A szellem és a lélek fordított aránya

Azaz miért pihen a szív, mikor az agy dolgozik, és miért pihen az agy, mikor a szív dolgozik?
Talán, hogy véletlenül se legyen egyszerű a dolog. Élni.
Talán, hogy a végén az egészet lássuk. Az életet.
Hogy a mínusz és a plusz nullává válhasson.
Vagy, hogy a karma kisimuljon?
Vagy szimplán az agyunk nem képes elviselni a szív rezgését? Mint egy mágnes, úgy taszítják egymást? Az nem lehet, hiszen akkor azonosnak kellene lenniük. Inkább olyan különbözőek, hogy vonzzák azokat a dolgokat és érzéseket, tényeket (fényeket írtam véletlenül...) és kinyilatkoztatásokat közhelyekkel fűszerezve, amik merő ellentétbe állnak egymás miértjével. Vagyis: kiegészítik egymást. Kompromisszumképesek minden tökéletességükben és tökéletlenségükben. Elvileg. Ez okozza az élet olyan furcsán fájó és bizsergető paradoxonját.
A minap túlsúlyt engedtem a szívemnek. Volt ára rendesen. A szívem csordultig volt érzésekkel. Meg nem értettség, kihasználtság, féltékenység, düh, meg nem becsülés...De ahelyett, ami jönni szokott, valami teljesen mást kaptam.
Egy e-mailt.
Illetve kettőt.
Alig alszom. Felkelek. Arcmasszázs, mintha számítana. Kávé. Fogmosás. Smink. Konty. Kosztüm. Irány. Az esélytelen nyugalmával, csak azért, hogy gyakoroljak. Five Star Hotel. Mimás, ha már Five Star Airline?! Plusz néhány végtelenül csinos nő. Olyan érdekes ez a sors vagy mi...minden csoportban megfigyelhetőek az egyedi karakterek, a vezetők, a megfigyelők, a semmitmondók, a furcsák, az extrovertáltak és introvertáltak. Itt sem volt másként. Én nem tudom hova tartozhattam. Minél inkább közelebb kerültem az áhított final interview-hoz, egyre idegesebb lettem. A kíváncsiság, az új felé táplált izgalom és a kétségbeesés, hogy 'nehogy felvegyenek' határozta meg a mozdulataimat, mondataimat, leblokkolásomat vagy önfeledtségemet. De ami ismét magával a végtelenséggel töltött el az maga a jelenlétem volt, ahogy decemberben is. Ott voltam és akkor, minden egyes mozdulatom, lépésem, szavam a teljes tudatában folyt át rajtam a most képlékeny izgatottsága. Éreztem magam körül mindent, láttam, ahogy lelassulnak a mozdulatok, a hangok felerősödnek, a látásom spektruma kiterjed és a centrumban én vagyok. Magam vagyok. A Magva vagyok a saját világomnak.
Feladatok követték az előzőeket, a fáradtság úgy nehezedett rám, mintha satuba szorították volna a fejem. Hazaérve a lelkesedés halvány szikrája sem látszott a tekintetemben. 2 napig szurkoltam azért, hogy ne vegyenek fel. Mert nekem valami más a célom. Máshol. A felelősség elől, hogy ne én döntsek a továbbiakról, úgy menekültem mint az augusztusi kánikula napfénye, miután felszárította a virágok elől az életed adó vizet. Csak nehogy én legyek, aki dönt a saját sorsa felől. A Mag kissé elhomályosodott. De én akkor is megteremtettem: Nem én mondtam ki az ítéletet. Jött az e-mail. És választ kaptam arra a kérdésemre, hogy maradom kell-e még.
Maradnom kell.

Nem tudom, hogy valaha ki fog-e derülni, hogy az agyam, vagy a szívem akarta-e így. Mind a kettővel ugyanazokat az érveket és ellenérveket tudtam volna felhozni. De most lehetőséget kaptam, hogy az itt be nem fejezett cselekedeteimet, amiket talán több életen keresztül már a vállamon cipelek befejezhessem, kisimíthassam, s hogy felkészüljek nagyobb utazásokra, karmikus találkozásokra, az élet kisimítására valahol máshol, ahol éppen dolgom van a Világ bármely pontján.
És a szív meg az agy ugyanúgy hátráltat majd és segít. És ugyanúgy nem fogom tudni pontosan, hogy melyik erősebb, hogy melyiknek az arányaiba kell, hogy jobban belefeledkezzek. A szellem és a lélek együttese mindig olyan zenét fog játszani, amik kétségeket szülnek majd. A hangszerek harmóniátlan zsivaja pedig ösztönözni fog az újabb és izgalmasabb kalandokra, tettekre, megoldásokra, döntésekre melyeket meg kell, hogy lépjünk, vagy azért mert a szívünk mellett, de a józan ész ellen van, vagy azért, mert a józan ész mellett, de a szívünk ellen toporzékol. És aztán a zene egyszer csak egyensúlyba ér. Egyre inkább hallunk tiszta és egyértelmű hangokat. Na...akkor lesz meg igazán a szellem és a lélek fordított arányának a harmóniája!

