Videóóóóó!

Szentpétervárról, Floridáról és Torontóról.
:)

Lekapcsolnám Manhattant

Július 20-án osztottam meg utoljára bejegyzést. De akkor sem írtam, csupán egy videót tettem közzé. Igazából nincs időm írni, mert el vagyok foglalva.
El vagyok foglalva szerelemmel.
Nyakik ülök benne.
És igazán nehéz érteni mi is történik körülöttem, mert ebben a lebegésben elferdül a világ elémtartott tükre. Sokszor nem tudom és talán nem is érdekel mit látok, mit érzékelek, mit élek át, mert mindent amit zajlik, körbevesz ez az elképesztő erő. Néha haragszom is magamra, amiért engedem, hogy azok a pillanatok, azok a tájak és emberek elszürküljenek, eltörpüljenek azok mellett a percek mellett amik együtt adatnak. Úgy vagyunk egymásnak, mint szabad madarak, akik a világ legtávolabbi pontjai sem választanak szét. Egymástól el, majd egymáshoz visszarepülünk. Hiába választ el idő s olyan tér, amit képzeletünk csak a kicsiny térképen tud feldolgozni...e földkerekség valamelyik pontján mindig találkozunk.

Szóval hagyva a rózsaszín ködös ömlegést egy kicsit, még a szerelem sem tudta teljesen elcsitítani a híres ambivalenciám az élettel kapcsolatban. Persze más perspektívából látok s érzek igazán sok dolgot, például, hogy az elmúlt lassan 9 hónap bebizoyította, hogy "lassan 9 hónapig" tuti létezik szerelem, mégha az nem is első látásra történik. Vagy azt, hogy "lassan 9 hónapig" biztosan működik a teljes bizalom és tökéletes tisztelet. Na meg ami nekem egészen új, hogy "lassan 9 hónapig" nem veszekedtem, nem voltam féltékeny, nem kavartam a szart és....és egy egészséges párkapcsolatban, versengés és alá-fölérendeltség nélkül léteztem. Meg még fogok is a jelek szerint.
No igen, de a "lassan 9 hónap" alatt ugyanúgy akadtak nehéz, értelmetlennek tűnő, nem túl szép percek. Bennem. Mert nem hagytam ám annyiban az élet értelmének kutatását, a végtelen keresését és a miértek feldolgozhatatlan kérdőjeleit.
Egy torontói útra már igazán fájt a fogam. Vágytam az általam elképezt kanadai tisztaságra, az északi frissességre, a Niagara szívritmuszavart okozó dübörgésére. A háromnapos layoveremet igyekeztem kihasználni, így rögtön, ahogy landoltam a 13 órás út után, nekiiramodtam Toronto városának. Nem tudtam hirtelen, hogy a világ melyik pontján járom az utcákat. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem Sydneyben vagyok, volt amikor úgy, hogy New Yorkban vagy Seattleben. Teljes zűrzavar volt a fejemben egy rakás kellemelten érzéssel. Kerestem, de nem találtam meg Torontó fényét. A Niagaráét is csak akkor tudtam, mikor teljesen kivontam magam a tömegnyomor bántó zajából és energiájából. Ott voltam a világ legnagyobb vízesésrendszere közvetlen közelében s én nem tudtam átélni őt. Még a helikopterről is igazán keveset érzékeltem. Nem tudtam, hogy azért, mert már "megszoktam", hogy ilyen csodákat látok, vagy azért, mert már kiégtem a csodák megtapasztalásában.

