Időidomok - második rész

Nyolc óra három perc. Álom perc és gyönyör etűd. -nek kellene lennie. Mintha már érteném. Pedig csak illúzió. Tényleg. Mi kreálja azokat? A szív vagy az agy? A dob és a basszus lüktet. Ő mintha még nem értené. Én pedig menekülök a valóság elől. Rohanás az idő aranyfonalába kapaszkodva. Ne nézz vissza. Jó lesz.

Négy óra egy perc. Kegy perc és ájulás. Gondolat és kétségmentesség. Nincs kedvem bonyolódni. Se beléd se belé. Se magamba. Idegen paplan bástya takar. Milyen jó ez az ismeretlenség. A régebbről ismert nyitott könyv létem be lett csukva. Még négy óra kettő perc és felébredek...

Huszonhárom óra harminchét perc. Kéj perc és vágy harmónia. Adrenalin herceg sóhajt a nyakamba. Derillista - van ilyen szó? - lábfejek kuszálódnak a jóleső jégfehér padlón. Minden egyértelmű. Egymásba folyás. Vagy egy másba. Ki tudja már ki kicsoda. Gondolatmentesség eszméletveszteség. Natúr magamat kedvelő ő, de én is.

Huszonkét óra kilenc perc. Ínyenc perc és csacsogás. Nyitott könyvem fedele feketén virít a világosság horizontján. Megadhatom magam? Adhatom magam? Hattathatom magam? Rangos rangtalanságom játszik a körhintán. Kikészítem egy perc alatt. Esélytelen nyakon csípnie.

Huszonegy óra ötvenkettő perc. Meddő perc és a szereposztás felragyog. A boldogság létező. Igazítok rajtad. Te is igazítasz rajtam. Mint egy kusza hétfő reggeli galléron. Egyre inkább kedvellek. Szeplős vállad mögé látó magamszerető önzőség tipeg magassarkújában, kacéran a szívem körül.

Huszonegy óra nyolc perc. Bor perc és dugóhúzó látomás. Praktikus bátorságnyomaték kortyonként. Mozdulat lélegzetmerevség a zene ütemére. Homályos féltékeny önvalóm kérdőjeles üzenete. Ravasz mosoly ragad a képemre. Irányítva a világomat élem ambivalenciám rikító történését bennem.




Időidomok első részéért kattints ide.

Nannuscha experiences 10.

A színdarab és a repülőgép

A nyarak valahogy mindig nehezek itt a sivatagban. Fülledt sajgás lettem az 50 fokban ismét. Emlékszem erre tavalyról is. Akkor sem volt egyszerű. Június hava a halálról és az újjászületésről szól. A világ színpadára hirtelen berobban a változás. Mintha a történelem ismételni jönne önmagát, táncát járja s a 365 napos ciklus ismét a kezdethez ért. Súly most ez a június is. Ez sem szól másról csak az átalakulás állandóságáról.

Szomorúak ezek a fullasztó júniusok. Keresztapám szó nélkül intett búcsút ennek a létezésnek. Mint tavaly a lánya. Szomorú hely lett a Zalai domboldal. Nincs már önfeledt hintázás a kertben, sétálás a parkban és málna zabálás rosszullétig. Gyerekkorunk ottani boldogsága már régen lepihent az emlékezetünkben.

Szomorúak ezek a tikkasztó júniusok. Csak úgy, mint egy éve, ismét egyedül maradtam apartmanomban. Portugál lakótársam ma reggel adta le a kulcsait. Szerettem vele lakni. És hasonlóan megcsalva érzem most magam, mint tavaly, mikor előző kollégám talált jobb helyet magának. Emberek jönnek mennek, ismét ki kell nyitnom a szívem, hogy új lakótársamnak otthonmeleget tudjak adni. Pontosan tudom mennyire rideg s ijesztő az első pár hónap ebben a kietlen, idegen, fénylő tranzitváróban.

Actus
Dramatis personae:
Színész 1
Színész 2
Színész 3

I. Tragoedia: Színész 1 és Színész 2 között valahol a tengerparti szellőben:

1: Szeretlek! Az a lány nem jelent nekem semmit. Soha nem is jelentett. Mindenem a Tied. Életem értelme vagy.