Zene, hogy újraolvasd: http://www.youtube.com/watch?v=eetBXSsevyQ

Napi szösszenet az arcon csapásról

Arcon csesztek. Legalább úgy, mint a Nap a felhőket, mikor kevés percekre felbukkan mögülük, bearanyozza a tájat és vidám hangulatot csal mindenki arcára. Arcon csesztek. Hasonlóképpen, mint az, hogy rájöttem, a híres szerelmi paralelogrammám múltbeli csúcsától fénysebességgel távolodunk. Időben és érzelmileg biztos. De a tér sem fog ellenállni ennek a törvényszerűségnek.

Amúgy a világunk csupa törvényszerűség. És mégis reménykedve kelünk fel nap mint nap, elhitetve magunnkal hogy velünk máshogyan van, mi a törvényt töröljük képen, mert a szabad akarat létezik. Egyre inkább kételkedem. A szabad akaratunk csak abban a bizonyos spektrumban létezik, amiben ha mozgunk és döntünk, azoknak a következményei sem engednek letérni az Útról. Vagyis a szabad akarat inkább így jelentkezik: A Szabadság ezüstszínű és friss eukaliptusz illatú illúzióját a lét rád adja ékszerként, de az akarat, mint a Mindenség akarata, az Univerzális erő, amit tudatos teljességedben segítségül kértél a fejlődéshez. Aztán megszülettél, tudatod egy része most Sors formájában van jelen és le se szarja, hogy éppen min mész keresztül...hiszen Te választottad. Így b@ssza jól arcba magát minden ember.

Vagyis: lehet, hogy nem mások vágtak engem pofán, hanem saját magam???    

Szerelmi paralelogramma

A paralelogramma olyan négyszög amelynek két-két szemközti oldala párhuzamos. A középpontos szimmetria miatt két-két szemközti oldalának a hossza egyenlő, szemközti szögei váltószögek, egyenlők.

Egy tükröt mutató jégen, elcsúszott négyszögek vagyunk. De ez a jég olyan, mintha életünk jégpályája lenne, s mi nem visszafelé csúszunk. Előre. Méghozzá felfogható dimenziónk számát megszorozva a fejlődés síkjával. Persze ha beszélgetünk térről, meg időről, miért hagynánk ki tudatunk, énünk fejlődési minőségét a dimenzióink közül? Az imént említett síkidom területe is gyönyörűen ábrázolja a minőséget, sűrűséget, ha nem csak mint területet, de tágabb értelembe vett ábrát tekintjük, mint például két ember, két beteljesíteni kívánt álmát és szerelmét egyszerre és annak fejlődési vonzatát. Najó, kicsit egyszerűbben fogalmazva. Érzelmi fejlettségi színvonalunk egyenesen arányos megvalósítható álmaink nagyságával. Oké, ez általában igaz a legtöbb geometriai alakzatra, ha a fejlettség a terület, és azok az álmok és a személyek valamilyen formájú szorzatából adódnak. És bizony él a többesszám a paralelogramma esetében. Két emberre és két álomra van szükség. Ahogy az emberek, úgy az álmok sem lehetnek azonosak, de legalább hasonlóak, térben és időben különbözőek.

