártam. Aminek sugarai megcsillantak a víz felszínén bohóckodva játszva a fénnyel az arcomon, odafent a tetőn. A 36 celsius fokot még könnyedén viselte a testem, s az éj 32 fokában lehűlt medence vize a kinti érzethez képest kellően hűsítően hatott rám. Olyan fényben láttam most a várost, amilyenben ebből a szemszögből még sosem. Megvártam, míg előbukik a Nap, hogy ébredezését tisztán láthassam. Nem önszántamból. Fene sem tudja. Talán a még mindig fennálló jetlag, vagy kialakulóban levő inszomnia, vagy ami talán a legvalószínűbb: események sorozata, melyeket talán 3 féle érzéscsomagba lehet bebugyolálni, egyiket fekete selyemszalaggal, másikat piros bársonnyal, harmadikat finom lenmadzaggal lezárni, s elrakni szívünk különböző, odavaló csücskeibe.
A selyemszalagos kegyetlen, s nem várt, ördögi lépés volt az élettől. Gyógyszerekbe mártott csalogató csontvázkéz. A tudat meghasadt, s teret adva a gonosz félnek, e kezekbe került a szellem. Irányíthatatlan önroncsolás vette kezdetét kapálózva az isteni erővel szemben. Ám létezik, hogy a hitvány győz, utat engedve az inkarnáció mély lélegzetvételének, az önnön testi börtöntől való szabadulásnak. A fekete selyemszalagos eseményt elmosódott, fehéren villámló kérdőjelek vették körül, kétségbeesett dörgéssel kísérve. A felfoghatatlan állapotot a idő tengerén a hullámok majd csitítják. Az ébredés után, e legtisztább állapotot követően a mély zuhanásban, az agy és a szív zavart veszekedésében hirtelen páraként csapódik le lelkünk legérzékenyebb pontjára a tény, ami miatt levegőt venni is nehéz. Reménykedünk, mint egy csúfos álomból felébredve. Talán meg sem történt. Bízunk abban, hogy nem azért nincs ott, mert tudatosan kezet fogott a halállal.
Ilyen tükörben a történések már csak fényesebb bukét kaphatnak. Hiába fájnak, mint ahogy a piros bársonyos csomag is égeti a tüdőm. Erről tudtam, hogy be fog következni, talán már szeptemberben, mikor elhagytam. Az áprilisi búcsú alkalmával azonban egyértelművé vált. A kérdés csak az volt, hogy melyikünk mondja ki előbb. Hajnali 4 és én nyughatatlanul forgolódok, egyszer melegem van, egyszer fázom. Újonnan érkezett portugál lakótársamat nem akarom felébreszteni, így csendben ábrándozok a Napfelkeltéről, s arról, hogy amint előbukik a sivatagi homokszemek szűrésében, rögtön meg is látogatom, hálát adva, hogy nyugatra kergette a sötétséget. A telefon megcsörren és kissé kínos beszélgetésbe elegyedünk, közel 1 hónap után. Egy hónap, amikor engedtük megváltozni a dolgokat érzelmeink körül. Engedtünk levegőt és tűrtük egymás egyre inkább elhalványuló hiányát. Az emberek jönnek s mennek életünkben, hogy befogadjuk majd elengedjük őket, tanuljunk tőlük s tanítsuk őket. Micsoda gyönyörű társastánc ez. Csakhogy e tangó amilyen szenvedélyes volt mindig, most olyan fájdalmas is. A lépéseinkben tévedhetetlenek vagyunk, összesimulva ismerjük a másik következő mozdulatát, még akkor is, ha óceánok és hegyek választanak szét bennünket. A zene most elhalkult, a fények egy másik teremben lettek világosabbak, s lassan már a muzsika is onnan szól. A távolság hirtelen láthatóvá válik és táncunk legnehezebb mozdulatait fogunkat összeszorítva tesszük meg, távolodva a másiktól, ahogy a koreográfia meg van írva. S ez így van rendjén. Az igazi szerelem a beteljesületlen szerelem. Mondják. Attól még fáj. De nem baj, így tudom, hogy jelent valamit s így tudom, hogy egyetlen eddigi percem sem volt hiábavaló. Meg különben is: elmúlik. A Nap ekkorra már a látóhatár közelében pislogott. Teraszom előtt egyetlen széken ücsörögve kezemet festőállványomra támasztva bámultam a szembe lévő ház ablakain megcsillanó fényeket. A hiány és az a gondolat, hogy a tánc már nem velem folytatódik, mindkettőnk lelkére rettentő súlyt aggatott. Le kellett magam hűteni, így jutottam fel a tetőn lévő medencéhez. Szívem úgy zakatolt, hogy a tükörsima vízfelszínen hullámokat gerjesztettem vele, melyek távolodva egyre simábbnak, nyugodtabbnak tűntek. A fény és a víz, Dubai párás levegője, a hajnal steril üdesége engem is tisztává mosott. Nincs más dolgom, mint cselekedni, formálódni elengedni és türelemmel figyelni a jövő csodálatos eseményeit. S mint tudjuk: bármi megeshet!

