S én még mindig gondolkodom mit nem szeretek, pedig a táj is rég megváltozott. A sivatagot felváltotta valami különös sziklás hegységrendszer. Hirtelen nyúlnak a magasba, s utunk is kacskaringóssá válik a meredek, szükre völgyben.
Várni! Ez az amit nem igazán szeretek.
Pedig minden várakozás. A várakozás a változás előjátéka. Úgy csókol, hogy közben megharapja az ajkad.
S ha jobban belegondolunk, mind várunk. Egész életünkben. A szó valódi és jelen értelmében is, ami talán kevésbé fájó, mint várni a szó irodalmi, átvitt értelmében.
Én mindig várok. Valamire. Az utóbbi 3 és fél évben biztosan. Ilyen egy olyan ember élete, aki a felhőket járja, s időzónákon keringőzik.
Várom, hogy megszólaljon az ébresztőórám. Várom, hogy felvegyen a reptéri busz, várom, hogy nyíljon az e-gate-em, hogy elkezdődjön a breiefing az adott járatról s hogy befejeződjön. Várom, hogy megérkezzünk a repülőgépmonstrumhoz s hogy elkezdhessük a beszállítást. Várom, hogy annak vége legyen, majd, hogy elinduljunk. A felhők felett néha várom a napfelkeltét vagy éppen a naplementét. Elbambulok, hogy Te vajon éppen mit vársz különböző időzónáinkban. Éppen indulsz-e vagy megérkezel, alszol-e vagy éberségedben vársz-e rám. De akkor gyorsan ismét várni kezdek. Várom a 'top of descent'-et de előtte a 'twenty to top'-ot. Várom, hogy megérintsük a kifutópályát kitudja éppen a világ melyik részén. Várom, hogy betaxizzunk a parkolóhelyünkre majd hogy midenki elhagyja a gépet. Várok a csomagjaimra, majd a hotelbe megérkezvén arra, hogy becsekkolhassak a szobámba.
-Layover.-
Várok a wake up call-ra, majd arra, hogy kicsekkolhassak a szobámból. Várok a kollégáimra és a reptéri busz indulására. Várom, hogy feladhassam a csomagjaimat. Az útlevélellenőrzésnél is néha vagy a security-nél. És ekkor már elkezdelek várni Téged. Ekkor már nem érdekel, hogy repülés közben mire kell várjak. Nem érdekel, hogy megérkezéskor várom a buszt vagy a csomagjaimat. Rád várok. Akire annyi ideje. Az a pár nap vagy hét meg sem kottyan a 30 évhez képest....
Pedig várakozásról szól az életünk, mondom Neked, ahogy már lassan odaérünk ahhoz a csend-itta kincshez. És befejezem. De igazából nincs is baj a várakozással. Aki várni tud, mindent tud. Egyszer valaki így mondta.Vártalak, s megérkezni látszol.
Megérkezni látszol az ölelésedben,vagy ahogy próbálod kiejteni helyesen azt a szót, hogy "gyönyörű". Téged vártalak, mert kincsként kezelsz már a kezdettől fogva s mert néha úgy elbambulsz a szememben, hogy zavarba hozol. Lassan megérkezel. Úgy igazán. Mert tudom, hogy nem vártam hiába....
Nem mondom, csak hogy halványan tudd: jó helyen vagy bennem, mert olyan gátat oldottál fel körülöttem, amit csak egy lélek képes - akit igazán nekem szánt az univerzum.
De tudom....a várakozás csupán egy láthatatlanná tevő köppeny. Tökéletes álca saját változásunk felett. Igazából én tanultam és változtam annnyira, hogy egymás lelkét ott Bali szigetén váratlanul összevonzzuk. És igazából előtte Te tanultál és változtál annyira, hogy így legyen. Jó helyen s jó időben, az összefüggések hálójában, időzónákat csalva, kikerülve milliárdnyi embert, amikor elfelejtettünk egy percre várni: Te megtaláltál engem s én megtaláltalak Téged.
Igen, várni nem szeretek, mondom mosolyogva, ahogy leparkolunk a tó mellett, ami sziklás hegyek ölelésében szunnyad. De sokszor az időtől tanulunk a legtöbbet. Sokszor kell, hogy készek legyünk. Sokszor kell, hogy várjak. Hogy várjalak. S hogy várj.