2: Nem tudok hinni. Nagyon szeretnék de nehéz. Miért vannak furcsa megérzéseim? S miért ír kettőtökről?

1: Bolond. Fantáziál. Ezek mint kitalációk, mert nem tud elengedni.

2:  Biztos nem találkoztok?

1: Fogalmam sincs mi van vele.  Jó néhány hónapja nem is beszéltünk. Úgy hiányoztál! Inkább beszéljünk kettőnkről.

2: Te is nagyon. Olyan jó itt most Veled!

1: Minden percet Veled akarok tölteni, Veled szeretnék élni!

II. Tragoedia 2 héttel korábban Színész 1 és Színész 3 között egy lépcsőn ülve az éjszaka közepén: 

1: Gyönyörű vagy! Úgy hiányoztál! 

3: Te is. De nem szabadna. Sok az a 4 ezer km. Mi van a lánnyal?

1: Nem tudom nem beszélünk túl sokat, és nem is találkozunk....így nincs sok értelme, szóval azt hiszem ennek hamarosan vége. Neked mik a terveid?

3: Dolgozom, tapasztalok, aztán jó volna 3-4 év múlva egy kis család. 

1: Milyen érdekes, én is így tervezem. És milyen jó volna Veled és Felhővel...mégha a sivatagban is. 

3: (sóhaj) Ne menjünk ebbe bele. 

1: Holnap is itt alszol? Úgy elvinnélek vacsorázni. Milyen bort vegyek? Mond mit szeretnél?

3: Megbeszéljük. Most inkább csak ölelj át nagyon szorosan. 

Szomorú nekem ez a június. Egy olyan ember gyilkolja éppen ki belőlem a hitet, aki előtte táplálta. A hitet a szeretetben, szerelemben, igazságban, a végtelen megfoghatatlanban.
Meghazudtoltál. Bolondoddá tettél. Engem és az életemet. Hát nem szégyenled magad? Hogyan is gondolhattad? Miért volt erre szükség? Szembe kellene magad köpnöd, mikor tükörbe nézel! Ismét mozdulatlan görcsbe rántottad a lelkem. Hányszor bántasz még? Mit tettem, hogy ezt kapom Tőled? Gyomrom összeszorulva dobja ki magából az ételt, fejem kettéreped, s szívem....nem gondoltam volna, hogy összetört maradványait  gyöngyszínű porszemekké őrlöd. Mi történt, hogy így tettél mond? Had értsem meg, amit már évek óta félreértek.
Most várok. Hogy hibernált énem kicsit magához térjen. Mindig ez van. Összetörnek, de felvakarom magam. Kénytelen vagyok. Olyan jó volna már valami, ami nem ilyen hatalmas csalódással ér véget.
Kilépek az apartmanból és megcsap a pokol meleg. Vagy csak a bosszú fűt? Dühös vagyok. Ég az összes porcikám. Megvernélek. Megütnélek. Rúgnálak. Kettétépnélek. Gyűlöllek. De gyűlölni nem csak akkor lehet, ha szeretek? A szeretet egyáltalán tud vetélkedni a gyűlölettel? Ugyanaz vagy teljesen más rendszer? Vagy úgy fonódnak össze mint a hideg és a meleg, vagy a fény és sötétség? Melyik fajsúlya erőteljesebb? A meleg felemeli a hideget, a sötétben felgyúlnak a fények?

Interfatio
A Világ egy olyan hely, ahol a jó és rossz járnak rumbát. Néha egymásra taposva tipegik táncukat az idő parkettjén. Ha nem így volna nem neveznénk Életnek. Infernónak, vagy Édennek talán. De Földnek semmiképpen. És ez sosem fog változni. Soha nem is változott. Trükkös állandó ez a dualitás. Ennek a két létfontosságú érzésegyvelegnek a keresztjelvényéből fejthetjük meg a jelszót amivel belépést nyerhetünk a következő szintre.

Interfatio interfatioja
Azon kapunk össze a világban, hogy ki milyen katasztrófáról vagy terrorcselekményről oszt meg több posztot, vagy színezi profilképét népek zászlajának színeire és imádkozik országokért. Még a szánalomba is bele lehet kötni, a fájdalomért is lehet versengeni. Kinek fáj jobban? Ha fáj meg vagy címezve, mert akkor miért nem fáj a másik? Ha nem fáj, érzéketlen vagy és önző.