Ez iszonyúan kétségbeejtett. Nem okoz lázba a Niagara? Vagy nem engedtem, hogy átdübörögjön rajtam? Teljesen elvesztettem a kedvem, és módfelett haragudtam magamra, amiért nem élveztem a túra minden percét. Fáradt voltam és nyűgös. Még a Niagara on the Lake nevű kisváros tökéletesen kialakított fő utcájának idegesítően makulátlan képe is rettentően kiakasztott. A handmade ajándék boltok, pékségek, méregdrága csokoládé és cukorka üzletek végtelenül kedves és mosolygós eladóit is szívesen képen töröltem volna. Alig vártam, hogy visszaérjünk Torontóba s aludjak. Másnap hajnalban nyugodtam meg egy kicsit, amikor a Toronto Island-re a második komppal áthajóztam. Tiszta volt a levegő, szép vasárnap reggelre ébredezett a város. A parkban olvastam. Az mindig jó. Mint ahogy legutóbb New Yorkban tettem. Imádom azt a várost. Zsizseg nyüzsög zümmög robban pulzál, mint a világ egyik ütőere. Aztán hirtelen ez sem esett jól. Túl sok volt. Ebből is? Ez hogy lehet? New York a szeretemváros! A város, aminek mindent megbocsáltok. Ahogy ültem a Central Park egy szikláján, elképzeltem milyen lenne, ha egy kapcsolóval lekapcsolnám Manhattant. Megállnának a taxik, a hömpölygő embertömeg a Time Square-nél szoborként meredne maga elé, a hullámok a Hudson folyón úgy ragadának az Ellis island-i kompok hajótatához, mintha odafestették volna. A Brookly Bridge-en selfizők mosolya odafagyna az arcukra és a Wall Street felhőkarcolóiban dolgozó strómanok ráncait és tekintetét is tüzetesebben lehetne tanulmányozni. És én is tudnék venni egy mély levegőt a hangtalanságban, a pillanatban, amiben megdermedt a világ, amikor egy pillanat előnyt nyerhetek, amiben talán utolérhetném magam.

Nem csak New Yorkot kapcsolnám le, de az egész világot egy percre. Körülrepülném és megnézném az emberek arcát. Mély levegőmből tisztaságot és békét fújnék köréjük. Megkeresnélek Téged és megbocsájtást lehelnék Rád. Őrá pedig türelmet. Amazra pedig hitet önmagában. A másikra pedig odaszuszognám tudást. Rezzenéstelenné tenném az állandóan mozgót egy pillanatra, hogy esélyt adjak túlélni és meglátni a szépséget.
Így vagyok legkapcsolódva én is mikor Vele vagyok. Rámszuszogják az örömöt. Egymásra leheljük a szerelmet és a biztonságot magunk köré. Lekapcsolódom a világ mérgező örvényéről, és rácsatlakozom valami egészen misztikus pulzusra. Valami angyali dolog lehet ez...

Így utaztam télen délen

Igazán le vagyok maradva a videóimmal. Most akadt némi ötlet s idő, hogy ezen változtassak.

Íme, szeretettel egy összeállítás januárról és februárról.

Cseppfolyós hit

Úgy egy jó hónapja voltam utoljára Bangkokban. Azon a helyen, ahol rendszerint valami lélekindító élmény ért. Vagy azért, mert nem vártam semmit s úgy tapintott Isten a lényegemre, vagy azért, mert elvárással ültem le annak a szent buddhista kolostornak egyik sarkába és röhögve magamon vettem észre néhány óra múlva, hogy semmi sem történik abból, amit előre elterveztem spirituális fejlődésem következő lépéseként. És úgy terveztem, azon a fülledt délelőttön is megpróbálkozom valami lecsendesedés-szerű gubbasztással ott az Arany buddha árnyékában, természetesen mindenféle ego-kreálta posztulátum nélkül.
Így ültem ott, behúnyt szemmel, igyekeztem kiüríteni a fejem, igyekeztem utat engedni annak a végtelen gondolatáradatnak, ami naphosszat kering az agyamban mindig. De képtelen voltam nem arra figyelni, hogy mennyire kényelmetlen a fél lótuszülés, vagy arra, hogy milyen zajok, beszélgetések vesznek körül. Elfogadva hát, hogy ma nem megy mégcsak megkísérelni sem azt, hogy átadjam magam valami felsőbb, belső iráyításnak (vagy pont azért, mert ez megtörtént úgy, hogy észre sem vettem), kinyitottam a szemem és kényelmesen a térdeimet a mellkasomhoz húzva, sípcsontomat átölelve ültem ott és néztem a sok arany buddha szobrot magam előtt. Nem éreztem semmit. Csak annyit, hogy múlik az idő. Aztán arra eszméltem fel, hogy egy ott dolgozó, donációt gyűjtő nő oldalba lök, elmegy mellettem, rám se néz, majd négány másodperc múlva jelzi, hogy üljek rendesen, ahogy illik.
Ahogy illik?
Hogy? Ahogy a vallás megköveteli? Ahogy Buddha elvárja? Vagy ahogy igénylik azok, akik a vallást szigorú, szabadon már aligha gyakorolható keretek közé szorították? Hirtelen rosszullettem. És megalázottnak éreztem magam. A csalódás forró olajként öntötte el az egesz testem. A düh könny formájában verejtékezte ki magát belőlem és én ott álltam azon a helyen, amit életem egyik legspirituálisabb helyének gondoltam. Egészen eddig a pillanatig. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ide ellátogattam. És mindezt nem a sértettség érzése mondatta ki velem. Sőt. Extázisba kerültem attól, hogy tovább kell, hogy lépjek, a tanult, tapasztalataim által körbefont hálón kívülre oda, ahol már nincs értelme olyan eszmét követni, mely a szabadságomat valamilyen formában is akadályozza. Minek kövessek, vagy tegyek úgy, mitha követnék olyan vallást, mely útját állja a szabad akaratom gyakorlásának? Ellentmondásba ütköztem, ismét.