Tételezzük fel:
Van egy paralelogrammánk. Te vagy benne 'a' és vagyok benne 'b' oldal. Egy pontból indulunk, szögünk, amit zárunk rendkívül szűk, egymáshoz akarnának érni, de valami mégsem engedi. S ami nem engedi az az út, az a bizonyos álom, önmegvalósítás, fejlődés. Szóval elindulunk, Te A úton, én a B-n. Egyszer csak csúcspontot érünk. Megérintjük azt, amit kívántunk.Kitárul a világ, a múltunk és a jövőnk egyetlen tág szögben sűrűsödik jelenné. De valami gyötrő, és valahol rettentően önző vágy mégis elkap mindkettőnket. Valamelyikünket előbb, valamelyikünket utóbb. A paralelogramma képét az idő síkjával ötvözve, szinte biztosan lehet mondani, hogy egyikünk hamarabb éri el célját. De amint megragadja valamelyikünk az áhított pontot, rögtön, időben előre, térben visszakanyarodik. A másikhoz. És egyszer azon kapjuk magunkat: Újra együtt vagyunk. Újra olyan szöget zárunk, mint a kiindulási pontban, de térben, időben és fejlettségben is már valahol máshol.
A paralelogramma 4 szögből áll. Itt mindenki megtalálja a párját. nincs szenvedő fél. Csak két ember, és két hozzátartozó cél egy hosszú, hosszú úttal megágyazva. A legnagyobb távolság a paralelogrammában a két legkisebb szöget bezáró csúcs között feszül.  Vagyis Mi a múltban és Mi a remélhető jövőben.(A mostot pedig annyira nem tudjuk, mint amennyire igen). Érezni fogjuk majd: még sosem voltunk ennyire távol saját magunktól, s még sosem voltunk ennyire közel magunkhoz.

Tűzijáték a 25. órában

Az elmúlt időszak érdekes energiákat tartogatott nekem. A legtöbb érzés, esemény, tett után, közben és előtt megfogadtam, hogy megpróbálom visszaadni azt a komplexitást, amiket ezekben megtaláltam.
Most ezzel küszködök. Nagyon. Nem is merem talán elhinni....Lehet, hogy kezdődik valami nagyon új?

Éjfél. A pupilláim bemérik az összes környező fényt és alakot, küldve ezzel egy ingert a receptoraimnak, amiknek a segítségével lefordíthatom saját valóságommá a képet. A kezdeti figyelmemet nem hagyom elveszni, még sodródom, valahogy tudatosan miközben csodálkozó arcom helyett a tarkóm kémleli a fényeket. A szembelévő arcokról és a csillogó szemekből viszont mindent leszűrtem amit le kellett. Háttal lenni a tűzijátéknak és szemben az emberekkel csoda élmény. Mindenkinek egyszerre dobban a szíve és egyszerre fut át rajtuk a tavalyi év. Elengedve a fájdalmat, kilélegezve a fáradtságot, kiordítva a félelmet magukból és engedni, hogy a remény, a hit tisztává mossa a tavalyi esztendő mocskait. Mindent amit ők adtak és mindent amit ők kaptak. A megbocsájtás kézzel tapintható ahogy a tiszta öröm és kissé keserédes, de műanyag ízt nem tűrő megbocsájtás és elengedés ezüstmátrixa együtt rezegni látszik. Tágra nyitott szemekkel magamba szippantom a körülöttem levő emberek érzéseit, átfolyatom magamon aztán kifújom.
Így volt.

Aztán hazaértem. Nem fogadtam meg semmit az újévre. Minek? Hogy ígéretek agresszív magamra erőltetéséből  megint csalódás legyen és önmegerőszakolás? Nem. Sokkal jobbat éreztem minden tervemen és akaratomon kívül...Hogy nem kötöm magam semmihez csak az önmagamhoz való hűséghez és őszinteséghez.
És beszélgettem. És beszélgettek velem. És jó volt, mert mély volt és őszinte.
És igen sikerül. Egyre többször. Hogy egóm, sötétzöld mocsárszerű ragadós anyagáról ami mindig balról közelít, ne vegyek tudomást. Ismerjem fel, de ne engedjem tovább. Az év első csodás diadala. És annyira várom már, hogy legyen még ilyen. Hogy megint megengedhessem magamnak azt, hogy esendő, és teljes mértékekben emberi hibákkal megáldott lény legyek a fogalom teljes és elbűvölő mivoltában. Hiszen hogyan akarhatnék eleget tenni a saját elvárásaimnak, vagy tanítani, átadni magamból, ha még egyszer sem engedtem, hogy engem tanítsanak vagy adjanak át nekem olyat, ami ellen eddigi életem nagy részében küzdöttem, át nem engedve az igaz fáma engem megszólító sűrűségét.
Végtelen nyugalom és biztonságérzet tölt el, ahogy 2014-re gondolok. Lehet, hogy ezt az érdekes "mintha midig is ismertelek volna" érzést csak a számmisztika és ezáltal a paralel felismerés kelti, miszerint a 2014-es számnak az összege 7, és tudom hogy az én születési dátumom számainak az összege is hetes.
Jó ismerősömnek érzem ezt az évet. Jó lesz!