Egészen sok könyvet hoztam most magammal s kisebb csalással a csomagom végül nem haladta meg a 30 kg-ot. Keveset olvastam mostanában. Hiányzott a lexikális tudás támasztó ereje, a mások által vélt gondolat, támogató elképzelés. Mostanában túl sok volt talán a saját tapasztalat. Ezeket az élményeket most használni illene. Hogy a szívem és az agyam harmóniába tudjon kerülni.
10 nap otthon. Egyrészt félelemmel töltött el, mert 7 hónap alatt a szintetikus világ majd' magába szippantott és hirtelen nem tudtam miként reagálni a Valóságra. Másrészt az utóbbi 2-3 hónap "otthon" fogalma ismét igazzá avanzsált, megtelt élettel és szeretettel, öleléssel, törődéssel és figyelemmel. Ismert arcok álltak körbe, üdvözöltek s még így is idegennek éreztem magam, saját tükrömben. Pedig csupán a környezetem 'változott'...váltott át ismeretlenből ismerősbe.
Ez a 10 nap olyan gyorsasággal telt el, futott át bennem, mint az előtte elsuhant 7 hónap.
Boldogan vettem tudomásul, hogy a rólam alkotott kép, a blogbejegyzéseim s a néha meg-meg osztott képeim, videóim által, nem torzult.Mindenki tudott rólam. Mindent. És persze semmit. Mert ami igazán átfut rajtam, azt talán csakis én érthetem.(?)
Szimpla örömmel töltött el az, hogy igaz barátaim megmaradtak, ahogy a család s talán a szerelem is, hogy voltaképpen nem kizárt, hogy többet tudnak vagy agyalnak érzéseimről, életemről mint jómagam. S boldog voltam, hogy Ők sem restelltek megosztani velem örömöt és bánatot. Nem féltek ugyanúgy megnyílni, mint annak előtte, átadni nekem titkaikat, fájdalmuk vagy boldogságuk forrását. Ezúton köszönöm a bizalmat. Nem csak most. Mindig.
És ezzel együtt bocsássatok meg, ha kissé kevésnek tűnt, amit belőlem éreztetek. Sokkal többet - tán idő hiányában - nem adhattam, mint amit tudtok rólam amúgy is. Bízom benne, hogy a tekintetemből és az ölelésemből éreztétek az örök igazságot, miként minden rendben van s engem soha semmiképpen sem kell félteni, vagy aggódni miattam. Mert én jól vagyok. Mindig!
(Ahogy Ti is, csak néha nem úgy tűnik!)
Természetesen az agyamat és a szívemet igen nehézkes egy hullámhosszra állítani. S szívem, mint akkor szeptember közepén és december végén, most is megszakadt. De most a kimondatlan kimondottá vált, az illúzió megkövesedett, és a remény már csak a szívünk legapróbb csücskén ücsörög a lábát lógatva, nagy levegőket véve,várva, hogy az idő múlása homályosítsa el létét.
Erre számítani lehetett. Talán később kevésbé fog fájni a lélek. Vagy éppen intenzívebben dobban majd boldogságában. Az elengedés, a tudatosság, az, hogy tudjuk mi a helyes, a legnagyobb kincs.
Hogy tőlünk függ-e érzéseink áramlása? Hogy mi irányítjuk-e azt, hogy lelkünk érzékeny és leheletvékony felhőin trappoljanak át az érzések? Vagy úgy navigáljuk a fájó gondolatokat, hogy tudatosan, agyunkon, matériánk legmarkánsabb és legerősebb területén áramoltatjuk végig?
Éppen tegnap este történt. Hogy mind a kettőt kipróbáltam. Percenként tanulmányoztam magam. Egyszer a szívemen át, majd az agyamon át folyattam át érzéseket.
És valóban különböző eredményeket kaptam. Lelkem sírásra kényszerített, szinte elhagytam magam és életkedvem a legtávolabb menekült tőlem. A reménytelenség és a talajvesztettség elhesegette azokat a lehetőségeket, azokat a csodás megtapasztalásra váró élményeket, amiket megélhetek munkám és életem során az elkövetkezendő időkben. A fájdalom és a kín, a szerelmi csalódás elviselhetetlensége dominált. Amint átváltottam lelkületem s testem, hogy arra fókuszáljon, amire a szív kevésbé, rögtön megnyugodtam és nem éreztem azt a végtelen nyomorúságot, az elveszett és reménytelen létet. Fájt. Nem mondom, hogy nem, de sokkal inkább a pozitív, és nem a magam által kreált negatív gondolatok harsogtak körbe. Nem is tudom hogyan tettem, hogy így alakuljon. Azt hiszem mély levegőket vettem és hagytam, hogy az érzések átjárják a testem összes sejtjét, hogy belepusztuljak, aztán újra szülessek, hogy engedjem elmúlni, hogy majd újra elő jöhessen, áramlani akartam ezzel a kettős és folyton pulzáló érzéssel a változás és a ciklikus formálódás útján, meghajolva az örök körforgás egyetemes bölcsességének. Az életösztön valahol ebben a formában lehet elrejtve. Tudtam, hogy minden amit teszek azt saját akaratomból teszem, a döntés szabadsága, az életem felett hozott képzelet megvalósítása, a csoda, amit ezzel az ember elérhet az Univerzum legfelsőbb négyzetmétereiben is képes kifejteni a hatását.
Szóval igazából ismét győzött a balansz, mint fogalom. Az, hogy egyiknek sem szabad nagyobb teret engedni.
Tudom, hogy napokig, hetekig fájni fog. Tudom, hogy a gyász mély levegőket vetet majd velem. Tudom, hogy lesznek olyan pillanatok, mikor mindent feladnék.
De azt is tudom, hogy ott van az eszem. A józan gondolatok mátrixa, az agyam nem hiábavalósága.
Lassan lemegy a nap. A mai 24 órám csupán 22. Vissza a régi időtlenségbe és tér nélküliségbe. Holnap már Thaiföld kavalkádja vár. És tudom, hogy jó lesz.
Mert miért lenne rossz? Hiszen tőlem függ, bármennyire szívem hasad is meg néha.
Lement a Nap. A gép emelt fővel hasítja a levegőt maga előtt. S én alig várom, hogy ismét dolgozhassak egy ilyen monstrumon, száguldva egyik kontinensről a másikra hazudva ezzel a kilométereknek és a perceknek. Milyen izgalmas is együtt, mégis külön mozogni a fizika törvényeivel.
Megszakad a szívem bizony.
Ám minden egyes sebet azonnal befoltoz egy-egy olyan gondolat, ami a repülés élményét és szabadságát hordozza magában.