Sosem hittem semmiben lényem minden egyes sejtjével. Semmi olyanban, amit nem az én gondolataim kreáltak. Minek is érezzem magaménak más szemléletét, más tapasztalatát, érzéseit, benső útját? Idividualitásunk szégyene, hogy más által gondolt eszmében, feszengve erőltetjük magunkat a feloldódásra. Oh nem azt mondom, hogy ne higyjünk semmiben. Azt mondom, hogy higyjünk saját rendszerünkben, melyet más emberek, vallások, nézetek vagy gondolatok fognak közre s inspirálnak arra, hogy abból egy új, saját eszme születhessen. S engedjük ezt a gondolatot formálódni, alakulni, csiszolódni az idővel, mert minden változásban van, mozog, fejlődik. Ahogy mi is ezzel együtt, ha képesek vagyunk elengedni az egónk ragacsos cukormázát.
Úgy jöttem el a Golden Buddha Temple kertjéből, hogy a talpamtól a fejem búbjáig éreztem magamban a változás mérhetetlen ráébredését. Csodálatos, önfelett állapot volt ez. Felébredni arra, hogy levetettem magamról még egy adag álruhát, még egy olyan réteget, aminek már nincs létjogosultsága énrajtam. Már nincs. Pedig mennyire volt néhány hónappal, évvel ezelőtt. Visszafordulva már nem úgy láttam azt a helyet, mint mikor néháy órával előtte beléptem a kapuin. Megköszöntem, s magammal viszem a kialakulni látszó saját hitem ezen forrását is.

A hit, életük egyenlőségének egyik brilliáns változója, mely mindig új értelmet, támaszt és reményt ad egy-egy epizódban, szerepet nekünk, melyben feloldódhatunk kicsit és végsősoron a változás trambulinját, a csalódás lépcsőfokait, az új megtapasztalásának ígéretét.
Persze nem kell messzire mennünk, ha kicsit irodalmibban és romantikusabban akarunk erről olvasni. Csak vegyük le a polcról Madách Ember tragédiáját....

A villámok nyugdíjba mentek

Nyakamat a medence szélének támasztva bámulom a felém magasodó felhőkarcolókat, miközben a langyos víz kellemesen csilandozza a vállam, ahol a 40 fokos levegő és a 32 fokos víz összeölelkezik. Hallgatom, s igyekszem megérteni, ahogy dél spanyol akcentussal beszél egyik barátjával a medence egyik sarkában. Mosolygok, tényleg őszinte bölcsességgel értek egyet azzal, amit mondanak. Ez az az élet, ahol illik átesni jó, és illik átesni rossz élményeken. Természetesen nő s férfi más más aspektusból élve ugyanazon helyzetet. Egy idő után már csak tanulunk magunkról és a világról valamit. Ha nem így lenne, s ha nem mosolyognék így a sivatagi felhőket kémlelve, valami nem stimmelne. Mert idővel, a dolgoknak helyére kell kerülniük. 

