kis vacsora - NAGY VACSORA

Hogy én mekkora idióta csitri vagyok.
Kényeztetsz? Én erre kéjelgve dobálom magam. Megint egy chinon segít az oldott hangulat megteremtésében. És most tényleg zavarban vagyok, mert már minden megengedett, már minden szabad. Én is. Ő nem tudom. Ő csak játszik, de én többet gondolok. Az illúzióim olyannyira hatalmukba kerítenek, hogy vakságom mellé vágy, pajzán gondolatok is társulnak.
De hogy az elején kezdjem...furfangos ez az internet. Mindig el lehet érni az embert, és mindig lehet utána koslatni. Orwell '84...nagyon tuti. El is ért, és módfelett nagyvonalúnak mutatkozott. Nem, én nem eszem ma húst. Oldd meg anélkül és el ne kényeztess. Én a bort viszem. Az lényegesebb. Ki kell takarítani? Be kell vásárolni? Ne csináld már, nem vagyok már vendég nálad. Tényleg nem zavar a sok por, Cica? VAGY Tényleg nem zavar a sok porcica? Nagyot dobban a szívem, mert rendkívül jól áll a szájából. Rettentően izgatott vagyok. A villomoson is. És a kocsiban. És a liftben. És a szobában meg az erkélyen. Olyan figyelmességgel ugrál körbe, amit nem tudok hova tenni. Úgy vonaglik bennem a kíváncsiság, mint ahogy a zenére lüktetnek a kis gömböcskék, feketelyukak, a képernyőn, amik körül színesre fogják a világot a fények. Mikor megteremtve a hangulatot egy pohár borral és néhány gyertyával az erkélyen ő sütögetve én csak nézve őt beszélgetünk, a bűn és a jókedv érzése ötvöződik bennem. Önzően és naívan állok ott, védtelenül. Nincs mentségem, nincs, mibe valóban kapaszkodhatok. Pedig azt érzés gyönyörszerűen kéj-mámoros, bódítóan felemelő.Minden szó amit mond azt hiszem miattam mondja. Tadaam...ezzazz. Biztos siker, innen már értelmetlen gondolkodom a múlt történetein. Olymódon van összeszorulva a gyomrom, hogy csak néhány falatot vagyok képes legörgetni a torkomon egy-egy korty borral segítve azt. Nekem még ez nem nyílvánvaló. Fordítottan arányos a mesterkéltségünk. Én minden gondolatomat, érzésemet, porcikámat megosztom...mégsem vagyok fesztelen. Ő hallatlanul az. Pedig semmit nem oszt meg velem, ami igazán mély lenne benne. Mint egy drámába, játszik az érzékekkel, tanul a reakciókból, elemez mint egy tudós. Mélyen pislog miután próbálunk farkasszemet nézni. Pontosan tudja mi az amitől teljesen elvesztem testem felett az egyensúlyt. Nincs koordináció. Van viszont feszültség. El sem tudom képzelni, hogy nem kívánjuk meg egymást. És mindent előre látok, oda-vissza. Megmosom az arcom, hátralépek, zavartan lefekszem. Mosolygok. Ő is, pofátlan elégedettséggel. Zihál. Nézem. Pihegek. Számba harapok. Belehelem a világot. Megfeszülök. Hangot adok a kéjnek. Rezdül a kéz, arc, a has és minden porcikánk. Csókol. Simogat. Leteszem a kezemből a bort. Térdem. Pillantások, mintha elképzelésünk sem volna mi következik. Tudom, hogy már nincs visszaút. Egy bort még senkinek sem ártott meg, nemigaz?
Álmodok. De csak néhány perc erejéig, amíg sikerül aludnom. Vagy amikor pont ébren vagyok. Nem megy az alvás, képtelen vagyok olyan nyugolommal pihenni mint az ágy túloldalán lévő. Végigkövetem, ahogy felkel a nap, és egyre világosabb lesz a lakásban. Lassan már a faliórát is látom. Forgolódok. Bambulok, alvást szimulálok és számolom a perceket, hogy ébredjen fel. Nem látok meglepettséget az arcán. Mosolyt látok. Miért néz? Reggel nem vagyok szép. A kócos hajam és a felduzzadt arcom lehet a derü oka. Babszem.
Egyetlen receptemmel is meggazdagítottam a reggelt egy szörnyű kávéért cserébe. Újfent totális filmszerűség. Színész vagyok, ő pedig méginkább.
Kezdem végtelenül félremagyaráhatalannak gondolni a kettőnk között feszült húrokat. Nem is tudok abba belegondolni, hogy ez máshogy lehetne. Kis ábrándokból elvárások, apró érzés-cseppekből bizonyosság születik.
Na így lesz kis vacsorából nagy vacsora.