Interfatio interfatiojának interfatioja
2016. július 1. Péntek. Dhaka, Bangladesh
Mérhetetlen szegénység, mezítlábas koldusok, bűz, pára és meleg. Szennyezett vízben fürdő emberek, tömött buszok és nagy szemekkel európaira csodálkozó kedves, végtelenül egyszerű és tudatlan nép hazája. A kontrasztra csupán másnap reggel emlékeztetett a kilátás a nyomornegyedre, amit a luxusszálloda egyik tetőszintjéről láttam, bőséges reggelimet fogyasztva. Nem fair. Ez sem. És az talán fair, hogy ilyen közel sosem voltam még terrorcselekményhez? Előző este, a város diplomata negyedében, a szállodához közel levő étteremben mészároltak le 20 embert egy túszdráma dramaturgiájában. A reptérre rendőri kíséretet kaptunk, és a koszos terminálon való vonulásunk legkevésbé sem volt mosolygós és üde. Mindenkiben felmerült a legrosszabb, de nem beszéltünk róla. "Have a safe flight!". Hányszor mondják, hányszor halljuk.
Lenne mitől tartanom? Csak azért, mert rengeteget utazom? A Világ már sehol sem biztonságos. Teljesen mindegy, hogy sokat utazom vagy sem. Azt mondta egyszer valaki, hogy abban a struktúrában, amiben én élek nem történhet ilyen. Én bízom ebben a gondolatban. Mélyen nagy hitem van abban, hogy amíg valaki engem lát, addig nincsen semmi baj. Gyöngyházszínű aurámat mindig a vasmadár köré emelem. Meg azok köré, akiket szeretek. És ez olyan jó.
Apró önzőségek és a gyűlölet elrugaszkodása okozta az egész világ háborúszagú matériáját. Hát én minek tápláljam ezt? Te miért táplálnád ezt? Engedjük el, lélegezzünk, fogadjuk el és szeressük saját magunkat. Minden magunkból, a MAGból fakad. Ha mag(am) nem tiszta és szeretettel teli, miért lenne a körülöttem lévő tükörkép, a világ az?

(Gondolkodjak egyáltalán ezeken? Nem szabadna görcsölni. Lélegezz, na! Most a munkádra kell koncentrálnod. A munkád a kibaszott szerelmed. Az még sosem csalt meg. Emlékszel, tudod: a fel és leszállások, a turbulencia, a levegő, a felhők, a tengerek, hegyek és az északi sark jege. Fókuszálj...különben elveszik a business osztályos upgrade-ed. Koncentrálj. A380, B777, Security, GMT, Emer Equip Diagr. Vizsgák hada. Miért nem funkcionálsz? Lefagysz, mikor a tüzet kellene oltanod, hahó ott 39 ezer láb magasan? El akarod veszíteni a munkád? Vizsgázz, ahogy szoktál. Ne sajnáld már magad ennyire. Szedd össze magad Tündérlány!)

Néha a júniusban van azért jó is. Az a keserédesség. Az az állapot, amikor nem vagy jól, mégis jól vagy. Egy apró pillanat, egy érintés, egy finom étel, egy jó társaság. Harmadjára voltam a paradicsom egyik Isten teremtette afrikai szigetén, Mauritiuson. A hűvös huzat és a folyton felcsapódó hullámfoszlány felfrissítette lelkem, és véletlenül sem hagyott kemény emlékeken rágódnom. A motorcsónak, és a benne utazó kollégák örömteli tánca és éneklése a magasba emelt. Az égbolt néha sötétkékre festette a riadtan hullámzó tengerfelszínt, máskor türkizzöld bársonnyá varázsolta azt. Az Indiai Óceán egyik folyó torkolatában található vízesés felé vettük az irányt. A zöldülő víz és a köré emelkedő sziklás, mégis
zöld növényzettől övezett lagúna párás káprázatot csókolt érzéseinkre. A vízben felemelkedve a tenger sója és a folyó édessége szeretkezett minden vízcseppben, ami megérintett. Felfeküdtünk a víz felszínére. Csak a levegő és a víz sűrűsége tartott egyben. Mosolyogva, gondolatainkat akaratlanul kilehelve lebegtünk abban a homályos éterben, ahol a szomorúság egy pillanatra elfelejtett létezni. Boldog vagyok. A pillanat, amiben éppen vagyok, boldog volt. Igen. Ezt mondtam is.