Keserűen, de akkor is mosolygok, mikor egyet kell értsek azzal az egyértelműséggel, miként "túl kell lenni egy libanonin és egy pilótán", hogy az ember utána tiszta képet kapjon az itteni valóságról. Aztán már dönthetünk mennyire hagyjuk magunkat ismételten átbaszni.  Tök jogos. Csak mi, nők, pláne az én fajtám, az ilyen helyzeteket erősen átéli. Sőt. Újászületik, majd meghal, hogy megint újjászülessen.

Még mindig itt lüktet a fejemben a London Grammar Strong című száma. Amit akkor hallottam, miután egy átmulatott éjszaka után Sydneyben lesétáltam a szálloda lobbyjába. Reménykedtem, hogy nem jelenik meg az akkor igazán reményteljesnek tűnő katalán pilóta, aki mellet ismeretlenként ébredtem.

És átfut a testemen a When I go I will stay long Gone című Emancipator mű is. Meg az, hogy hagyott ott az a libanoni a nagyvilágban ezzel a dallammal egyedül. Ahogy meg lettem csalva, hogy mennyire hülye voltam, hogy hagytam ezt megtörténni mindannak ellenére, hogy folyamatosan ott volt előttem egy másik út választási lehetősége. 

Eszembejutott, hogy lett elegem a folytonos megfelelésből és igentmondásból. Meguntam a kapcarongy szerepét, akibe bármikor 'beletörölhették a farkukat' a párkapcsolati problémától szenvedő és síró férfiak,  legyen az házas, elvált, gyerekes, kutyás, magyar vagy nem magyar, perverz vagy impotens.

Nézem a villámokat, ahogy Szingapúrban körülölelik a felhők a repteret. Micsoda energia, micsoda hisztéria. Aztán nesztelenségbe merül. Elfogynak a villámok, elfogynak a felhők könnycseppjei. S olyan mozdulatlanná válok, ahogy a csillagok teszik, amikor kinézek a gép ablakán. Mozdulatlanságomban ordítani tudnék mindig, mert fogalmam sincs éppen mi folyik át rajtam, mi kezdődik, s mi végződik bennem. Fogalmazni régen elfelejtettem, lélegezni csak azért tudok, mert a testem úgy diktálja, mint evidens életmentő funkciót. 

És nem értem magam egy percre sem, miért is tartok ennyire az elkötelezettségtől. Pánik-percek sokasága dobbantja meg a szívem annak ellenére, mennyire szeretek éppen s mennyire vagyok szeretve. Vagy pont azért, mert ennyire egyértelmű, logikusan és tökéletesen működőt még sosem éltem meg. Lehet ez lenne a baj? Mert nem érdekel sem a logikus, sem a tökéletesen működő. Túl kevés lenne a dráma? Vagy már nincs több tüdőtszorító hajnali élethalál-érzület, amiről írni vagy festeni lehetne? Vagy azért mert tényleg átléptem egy ponton, amikor már tiszta és támogató szeretet adok és kapok, önzés és nyivákolás nélkül. Mert döbbenten állok előtted és nehezen hiszem el, hogy létezhet számomra olyan tökéletes mint Te. Mint Te, akibe igyekszem nem beleszeretni, akitől igyelszem minden nem együtt töltött pillanatomban igazán távol tartani magam , sikertelenül. Mint Te, aki mellett elfogynak a villámok, s a csillagok mozdulatlanná válnak. 

Mint Te aki közé meg énközém szorul a függetlenség akarása. A Te meg Én közé törő önállóság monológja, az önállóság óhaja és az énáltalam s talán őáltala mantrázott "Ne bánts engem mert szeretlek, mint énmagamat" imája. 