Nos?

Nos bazd meg!

Hogyan lesz a buborék?

Nah igen, nem tudom kinek jutott ez már eszébe...biztos sokaknak. De hogy komolyan el is gondolkodjanak erről a kérdésről...hát nekem most volt időm. Ahogy félig előretolt állal - mint ahogy dühös hangulatom alkalmával lenni szokott - utaztam haza a metrón miközben ezen töprendgtem, csakhogy eltereljem az élet nagy dolgairól a figyelmem. Bizony. Egy fél literes áványvíz így el tudja vinni az ember gondolatait. Néztem, kémleltem az üveg egy ugyanazon pontját és hihetetlen megjelentek az apró, fokozatosan növekvő léggel teli gömböcskék. Csak odapislogtak, és izgatottan várták mikor nőnek még nagyobbra. Nőttek nőttek, alíg telt el néhány másodperc és már akkorára cseperedtek, hogy hirtelen, a másodperc tört része alatt kilövelltek biztos helyükről. Felfelé, ahol már nem folyadék veszi őket körbe. És ennyi volt. Meghaltak. De végtelen izgatottsággal, odaadással és buzgósággal.

Ma, ahogy többeközött megismertem egy régészt, egy szobrászt egy polihisztort elgondolkodtam, hogy én mit is keresek közöttük. Vajon ér-e a munkám, odaadásom, érek-e én egyáltalán annyit, hogy az én véleményemre figyeljenek. Érek bizony. Én is tartok valahová, nekem is van ezzel célom. Én vagyok a cél. Hogy határaimat feloldva vegyüljek el a világban. Mint a buboréknak, hogy eggyé váljon a levegővel. Hiszen a buborék is 'csak' buborék, amíg fel nem ér a felszínre, pedig ugyanaz van benne, mint a víz felett: levegő. Csak korlátok fogják közre. Emiatt katapultál, kilövi magát. Neki az az élet.
Ez a zene azt hiszem ilyen (5:15-től végképp): http://www.youtube.com/watch?v=1xPZCiIhB20

Parfüm és fürdősó

Tudom, hogy nincs veszve minden. Tudom, mert újra érzem azt az illatot, ami nekem a másik részemet jelenti. Elég hozzá 2 pohár bor és néhány szál cigaretta, hogy ingert érezzek a hódításra. Kacér vagyok, végtelenül frivol, de ez kell, hogy valóban érezzem kell-e.
A nyak oldalsó része pont a tenyerembe illik. Érzem, hogy belemártom a bőrbe a körmöm. Mély sóhajt véve, kéjelegve lehelek csókot az állra. Szemtelen vagyok, mert megkívánom. Elönti a testemet a reszkető vágy. Először talán tényleg játszom. Játszom vele meddig bírja. De megint megfordul a kocka. Kurvára nem kéne játszanom, mert ez most nem az a pillanat. Rádöbbenek arra, hogy most kivételesen nem az az énem került elő, aki csak kefélni akar... Hallatlan. Megijedek, kérdések milliárdjai bukkannak fel bennem megint.
De az illat. Az nem hazudik. Mert megismerem ezer közül is. És csak fantáziálok, képzelgek, bizsergek, mert talán még sosem kívántam meg ennyire.
És azt hiszem ez nem a parfüm és a fürdősó hatása...