Lenmadzagom a Föld nevű bolygó által megélt gyönyörű tapasztalataim csomagjait zárja le. Ez afféle elvárandó "jó", munkámból adódóan. Minden egyes utamon jól szeretném magam érezni, így igyekszem részt venni a kellemes élmények megteremtésében. Így volt ez legutóbbi - többszektoros - utam során is. A 13 órás út után Melbourne a hajnal hasadtával fogadott. Sárga lila és zöld színek fogadtak minket a reptéren. 3 óra alvás után - time management: hogy minél hamarabb hozzászokjunk a GMT+11-hez - nekikerekedtünk a városnak. Ausztrál kapitányunk, 24 éves csajozós szinten megrekedt izmos,  150 centi 40es kropacsek (faszi) volt. Ő volt a fő buliszervező az egész út során. Többed magunkkal ettünk egy hangulatos étteremben, tulajdonképpen nem tudom, hogy reggelit, ebédet vagy vacsorát, de biztonság kedvéért egy kellemes ausztrál borral megküldtem, híven az aviátor szakmában dolgozók jelmondatához: "Valahol a világban mindig éppen idő van az ivásra."Belvárosi sétánk közel sem hatott rám úgy, mint annak idején Sydney, vagy Perth külvárosi tengerpartja. Azonban a jó társaság feledtette ezt a problémát, s négyen lányok - egy olasz, egy lengyel, egy bosnyák és jómagam büszke magyarként - kellőképpen megszínesítettük e kirándulást. A másnap reggeli 5 órás indulás és a jatleg megrészegített mindenkit. Nem fáradtak, hanem teljesen felpörgött állapotba került a társaság. A 3 órás út Aucklandbe felüdítő és izgalmas volt. Alig vártam, hogy landoljunk a világ végén. Az időjárás mimózalelkűként toporzékolt, egyszer zuhogott, máskor vidáman sütött a Nap. Egyet sem késlekedve a quartett belevetette magát Auckland aprócska belvárosába. Valahogy nem tudtam különbséget tenni Ausztrália és Új-Zéland között, illetve napszakok között sem. Ha éppen sötét volt, nem voltam tisztában azzal, hogy éppen most bukott-e le, vagy éppen most igyekszik felkelni a nap. Ha éppen világos volt, gőzöm nem volt arról, hogy reggel vagy éppen délutáni időt élünk. Testem kezdett megkavarodni, kezdte érezni az idő fájó lenyomatát. Az esténket egy tengerparti bárban töltöttük, eleinte fagyoskodva a 13 fokban, majd az evés ivás után felmelegedve, boldogan és mindenkit nagyon szeretve. Legnagyobb meglepetésemre e bárban összefutottam a brüsszeli seniorommal, aki egy másik - Sydney-Auckland - szektort nyomott végig. Miféle csoda ez, hogy a világ ilyen mértékig apró számunkra. Többet találkozom a Föld másik felén cimborákkal, mint itt Dubaiban. A másnap kegyetlenül hatott, pedig csupán 2 pohár bort ittam és valami irdatlan mennyiségű ételt fogyasztottam. Ugyan rettentő fáradtak voltunk, mégis sétáltunk egy utolsót Auckland belvárosi parkjában. Kimerülésig tartó nevetés és kellemes friss levegő jellemezte ezt a túrát. A Melbournebe való visszatérésnél már éreztem, hogy merre jár a határa a türelmemnek. Kimerültség és időtlenség találkozott bennem. Az idő, mint mértékegység elveszett, nem tudtunk mibe kapaszkodni, összezavarodott káosz állapotban zuhantam ágynak. Csupán 6 óra teljes ájultság után, de felébredtem. Életem legfinomabban fűszerezett reggeliit ettem ezen az úton, kiwi-lével, frissen facsart narancslével, friss gyümölcsökkel és joghurttal, lazaccal, zöldséggel, sajtokkal, friss kenyerekkel és nutellával s minden mással, amit csak el lehet képzelni. Bőséges reggeli vagy ebéd vagy vacsora (a testemnek fogalma sem volt, hogy mi az) után a híres melbournei piros villamos várt ránk. Kellemesen fáradt kacagások, jópofa poénok és a teljesen felesleges pénzkidobás a Melbourne Star nevű giga körhintára szivárványossá tették a napom. Egyrészt csodás volt ez az út, másrészt ilyen fáradtnak nagyon régen éreztem magam. A hazavezető út 14 órájában az utolsó energiáimat használtam. Testem alvásért kiáltozott, és azért, hogy eme élménycsomagot végre bezárhassa egy lenmadzaggal.