A villámok és a csillagok jelenlegi lecsedesése az én lecsendesedésem is. A világom hurrikánjait megnyugtattam egy időre, hogy aztán ismét nagy robajjal törhessenek be. Mert a természet sosem alszik. Az én természetem mindig éber. Köszi ambivalencia, köszi énkérdések és énszétszedések. És köszi a választ majd. 

Erről írtam volna

Úgy volt, hogy arról írok, milyen csodás és spontán módon jártam meg Jeruzsálemet Húsvétkor, vagy söröztem a tel avivi tengerpaton majd töltöttem két éjszakát Iszambul romantikájában. Akartam is, el is kezdtem megfoglmazni miként jutottuk el kertek-alatt, csodás tájakat, és határmenti hegyeket látva az ammani repülőtértől a jordán-izraeli határig, vagy hogy onnan mily meglepően könnyen engedtek be Izraelbe, s vittek egészen Ciszjordánia elémleti választófaláig, Jeruzsálemig.

Jeruzsálemig, ahol a régi várost egy hatalmas fal veszi körül, s melyben 3 világvallás metszi egymás mezsgyéit. Ahol az iszlám, a keresztény és a zsidó feszültség a régi város tökéletes mértani közepén ütközik egymásnak. Ott, ahol meg lehet csodálni a Siratófalat, vagy éppen a Szent Sír Templomot, mely a régi Golgota megfelelője, ahol végig lehet menni a passió útján, vagy éppen ahol az egyik legcsodálatosabb és az iszlám szerint a harmadik legszentebb, Al-Aksza mecset található (mely kertjének egyik fala maga a Siratófal). Írhatnék arról, milyen élmény volt letekinteni Jeruzsálemre az Olajfák hegyéről, ahol Jézus sokat fordult meg egyedül imádkozva, vagy tanítványaival. Vagy éppen arról, milyen tisztaság és rendezettség fogadott a zsidó negyedben, ellentétben a muszlim területen, ahol viszont olyan finom pitát és helyi sört(!) lehetett kapni, amilyet még sosem kóstoltam. Zsidó, keresztény és muszlim él együtt.

Békének azért nem nevezném, mert minden nagyobb sarkon géppiztolyos őrök figyelik a rendet. Mesélnék arról, mennyire ámulatbaejtett minket a hatás, amire nem számítottunk, mondván hozzá vagyunk szokva a kultúsokkhoz, az öntőtégely életmódhoz, ahhoz a környezethez, ahol mindenki megfordulhat a világ különböző szegletéből. Hogy mennyire rezgett az az energia, mennyire összerezgett az a feszültség, az a valláskülönbözet, az egyet nem értés, mégis együttélés kénytelensége és értelemszerűsége. Mert ha nem így volna azon a néhány négyzetméteren, nem így volna a világban sem. 

Írhattam volna arról is, hogyan sikerült cigány módon buszjegyet venni Tel Avivba, vagy miként kiabáltam a sofőrrel, hogy várjon meg minket, vagy éppen milyen rossz kávét ittunk a mocskos tel avivi buszpályaudvaron miközben próbáltuk kitalálni, hogyan juthatunk el a hotelünkhöz. S azt minképpen megemlítettem volna, hogy egy rövid séta után mennyire jól esett a naplementében kortyolni a kóser sört (KóSer :) ) s beszélgetni könnyedségről vagy éppen megváltani a világot egy kicsit. Oh igen és arról, hogyan jutottunk el a szálloda századfordulós berendezésű koktélbárjától a sarki élőzenés karaoké kocsmáig, ahonnan kitudja mikor keveredtünk vissza. Egy egész bejegyzést tudnék annak szentelni, hogy késtük le az isztambuli gépünket, vagy mesélni arról, hogy kutattak át minket a tel avivi reptéren mondván arab országban dolgozunk. Részleteiben még mindig megalázó lenne, hogyan kellett levennem a nadrágomat, vagy hogyan pakoltak ki minden egyes dolgot a táskánkból. Ugyan mindketten hozzá vagyunk szokva a reptéri ellenőrzésekhez, ilyet sosem tapasztaltunk még. 