essz; szö

Khm, khm, essz vagy szö betű teljesen mindegy. Szerda, szombat meg a szpéntek.Igazából nem is várom, mégis vásárolok, készülődök. Tökéleteset akarok alkotni ezzel a pár nappal. Remények vannak bennem. Hátha változik valami. Kötelezettségemet hanyagul otthagyom, rohanok, átöltözök, rohanok, vezetem az autóm, lenyitott ablakkal napszemüvegben, bömböltetve a rádióban egy vidám dallamot. Olyan izgatott vagyok, hogy muszáj énekelnem. Várok. Beállok a garázsba, majd beülök egy másik autóba. Most nem vezetek mégis haladok. Le a térképről, el innen. Jó érzés menekülni. Oda, ahova megyek úgy sem ismernek. A zavartság kéjes mámorában pillantok ki az ablakon, miközben 160-as tempóban súroljuk a sztráda aszfaltját. Parkoló, vásárlás, kávé és kaja és megint úton. Hotel, recepció, mélygarázs. Baromi romantikus liftes-smár, szobakulcs. Szánalmasan szar kedv, mert rosszat sejtek. De játszom. Azt, hogy öntudatos, végtelenül határozott és boldog vagyok. Egy gyors belebújás a farmerba és sportcipőbe és irány az este. Hollywood teljesen. Már csak a stáb hiányzik. Meleg ölelések a sétálóutca közepén, lopott csókok egy-egy zebránál és egyértelmű kézenfogás. Az összes járókelő megbámul minket. Nincs U-Bahn, tisztáztuk. De van lábunk és térképünk, úgyhogy a Prátert így célozzuk meg. Séta, beszélgetés, térkép, tervek, séta, beszélgetés, hiszti, mámor, nevetés, blue hour, séta, rádöbbenés, agytorzítás. Túl idilli az igazsághoz. De mégsem álmodom. Fotó, Óriáskerék, kibaszott éjszakai-fény parádé, percenkénti emelkedés aztán percenkénti süllyedés, pillantások, megosztások, hogy a másik is részese legyen érzéseinknek. Akkor azt gondoltam hasonló gondolatok pusztítják agyunk. Hullávasút. Csak ketten. Fasza, eltört a szemüvegem. Első gondolatom: ez cseszett rossz jel, de nem figyelek rá. Hazafelé már U-Bahn s miközben várjuk a metrót rádöbbenek, hogy imádom a képet: 2 fiatal turista, szórakozott kijelentések és érintések, önző csókok tudva az est folytatását. Hotelszoba. Mai bor: Chinon és 2 db vizespohár. De nem számít, mert inkább a hatás lényeg. Gyors zuhany és fehér törölköző, halk modern zene a háttérben a TV-ből, villany lekapcs. Kurvára azt gondolom, hogy mindent megtehetek, mert enyém a világ és én vagyok az AKI minden férfit képes elvarázsolni, és felizzítani bennünk mindennemű nemi hormont, azt hiszem játszok pedig velem játszanak. Izgató, mert külföld, mert szálloda, mert filmszerű és mert fogalmam sincs mi lesz a vége...Én is, ő is...Szuper. Beszélgetés, zuhany, alvás.
Reggel. Másnap. Szar érzés, mert tudom, a tegnap esténél a mai már nem lehet jobb. Kényelmes reggeli, szex, Tv-zés, alvás és városnézés egy doboz eperrel. Ebéd egy állati hangulatos helyen. Annyit már tudok, hogy a pincércsaj szép. Bolhapiac, ölelések, kézenfogás, nevetések miközben térképpel a kezemben szerencsétlenkedek. A nap kérdése: Mi a faszt csinálsz? Nevetés, vásárlás. Egy kupica barack pálinkára koncentrálunk. Szar kedv, hiába erőltetjük, hiába jók a pillanatok. Rossz előérzet uralkodik mindkettőnkön. Szállodaszoba, mai bor: egri bikavér és 2db vizes pohár. A bor szar én szép vagyok. Indulunk bulizni. A bor és a snapsz beüt, nem is kicsit, már nem emlékszem az útra, csak arra, ahogy ülünk egymással szemben.
Long island icetea, és két kérdés: minek nevezzelek s te minek nevezel? A válaszra nem emlékszem csak arra, hogy zuhanok, remegek, nevetek, sírok és nem értek semmit. Az est kérdése: Mi a faszt csináltam? Az ő válasza egyértelmű hiszen nem volt ígéret és nem volt vallomás. Trófea lettem asszem. Utolsó korty a koktélból, tánc, cigaretta, flört a pultossal, ásványvíz. Húzzunk a picsába vissza a hotelbe, ebből már nem lesz buli. Átkarol, úgy lépek gyorsan és dühösen. Kibaszottul dühösen. Szállodaszoba, méreg. A sálamat a nyakára kötöm. Meg akarnám fojtani. Indulat. Gyűlöletből fogant szeretkezés. Szörnyű. Nincsen semmi baj. Remélem csak álmodtam. Másnap. Nem álmodtam. És van baj. Mert nem tudom, hogy érthettem ennyire piszkosul félre a reakciókat. Fáradt vagyok, csak egy kávét iszok. Begyulladt szem. Könnyek. Alvás. Indulás. Egy büdös szó nélkül egészen az autópályáig. Ok. Megértettem. És azt gondolom vállalom.