Most, így reggeli fél 10kor, zéró alvás és némi sokkhatás jóvoltából szeretnék elnézést kérni nem túl irodalmi fogalmazásomért - pláne az utolsó részt tekintve. Holnap egy új Nap vár a sivatag homokszemei közül. Ahogy Mindenkit. S ahogy Mindig!
 

Kép nélkül néhány szóban

Nagy feladatot adott nekem az élet. Most úgy kell írnom, hogy az percről percre, centiről centire a valóság tükrét mutassa. Úgy, hogy ahogy visszaolvasom, ismét megéljem, ott legyek, szóljon az egy északi, vagy akár déli utamról. Hogy megint érezhessem az ottani miliő illatát, hogy az esték és reggelek bukéja könnyedén fusson át testemen, hogy érezzem a markáns ételek ízét a nyelvemen és a napfény perzselő sugarát, vagy éppen a vihar hűvös esőcseppjeit a bőrömön. Milyen gördülékenyen, szinte minden erőfeszítés nélkül elő lehet adni egy egy eseményt, ha van képi támasz. Ahol látszanak a színek, a fények az emberek arcán a derű vagy a szomjúság a boldogság iránt. A mai napon veszem a bátorságot, és kép nélkül, csupán a szavak csodálatos erejében bízva igyekszem leírni legutóbbi utazásaim főbb pillanatait. Ezt nem csupán jókedvemben teszem, vagy kíváncsiságomat kielégítve. A legnagyobb indokom erre egészen banális. Elvesztettem a fényképezőgépként is szolgáló telefonomat, melyen képeim, videóim laktak. Ezen emlékek hiányából adódóan önző célom is van e bejegyzéssel kapcsolatban: Minden momentumra, emberre, hangulatra emlékezni szeretnék, melyekről képet vagy videót készítettem, s melyek valahol a brüsszeli fő tér közelében önálló életre keltek.
Májusi hónapom az egyáltalán nem kívánatos bánkódásról szólt. Mindig összevesztem magammal, mindig kicsúszva éreztem a talajt. Éppen, mikor szabadnapom volt, történt úgy, hogy 17-18 órákat aludtam, életkedvemet a sarokba hajítva csak zsíros hajú élőhalottként meredtem a falra, melyen az üres képkeretek bámultak vissza rám szánalmasan. Függönyömet kizárólag résnyire nyitottam, hogy szerencsétlen Bonsai fám kapjon egy leheletnyi napfényt, ami szobámba csupán a velem szembelevő épület ablakairól tükröződik be. Se nem mosolyogtam, se nem sírtam vagy toporzékoltam. Rettegtem, és nagyon zaklatott voltam. Féltem attól, hogy a kezdeti lelkesedés elmúlt, hogy már az utazás, a munka, az izgalmas layoverek és az, hogy sosem tudom, hogy éppen melyik nap kivel találkozom, aki hatással lehet rám, egyszerűen megszűnik lassan létezni. Hogy nincs mi motiváljon, hogy elégedetlen vagyok mindennel, ami körülöttem van, utáltam, hogy nem vágytam másra csak arra, hogy valaki mellettem legyen és szavak nélkül tudjuk egymást, és gyűlöltem azt az érzést, hogy álmomat élve ismét a békétlenség sötét vermében kínlódok.