Írtam volna arról is, milyen gyönyörű volt a naplemente az isztambuli öblök felett. Vagy arról, milyen elképesztően jót ettünk egy halpiac étkezdéjében egy este. Vagy a kilátásról, ami reggel a szállodánk tetejéről fogadott minket reggeli közben. Írnék arról, milyen gondozott, rendezett is Isztambul, s a maga csodás történelmével, épitészetével és hangulatával együtt kötelező jellegű látnivaló. Említettem volna még a Hagia Sofia gyönyörű arany mozaijkait s azt, hány vallást kellett ennek az épületnek túlélnie. Vagy azt, milyen csodás a Kék mecset szimmetriája, s hogy milyen kellemeset kávéztunk a Galata torony árnyékában.

Írtam volna arról is, milyan nagyot sétáltunk az Istiklal Caddesi bavásárlóutcában, ahol a nosztalgiavillamos úgy óránként elcsillingelt mellettünk, s közben élvezhettük a frissen készített baklavák illatát, vagy a gyönyörű kirakatok látványát. Megjegyeztem volna azt a bárt, amit órákig kerestünk tudatlanul, melyre csak úgy rábukkantunk napunk végeztével. Ahol egy könnyed s nagyon finom török(!) vörösbort kortyoltunk, miközben túl őszintén beszélve egymásbavesztünk. Írhattam volna arról is, miként szeretkeztünk abban a Galata híd melletti szállodaszobában.


És biztos említettem volna, hogy ezalatt a hat nap alatt, hány kilométert gyalogoltunk. Hatvan kilométert mutatott a telefon. S mert úgy hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy beosztjuk azt az általában 24 órát, ami adatig egy-egy út során, így hatékonyan gazdálkodtunk az idővel s térrel magunk körül. Oh igen, s hogy nem tudtunk hazajutni a reptérről, ahogy el kellett Isztambulból jutni előbb Düsseldorfba, s onnan Dubaiba. S írtam volna arról, mennyire siettem, hogy hajnalban elérjem azt a járatot, amin dolgoznom kell, s hogy barátaim, hogy pakolták össze az egyenruhámat, s hozták be nekem a munkahelyre, hogy gyorsan át tudjak öltözni. S arról, mennyire éreztem, ahogy élek. És hogy a humor mennyire jól jön, meg az elengedés, meg a mosoly amit egy ölelés után kaphatok.

Úgy írtam volna erről részletesen, de nem tudtam. Csak így, nagyvonalakban s kutyafuttában. Haragszom is magamra.. Nem tudok aprólékosan írni arról, ami tökéletes. Akkor tudok mélyrahtóan írni, ha abba vegyül némi kétely. Ha abban van valami nem odavaló. Valami, ami bánt. Ebben nem volt. Pedig kerestem ahogy szoktam. Nem baj. A világ nem tökéletes. Majd jön az ambivalencia. 

Így várok én

A fehér felhők egyre kirajzolódnak a sivatagi hegyek felett. A táj úgy változik előttünk, ahogy annak idején a hangulatom tette. A nap még csak reggel 8 órát mutat, de a hőmérő így március elején máris 23 fokra csúszik. Kietlen, óázissá válni akaró félbenhagyott épitkezések sora és villanyvezetékek bástyái állnak előttünk őrt, ahogy az egyre kihaltabb úton száguldunk Hatta felé. Azt kérdezed mit nem szeretek. Mert eddig még sosem mondtam csak azt, hogy mit. Úgy igazán. De hát azt úgyis tudod. Mosolygok. Mit nem szeretek? Nem tudom. Tényleg. Annyira a helyemen vagyok, hogy fogalmam sincs mi szokott bántani vagy idegesíteni. Gondolkodnom kell. Azt már tudom, hogy Te nem szereted a konzervtonhalat. Nem bírod, amikor megcsap a szaga. Meg a Starbucks-ot. A kávéjukról már ne is beszéljünk. És ha 'baby'-nek szólítanálak sem szeretnéd, tudom. Rendben, majd máshogy szólítalak ne félj.

S én még mindig gondolkodom mit nem szeretek, pedig a táj is rég megváltozott. A sivatagot felváltotta valami különös sziklás hegységrendszer. Hirtelen nyúlnak a magasba, s utunk is kacskaringóssá válik a meredek, szükre völgyben. 