Basszusra szól a lábam alatt a radiátor...

...és azon töprengek milyen összetett lény is az ember. Mennyire sok érzést meg tud élni és át tud adni. Ha látok valakit keservesen zokogni nekem is kell...hiszen belegondolok, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Nem tudok kibújni az alól a felelősség alól, hogy egyszer majd én is örök fájdalmat okozhatok. És bizony azzal sem vagyok kibékülve, hogy egyszer majd engem csalnak meg a halállal. Mert mind meg leszünk csalva egyszer előbb vagy utóbb. Felmerült bennem az a kérdés, hogy érdemes-e azért a feszítő fájdalomért, a kilátástalanságért és a nagy semmi érzésért cserébe keresni azt a valakit, akit magunk mellett tudhatunk sok sok éven át. Megéri-e olyan illúzióban élni kettőnk világát, hogy örökre együtt lehetünk? Vagy csak figyeljünk a jelenre tudva, hogy ez úgy sem tarthat örökké? Egyértelműen a legnagyobb sajogást, a legfélelmetesebb tükröt tartja majd elénk az élet...bármelyik oldalon állunk, bármelyikünkkel paktál le hamarabb a halál. Én nem akarok fájdalmat okozni s nem akarom, hogy nekem fájdalmat okozzanak.
Csak ülsz, néha nagyokat jajjgatsz magadban s nem akarod elhinni ami történt. Annyit veszel csak észre, hogy valami nagyon fáj, s mikor realizálódik benned, hogy elvesztetted egy részed, hirtelen a világ súlyai nyakadba szakadnak és a szíved helyén valami feketelyuk szívja magába a tüdőd összes levegőjét. És ez így ismétlődik perceken, napokon, hónapokon keresztül, miközben nem érted, hogy miért nem tűnik el a gombóc a torkodból. Mert be lettél csapva. Neked nem ezt ígérték. Téged itt hagytak és végtelen méreg van benned, hogy nem Te mentél...akármilyen elképesztő félelem van benned.
Mindannyian meg leszünk csalva ebben az életben, és a legnagyobb csáberő a halál. Nincs az a szerelem, amelyik bele nem sétálna ebbe a csabdába.

Szufla...