Egyik nap hazaérve csak annyit láttam, hogy dobozok sorakoznak a nappaliban, a szőnyeg feltekerve, a képek leszedve a falról. Sokkolt a tény, hogy sértetten éreztem magam, mert lakótársam - akivel se jóban se rosszban nem voltunk - említés nélkül elköltözik. Kicsit olyan érzésem támadt, mikor az embert elhagyják, legyen az barát vagy szerető. Mire nem képes az agy, mikor beindul, kiváltva ezzel teljes illúziókat, érzéseket. 2-3 nap kellett, míg magamhoz tértem, melyek alatt olyan gondolatok futottak át rajtam, mint, hogy "Biztos én tettem valamit, ami miatt elköltözik", vagy "Lehet, hogy rossz lakótárs voltam" vagy éppen, hogy "Most akkor mi lesz ezután?". Mint egy kisgyerek, tervet írtam, hogy legyen mit követnem, s előre megbocsájtottam magamnak, hogy elvárásomat nem tudom teljesíteni, miszerint mindent egyszerre akarok elintézni, megvalósítani, megvenni vagy újra elkezdeni. Így szépen sorjában beszereztem azokat a kellékeket, melyek egyedüli életemhez feltétlenül szükségesek lehetnek, mint a festőkészletem, vagy a színes konyhai szőnyegem, a díszpárnáim vagy a vízforraló. S így elkezdtem igazán önállóan, jól érezni magam, s a lelkesedés apró csíráját mutatva indultam Skóciába. Utamat egy óra alvás előzte meg, de hiperaktivitásom, mikor olyan városban vagyok, ahol eddig még sosem, csillapíthatatlan. Így fogva az esernyőmet és a térképet elindultam a város híres művészeti galériájába és múzeumába. Ennyire talán még sosem élveztem az időrájás izgalmas és érzékeny váltakozását. Nem túlzás, mikor azt mondom, hogy a vihart, a szelet és a hatalmas esőcseppeket 5 percenként váltotta fel a verőfényes nap, mely tripla fényt árasztott a város fölé ahogy a mély pocsolyák és a leveleken megcsillanó vízcseppek visszatükrözték a sugarait. A frissesség és a zöld környezet fiatalsággal töltötte meg a szívem, s nem izgatott milyen mély tócsákba lépek bele, vagy az, hogy mennyire csavarja ki a kezemből az esernyőt a szél, vagy hogy 10 percenként le kell vennem a bőrkabátom, mert melegem lett. Az időjárás pontosan olyan volt, mint én, a felhők, azok a csalfa égbeli tejszínhabok csak úgy száguldottak felettem, egyszer utat engedve a fénynek, máskor eltakarva azt, szeszélyesen, ahogy az a májushoz méltó. A felhők jó barátaim. Ahogy Skócia felé suhantunk, volt szerencsém és időm is kicsit megpihenni a pilótafülkében. A legtöbb pilóta igencsak szereti, ha látogatásunkat tesszük náluk az út során, nem csupán azért, mert a protokoll szerint ez kötelességünk egy hosszabb út során, de azért is, mert van valami különös vibráció a pilóták és a légi kísérők között. Ha ez csak udvariaskodás, akkor is kellemes. Mindig lenyűgöz onnan a kilátás, legyen nappal vagy éjjel. Akkor éppen a horizonton előtűnt egy igencsak nagyra nőtt felhő, egyedül volt, körülötte a mélykék atmoszféra csodás kontrasztot adott a virító fehérnek. Olyan hatalmas volt ez a párával és jéggel teli batyu, hogy közelítve felé majd' 1000 km/h-val is végtelen lassúnak tűnt míg elértük. Egyenesen a közepébe zúzott a gép, s megviccelve ezt az óriási vasmadarat is úgy dobálta jobbra s balra, fel s le, mintha legkönnyebb játékszerével játszana a természet, s meg sem kottyant neki, hogy tűszúrásként hatoltunk be a belsejébe. Tátott szájjal kapaszkodtam az ülésbe, de félelemnek nyoma sem volt. A legtöbb pilóta ezeken a helyzeteken inkább jókat virul, mint pánikba esik, sőt egyenesen élvezik. Mint a kisgyerekek, akikben még nincs