Várni! Ez az amit nem igazán szeretek. 

Pedig minden várakozás. A várakozás a változás előjátéka. Úgy csókol, hogy közben megharapja az ajkad. 

S ha jobban belegondolunk, mind várunk. Egész életünkben. A szó valódi és jelen értelmében is, ami talán kevésbé fájó, mint várni a szó irodalmi, átvitt értelmében. 

Én mindig várok. Valamire. Az utóbbi 3 és fél évben biztosan. Ilyen egy olyan ember élete, aki a felhőket járja, s időzónákon keringőzik. 

Várom, hogy megszólaljon az ébresztőórám. Várom, hogy felvegyen a reptéri busz, várom, hogy nyíljon az e-gate-em, hogy elkezdődjön a breiefing az adott járatról s hogy befejeződjön. Várom, hogy megérkezzünk a repülőgépmonstrumhoz s hogy elkezdhessük a beszállítást. Várom, hogy annak vége legyen, majd, hogy elinduljunk. A felhők felett néha várom a napfelkeltét vagy éppen a naplementét. Elbambulok, hogy Te vajon éppen mit vársz különböző időzónáinkban. Éppen indulsz-e vagy megérkezel, alszol-e vagy éberségedben vársz-e rám. De akkor gyorsan ismét várni kezdek. Várom a 'top of descent'-et de előtte a 'twenty to top'-ot. Várom, hogy megérintsük a kifutópályát kitudja éppen a világ melyik részén. Várom, hogy betaxizzunk a parkolóhelyünkre majd hogy midenki elhagyja a gépet. Várok a csomagjaimra, majd a hotelbe megérkezvén arra, hogy becsekkolhassak a szobámba. 

-Layover.-

Várok a wake up call-ra, majd arra, hogy kicsekkolhassak a szobámból. Várok a kollégáimra és a reptéri busz indulására. Várom, hogy feladhassam a csomagjaimat. Az útlevélellenőrzésnél is néha vagy a security-nél. És ekkor már elkezdelek várni Téged. Ekkor már nem érdekel, hogy repülés közben mire kell várjak. Nem érdekel, hogy megérkezéskor várom a buszt vagy a csomagjaimat. Rád várok. Akire annyi ideje. Az a pár nap vagy hét meg sem kottyan a 30 évhez képest....

Pedig várakozásról szól az életünk, mondom Neked, ahogy már lassan odaérünk ahhoz a csend-itta kincshez. És befejezem. De igazából nincs is baj a várakozással. Aki várni tud, mindent tud. Egyszer valaki így mondta.Vártalak, s megérkezni látszol. 

Megérkezni látszol az ölelésedben,vagy ahogy próbálod kiejteni helyesen azt a szót, hogy "gyönyörű". Téged vártalak, mert kincsként kezelsz már a kezdettől fogva s mert néha úgy elbambulsz a szememben, hogy zavarba hozol. Lassan megérkezel. Úgy igazán. Mert tudom, hogy nem vártam hiába.... 

Nem mondom, csak hogy halványan tudd: jó helyen vagy bennem, mert olyan gátat oldottál fel körülöttem, amit csak egy lélek képes - akit igazán nekem szánt az univerzum.

De tudom....a várakozás csupán egy láthatatlanná tevő köppeny. Tökéletes álca saját változásunk felett. Igazából én tanultam és változtam annnyira, hogy egymás lelkét ott Bali szigetén váratlanul összevonzzuk. És igazából előtte Te tanultál és változtál annyira, hogy így legyen. Jó helyen s jó időben, az összefüggések hálójában, időzónákat csalva, kikerülve milliárdnyi embert, amikor elfelejtettünk egy percre várni: Te megtaláltál engem s én megtaláltalak Téged.

Igen, várni nem szeretek, mondom mosolyogva, ahogy leparkolunk a tó mellett, ami sziklás hegyek ölelésében szunnyad. De sokszor az időtől tanulunk a legtöbbet. Sokszor kell, hogy készek legyünk. Sokszor kell, hogy várjak. Hogy várjalak. S hogy várj. 