...vagy sóhaj, lélegzet, szusz...amikor az ember nagy levegőt vesz, hogy megnyugtassa magát. Én is sok mély lélegzetet vettem akkor. Nincs legjobb szó arra, hogy minek a hatására. Döntésképtelenség, feszültség, izgalom. Csillapításra használom.
Ülök a kocsiban, miután kinyitotta nekem az ajtót. Jár az agyam, írtó kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből az estéből, és hogy milyen élményekkel gazdagodhatok. Nem mondom, hogy nem várok el semmit. Oly mód vagyok merész, hogy kifejezetten élvezem, hogy játszom a tűzzel. Csak azért, hogy minél intenzívebb legyen az aktuális pillanat. Mert tudom magamról, hogy sosem elég, és hogy engem sosem lehet teljesen kielégíteni, bárki bármit csinálhat. Ugyan elkápráztat, és irányít - vagyis csak azt hiszi - de sosem 100%ig az enyém. És én azt akarom, hogy csak az enyém legyen, csak én legyek OLYAN hatással az ő világára, és kivétel legyek mindenki közül. Ezek a gondolatok járnak a fejemben miközben elindulunk. Ostobaság. Nem tudom hova menjünk, így a döntés nem az én kezemben van. Lepj meg, ahogy délután tetted. Igen, én az a lány vagyok aki szereti a meglepetéseket (de csak és kizárólag akkor, ha van rajtam smink).
Kicsike-picike kandallós részre ülünk. Végtelenül forr a levegő, muszáj lehűtenem magam egy pohár borral. Húzni akarom. Egy vastag kötéllel. Nem is, inkább egy lánccal. Úgy akarom ráncigálni, ahogy nekem jól esik. De nem megy. Nem sikerül eljátszanom azt a szerepet. Neki viszont igen. Elcsábulok, ahogy figyeli az összes mozdulatom. Eszembe sem jut, hogy a testem mindent elárul. Ahogy elpirulok, ahogy a kezemmel hadonászok, ahogy ügye-fogyott módon nevetgélek bele a borospoharamba, miközben édes pillantásokat vetek a szemébe. Nem megy sokáig belenéznem, mert végtelen zavarba jövök. Azon gondolkodik vajon mennyire ért hozzám legutóbb. Álmodta-e, vágyta-e vagy valóban megtörtént? A zavar kicsit sem látszik rajta. A természetesség etalonja. Úgy beszél róla(m) mintha egy mindennapi élményt adna elő. Elkezdek haragudni. Zavar, hogy nincs frusztrált érzése, hogy nem izgatott. Vagy ez azért volna, mert már annyira megszokott maga mellett? Az kizárt. Megint nem tudom mi van. Hazajár az eszem. Elkap a lelkiismeretfurdalás, de próbálom legyűrni. Sóhajtok. Kettőt is. Ahogy mélán veszem a levegőt, a tüdőm komótosan emelkedik. Van ennek közönsége is. Figyeli ahogy megfeszül a nyakam és az inak az ürőerem mentén. A tetőpontnál résnyire nyitom a szám majd ott fújom ki a levegőt. Végigköveti az útját és láthatólag elképesztő képet fest maga elé. Csodálja ahogy a levegő mélyen megbújuk tüdőm szegleteibe. Végighalad az összes tüdő-bolyhocskán, magábaveszi az összes oxigént, majd fáradtan távozik torkomon keresztül. Ránézek és ráharapok a szám közepére. Kikerekedik a szeme. Végre én irányítok. Nem bírja tovább és a kulcscsontom vonalán egyszer végighúzza mutatóujját. Nem hoz lázba. Nem engedem.
A térdem központi téma kettőnk között. Ahogy ráteszi a kezét megint elönt a kétségbeesés. Sóhajok sorozata telíti be a kocsit, ahogy céltalan utunkat járjuk. Megfogom a kezét, mert jól esik. Nézem, ahogy vezet és mégcsak egy sebességváltás erejéig sem veszi le rólam a kezét. Inkább a másikat használja, miközben a kormányt a térde támasztja, s így irányítja az autót. Imádom a veszélyes vizeket. Élek. Most érzem, hogy élek.
A város szép éjszaka. Nincs mit tenni, kibaszott romantikus ez az egész. Elkezdem gyűlölni az érzéseimet. Mintha valaki mindig követne, paranoia fog el. Nem, ez így nem jó. Mégis olyannyira élvezem a helyzetet, hogy hagyom, had sodorjon magával. Átadom az irányítást. Nem tehetek mást. Lassan úgy is nyitott könyv leszek.