aggodalom, akik csak a jelenben élnek, s élvezik azt. Azt hiszem sokan a pilóták közül nem nőttek fel, s nem is fognak. Így volt ez például azzal a first officerrel is, aki Lagosba repített minket. Hiába a felnőtt és jó kiállás, a tekintete gyermeki csalafintaságot sugárzott, még akkor is, mikor többed magunkkal a vacsoránál arról mesélt, hogy az air forcos időszakában milyen felelőtlenül játszottak "Top Gun-osat" a kollégáival. A finom helyi sör, a fűszeres nigériai ételek és a jó társaság megszépítette számomra Lagost. Tulajdonképpen elrepültünk egyet vacsorázni és nevetni a cimborákkal Afrikába. Ez csodás tud lenni, ha az ember kicsit tudatosabban nem hagyja, hogy mások hatással legyenek rá, ha egy kicsit jobban behajtja a lelkébe vezető ajtót, ha karakán és öntudatos mivoltát veszi elő s nem enged hinni annak a délibábnak, amik csalfa ábrándokat merészelnek szülni a képzeletében, összetévesztve a valósággal. Fantáziám a hazafelé vezető utamon is kísérőmként ült a bal vállamra ahogy a pilótafülkéből bambultam kifelé. Egyik oldalon a naplementét, másik oldalon a teliholdat, a csillagokat láttam, melyekkel egy magasságban éreztem magam. Az alatta elterülő felhőtömegben lilán cikázó villámok szórták Afrika keleti partjaira póklábaikat. Mindig jön valami, ami ismét életet lehel belém, ami kicsit megint csak bebizonyítja, hogy érdemes folytatni, hogy léteznek még jó emberek, hogy a természet csodálatos, s hogy ha kifejlesztem azt a képességem, hogy meg tudjam ítélni, mikor van annak ideje, hogy megfontolt és józan maradjak, s mikor engedhetem, hogy gondolkodás nélkül cselekedjek, hogy átadjam magam a megérzéseimnek és néha engedjek a mámoros varázsvilág csalogatásának....akkor a harmónia létrejön s én elégedetten vetem bele magam a mindennapok új kihívásaiba. Ehhez viszont sok sok tapasztalat kell, amiből önmagam képével kerülhetek szembe. Ahogy kerültem szembe Brüsszelbe is. Megrészegített az európai levegő és a kicsit sem könnyű Leffe, amit az epres tejszínhabos waffel követett. Hedonista részem ismét teret kapott, és mint egy fesztiválon, kacarászva, énekelve és táncolva vonult kis seregünk a város egyik leghíresebb sörözője felé, a Deliriumhoz. Most már értem, miért ez a neve ennek a helynek. Az ottani időjáráshoz képest nagyon magas 28 fokot hirtelen egy grandiózus vihar váltotta fel, ami többletet adott a hangulathoz, a kis utcákon való kóborláshoz a sok étterem és söröző között. Imádtam, ami ebben a városban történik, a mozgalmas pénteki tömeget, a gyönyörű díszítésű házakat, s magamat benne egyáltalán nem éreztem idegennek. Talán ezért volt úgy, hogy ítélőképességem akkor is megviccelt és túl intenzíven engedtem meg magamnak, hogy ereimben vér helyett belga csokoládé és meggysör áramoljon s az éppen leesett esőmennyiség illatával forgószelet alkosson így szédülve dobjon engem hanyatt a Grand Place közepén nevetve, nevetve magamon és a kozmosz kótyagos színein és utánozhatatlan pillanatain.
S a telefonom is hasonlóképpen érezve világnak eredt, sok sok ott készített képemmel és videómmal együtt, hogy mindezen események kénytelenek legyenek megihletni.
Most regenerálódok, hangulatom visszatérni látszik, de amennyire sűrű események kavalkádjába élek, sosem lehet igazán kiszámítani, hogy mi következik. Olyan sokszínű a skála a lehetőségek tárházában, amibe belegondolni is nehéz, hát még elemezni, megérteni a miérteket és az érzéseket. Egyszer majd úgyis minden kitisztul.