Holnap talán majd szerelmes leszek

Ott álltam a koppenhágai stégen egyedül és engedtem, hogy 23 óra 59 perckor az egész múlni készülő esztendő öröme és fájdalma egyszerre fusson át rajtam mint valami nehéz libabőr. A fekete víz előttem hirtelen ezernyi színes szikra fényét tükrözte vissza. Innen tudtam, hogy éjfélt ütöttek ebben az időzónában. Megkönnyebülésemben nevettem és sírtam, a teher, amit addig cipeltem lemaradt valahol 2017-ben és én olyan izgalommal, békével és tudatossággal néztem a jövő felé, hogy magamat is megleptem. Olyan jó volt akkor egyedül. Olyan jó volt, hogy van választásom, hogy erőlködés nélkül használom ki saját akaratom létét. És büszke voltam arra, hogy mertem nemet mondani s hátatfordítani annak, ami nem esik jól, ami nem engem tükröz, amire már nincs szükségem. 

Ahogy kinéztem a repülőgép ablakán, Afrika végtelen szavannái mutatták magukat madártávlatból s az a sárgás, barna földszín hirtelen magábaszippantott, és a Föld bőlcsőjének hangját hallottam vissza néhány pillanatra. Nem félek többé a változás folyton előbukkanó lehetőségétől és igenis készen vagyok észrevenni az alkalmakat, miket az Univerzum trükkösen ejt elém. Észrevenni és élni vele. Milyen szép is a magyar nyelv. Élni a lehetőséggel. Élni, létezni, vagyis együtt lélegezni, egy ritmusra hagyni verni a szívet a változással. 

Így találtam magam dobozok közepedte, amik az elmúlt 3 és fél év emlékeit, ruháit és képeit takarták. Így mertem hallgatni arra a bölcsességre, amit ott 39 ezer láb magasan hallottam, s így érkezett a lehetőség, amivel végül teljes izgalommal a szívemben éltem. Régi otthonomat elhagyva egy olyan helyet dobott elém az univerzum, ahol első perctől kezdve szeretet övezett, s ahova ha megérkezem magyarul beszélhetek, ahol új és csodás emberek cseperednek lassan jóbarátokká. 3 napig költöztem, 3 napig laktam több helyen s mégis sehol, 3 napot hagytam magamnak, hogy átalakulhasson az otthon illata a szívemben. 

És így találtam magam a hűvös tengerparti szellőben sétálva valakivel, aki végre a holnapra emlékeztet s nem a tegnapra. Aki hónapokig többet tudott a mindennapjaimról, mint bárki más ezen a világon, akivel azóta a közös layover óta ott Balin, ahol a Telihold mosolyogva nézte, ahogy éjszaka a Jáva tenger langyos hullámai között lebegünk, nem is találkoztunk. Csak most, amint az eszemre hallgatva letettem a múlt batyuját, s minden fájdalmat és örömöt elzártam a lelkem egy nagyon mély fiókjába, ahonnan tudom, nem sok eséllyel törhet fel újra se kín, se derű, csakis béke, az a megnyugvás az a szeretet az az elfogadás és az az örömkönny néha, amikor majd néha visszaemlékezem. És Ő feltűnt, jó helyen és jókor, mert megengedtem az Univerzumnak, hogy így legyen, mert megengedtem magamnak, hogy befogadhassak valaki újat, valaki olyat aki fontossá válhat, s akinek talán én is meghatározó lehetek. 

Állok a tükör előtt és ez cseng a fülemben:

"Egy tiszavirágnyi szerelmet kívánok, - pillantott az agyra a szív - Maga mit kér ész?"

A szerelem úton van. Hogy tiszavirágnyi-e, majd a változás eldönti. S, hogy mit is kezdek az aggyal? Nos, ésszel is szeretek. Csendben. A háttérből, csak annyira, nehogy elnyomja a szívemet.  

Zene hozzá

https://www.youtube.com/watch?v=u5CVsCnxyXg