Chai Tea

Minden tettünk előzménye egy ürügy! Legtöbbször ez nem indok vagy ok...mert azokat magunknak sem merjük bevallani, nem hogy a másik félnek vagy feleknek. Úgyhogy elmentem és bevásároltam az egyik közeli központban egy érdekes teát. Körbeérdeklődtem, kértem az eladót, hogy milyen hatású italt szeretnék: Élénkítő, serkentő, egyfajta afrodiziákum volt a cél. Mutattak fahájasat, citromosat, szinte elvesztem a választékban. Nekem egy tetszett meg. Egy chai tea különlegesség, borssal és mentával fűszerezve. Elhoztam. És vele együtt még pralinék hadát, hogy a hatás véletlenül se maradjon el. Izgatottságom a tetőfokára szökött, ahogy eljött a perc...el kell készíteni a teát és meg kell kóstolni a csokoládékat. Az előkészület mindig nehézkesen indul, de csak mert félünk, leforrázuk a kezünket...Kedves életkép, ahogy a konyhában egymást kerülgetve tesszük fel forrni a hideg vizet...langyos, meleg, majd forró lesz belőle, mint a testünk hőmérséklete. A forralóból olyan ritmusban bugyog ki a víz, mint ahogy a szívem dobog. Szépen kibontjuk a teazacskót, lehámozzuk róla a ruhát. Az illata csábító, és ritka sokszínű. A teafüvet a helyére tesszük, had ázzon kedvére a forró vízbe, áztatjuk, kivesszük majd vissza, és már kóstolnánk, érik bennünk a feszültség. Veszünk néhány sóhajt, hogy lehűtsük a teánkat, megfújjuk, majd odaérintjük a pohár szélére a nyelvünk hegyét. Ez még meleg...nincs még kész.
A bonbonok az asztalon hevernek egy díszdobozban. Az édes íz felpörgeti fantáziámat. Odaérintem az ajkamhoz. Megnyalom. Kóstolgatom szelíden, majd nem bírom tovább annyira kívánom, hogy az egészet egy harapásra elmajszolom. Ahogy a szájához érinti a csokispralinét csak figyelek és óvatosan beleharapok ajkam jobb alsó negyedébe. Hogy fokozza a szívdobogásomat a felét meghagyja nekem. A szám csókra állva ízleli az édességet amit a kezéből nyújt felém. Közben kavargatjuk a teát, egyre serényebben, ízleljük a csokoládét, minden percet kihasználva. Az ital és az édesség váltakozása ez, micsoda gasztronómiai élvezet, micsoda ínyencségek!?
És aztán vége, pont mikor a legédesebb bonbont majszoljuk. Mikor már a tea is megfelelő hőmérsékletre hűlt, várva azt, hogy a sok édesség után langyos és fűszeres aromák áramoljanak a testünkön.
A chai tea nem volt élénkítő. Nem volt afrodiziákum. Elaludtam tőle.

és, vagy...izé...meg valami meg bármi...

Az élet a 2 véglet közötti játszótér. VAGY fekete vagy fehér, VAGY igen vagy nem, VAGY mindent vagy semmit. Kockázatok tömkelege, hiszen ha az egyiket akarod, akkor mégcsak véletlenül sem vegyül bele abba a másik. Csak mindig megközelíti, de sosem éri el. Mint az a hullám, amelyik elindul az óceán közepéről és mielőtt a part szelíd homokját simogatná, előtte keményen belecsapódik egy tankhajóba. Vagy egy sziklába. De a tankhajó jobb, mert az természetellenes. És hogy nem éri el a partot, hogy nem kötheti össze az óceán közepét a szélével...az természetellenes. Így hozta a civilizáció. Hogy nincs egység. Mert a két pólus nincs egymás nélkül meg a természet ősi törvénye szerint. Hiszen minden feketében benne van a fehér és minden igen mögött ott bújik a halk nem. Mert nincs meg egyik a másik nélkül. Nincs 100%-os bizonyosság. Mi meg határt akaruk szabni az ellentéteknek...
Amióta az eszemet tudom, nálam nincs fekete VAGY fehér, igen VAGY nem...nálam fekete ÉS fehér, illetve igen ÉS nem létezik. És a VAGY és az ÉS között oltári a különbség. Ritka vagy hiba volt megalkotni a VAGY fogalmát. Mert olyan nincsen. Hiszen gondolkodni s élni csakis egységben érdemes. Ez pedig nem tűri meg a kizárolagosság fogalmát.