Előtte néhány nappal dél Kína, Kanton tartomány fülledtsége adagolta a szükséges élmény dózist. Lelkes voltam, pedig rettentően rossz kedvem volt. Ahogy a belváros közepén levő parkba bejutottunk, zöldellő fák és "nagyon kínai" furcsa növények közé, szellemem rögtön heves fantáziálásba kezdett. Belemerültem az idős thai chi-zós nénik gyakorlataiba, lélegzetem együtt kívánt volna énekelni a park egy-egy pavilonjában megbújó kórussal, s testem szívesen beállt volna gombfocit játszani a nyugdíjasokkal. Éppen visszaérkeztünk a szállodába a hatalmas monszun előtt, amit ablakomból néztem. Villámlott, dörgött, esett, esernyőket csavart ki a szél a járókelők kezéből, faágak és levelek úsztak a semmiben. Szerettem volna, ha soha nem ér véget. Mert esőben olyan jó aludni. S mert esőben van esélye a szivárványnak is.
New York a város, amiről már azt hiszem sokat írtam. De teljes mértékben bemutatni nem lehet, mert mindig rejt magába valami fantasztikusat, ami elvarázsol, megdöbbent, szeretetre inspirál. Aznap éppen az 5. Sugárúton tartották a New York Pride Parade meleg felvonulást. Részt vettem, s rájöttem ez nem csupán a melegekről szól. Nem. Ez az egyenlőségről szól. Ugyanúgy a túlsúlyosakról vagy a kirekesztett afro amerikaiakról, az olyan emberekről, akiket valamilyen formában nem tekint teljes értékűnek a társadalom. Félreértés ne essék. Ez a felvonulás nem arról szól, hogy a hálószobában mit csinálunk. Ez arról szól, hogy minden individuum ugyanolyan értékes. Hogy attól, hogy a férfi egy férfiba szerelmes vagy egy nő a nőbe, attól még érzései, értékei, gondolatai valósak. A kirekesztés ellen szólt. Arról, hogy ha dagadt vagyok, vagy néger, vagy mexikói vagy kínai, de gondolataim tiszták és a társadalom javát szolgálom, akkor nem érdemelem a kirekesztést. Egy aprót magaménak éreztem. Mert engem is bármikor megdobálhatnának itt a sivatagban, hogy "Te hülye magyar". Arról ne is beszéljünk, hogy Európa szerte mennyi magyar kivándorló van, s mennyi honfitársunkat befogadták más országok. (Ez egy nagyon felszínes gondolatmenet. melynek mélyébe ezennel nem szeretnék belemenni.) A lényeg az elfogadás, és a szeretet volt. És ez tetszett.

Megpihenve az Emipre State Building árnyékában elhatároztunk, hogy a Time Square felé vesszük az irányt. Nem sokkal később egy régi broadway színház színpadával néztem farkasszemet, ahol egy gyülekezet éppen gospel-t énekelt. Azt hiszem valami komoly szekta lehetett, amiktől én mindig elhatárolódom, de mégis lenyűgözött. Lenyűgözött, mert ahogy végigmustráltam az embereket, akik csukott szemmel, kezeiket a magasba emelve énekelnek, végigfutott rajtam a hideg. A hit kézzelfoghatóvá vált egy másodpercre. Mindenkinek szüksége van arra, hogy higgyen valamiben.
Nem tudtam nem mozdulni Manhattan forgatagában, így levezetésként egy magányos sétára invitáltam gondolataimat a közeli Cental Parkba. Vasárnap délután volt. Csodás időzítés arra, hogy észrevegyem, hogy nincsenek hétköznapi pillanatok. 

Peractio

A blogban leírtak igaz eseményeken alapuló életfejtegetések, gondolat és élményfoszlányok. Nem kitaláció, nem fantazmagória, vagy drámai délibáb.
Tény.
Plusz egy kis irodalom.