Tu tu hai wahi

Csak azok a páratlan napok jutnak eszembe erről a zeneszámról, amikor délutános voltam a munkahelyemen. Reggel kinyitottam a szemem, hencsiztem még a matracon, míg a párom készülődött a munkahelyére. Akkor már nem voltam lelkes és nem csináltam Neki reggelit, se kávét, és az ajtóba sem kísértem ki. Pláne, ha korán igyekezett be az irodába. Miután hallottam kiállni a garázsból, pár percre azért felkeltem. Elképesztő feszültség, öröm és bánat volt bennem. De leginkább döntésképtelenség. Meg izgalom, hogy milyen válasz jött az előző éjszakai e-mailemre. Nagy nehezen kikeltem a matracról és a maradék kávét kiöntöttem magamnak. Bebújva a pöpec IKEÁs fürdőköppenyembe (ami hiába volt S-es mértű, így is úgy lógott rajtam, mintha egy törpére akasztották volna fel Columbo kabátját) bekapcsoltam a számítógépet, és jó hangosan ismétlésre tettem ezt a számot. Kinyitottam az erkélyajtót, leültem a gardóbszekrény tükrös részével szemben és rágyújtottam egy cigarettára. Te jó ég, mekkora hanguat, gondoltam hangosan. A február végi, reggeli nap sütötte az arcom. A szemem a tükörben pedig segítségért kiáltott.
Folyton azok az érzések, az élmények, mondatok és érintések jöttek felszínre. Megborzongtam. Nem tudom mi a kurva életet akarok. Hogy döntsek? Mi lesz nekem a legjobb? Mit kell feltennem egy lapra? Mit kockáztatok?
És közben a dal csak szólt, és ismételt, és abbamaradt és megint elkezdődött, előhozva azokat a pillanatokat...

Időidomok

Idő...mint egy test. Egyszer lüktet, majd halkan múlik, mint ahogy egy kéz végigsimítja válltól a könyökig a testem. Egyszer gyors, ahogy a kulcscsont környékére, a nyakhoz ér, ahol látja a nyaki ütőér domborulatát. Egy másodperc ahogy a vállamról elsöpri a hajam, majd az idő ismét megtréfálva örökíti meg a percet, mikor csókot ad hajszálaim régi helyére. Ekkor hirtelen az apró pihék a nyakamon és a kezemen vigyázzba állva jelzik, hogy készen állnak a többi csókra, felkészültek a jövőre. Beleveszek ebbe a várakozásba. Ezer évnek tűnik, míg a szívemhez érve kicsit összezavarodva figyeli az időt. Ahogy a kezével végigsimítja a körvonalát. Leljebb, és leljebb kerül az arca. Belémharap. Felszisszenek és érzem, hogy a méla idő hirtelen pulzáló gyorsaságba fut át. Rohan, majd elbambulva veszem észre, hogy megint várok valamit... Az est teljességét, hogy csak egy ezredmásodpercre is átélhessem hogy az idő és vele együtt az érzés örök. A köldöknél ismét begyorsul a jelen, szinte már alig várom, hogy teljenek a percek. És csókol, és simít, és csókol és simít, és csókol és én sikítok mert az idő végtelenjét, ellentétét és lényegét élem meg egyetlen másodpercben. Felgyorsul és lelassul, a test és az idő ritmusa ez. Egymásba belefolyva osztjuk meg kettőnk időzónáit. Csak vége ne legyen - gondolom - örökké hulljanak egybe a közös pillanatok. Míg együtt éljük meg a jelen folytonosságát, a testem szelíden üzeni, a gyors-lassú percek elmúlását. A térdem és könyököm roskad, ahogy mögémhajolva végigcsókolja gerincem összes csigojáját. Kis apró csontok, egy-egy percet mutatva az éjszakában. A combom lassú komótossággal nyúlik bele a hajnalba, nem siet el semmi, csak támaszkodik az idő hullámaira, s a múltat figyelve igyekszik alkalmazkodni lábam többi vonalához. Végighúzva kezét a bokámon, hirtelen sebesen rajzolódik ki előttem a jövő egy szeglete. A Múlt, a Jelen és a Jövő harca az ajkamhoz ér és én felsikoltok, mert már nem bírom a feszültséget. A legapróbb pillanatból a legnagyobb lesz és kiderül mindkettőnk számára, hogy nincs is idő...csak a test, a sejtek, az érzékek és az idomok.