Előző rész itt.
Ahogy átkeltünk az utolsó hágón, Las Vegas egészen drámai képet festett alattunk. Úgy fedte az eső Nevada állam legnépesebb városát, hogy körülötte a sivatag sárga porban táncolt a napfényben. A szórakozás fővárosához közeledve felénk magasodtak a világ legnagyobb szállodái, casinoi, és ahogy befordult az autónk a Las Vegas strip-re, (a város "főutcája", igazából maga Vegas) lassan de biztosan elnyelt minket a hyper-tarkónpörgés extrém káprázata. Már önmagában az is egy kaland volt, hogy megtaláljuk a parkolót a Ceasar Palace-ban, ahova szobafoglalásunk volt, de se a check-in pult se maga a folyamat nem olyan volt, mint a Másnaposokban vagy a Jóbarátokban...Kezdjük azzal, hogy a casinók-nak, casino hoteleknek egyáltalán nem véletlen a kialakítása. A parkoló és a check-in pult, a szálloda két ellentétes pólusán helyezkedik el, amit csak és kizárólag a casinón végighaladva lehet elérni. Ezáltal az érkező illetve távozó vendéget egy első, vagy még egy utolsó játékra búzdítják. Legalább 3x eltévedve érkeztünk meg célunkhoz, miközben megkaptam az első blikkem erről a csillogónak vélt, de annál szomorúbb világról. Voltam már jónéhány szállodában, a világ minden pontján, azonban sosem kellett még másfél órát várni arra, hogy megkapjuk a szobakulcsot. A szálloda tele volt. Las Vegas tele volt. Hogy kárpótoljam magam a várakozásért, mikor a pulthoz értünk egyből megemlítettem a recepciós hölgynek, hogy nászúton vagyunk, esélyt adva magunknak egy szoba upgrade-hez vagy egy üveg pezsgőhöz kezdésképpen. Nem, nem voltunk nászúton, de lám ilyen apró csínnyel lett egy lakosztályunk kilátással a Bellagio szökőkútjára.
Kinézve az ablakon erre az őrült forgatagra, nehéz volt elhinni, hogy ezen a területen valaha (úgy 10 ezer éve) nomád paleo-indiánok, majd rá 8 ezer évre Anasazi és Paiute őslakos indiánok éltek. Csak az 1800-as évek elején vált ismertté a terület, a nem őslakosok körében, akik a spanyol Las Vegas (rétek) nevet adták a völgynek. A 19. század közepén a mormonok is feltűntek egy erődöt építve a kereskedelmi útvonalukon, félúton Salt Lake City és Los Angeles között. A nagy gazdasági világválság idején a már várossá avanzsált Vegasban legalizálták a casinók jelenlétét, és a Hoover gát építése miatt a dolgozók és családjaik letelepedése segítette átvészelni a monetáris csődöt. Később a Nellis amerikai légibázist alapították meg Vegas környékén, majd a II. Világháború után a pazarul berendezett hatalmas hotelek és kaszinók a csillogás és a szórakozás szinonímájává tették a várost még annak ellenére is, vagy éppen azért, mert 1951-től 12 éven át lehettek tanúi az ottélők s a turisták a nukleáris fegyverek, bombák teszteléseknek, melyeket nem több mint 100 km-re végeztek Las Vegastól. A 20. század második felétől egészen a mai napig csak nőttek a szállodák és kaszinók számai, ezzel együtt a népesség is. Minél extrémebb és csillogóbb valami annál nagyobb és megtisztelőbb helyet kap Las Vegasban.
És ez feltűnt az ablakunkból is, az egész hely furcsán bizsergető energiájából is. Nem túlzok, ha azt mondom hogy farmerben, egy fehér felsőben és egy kicsit magasabb sarkú cipőben én voltam az egyik legelegánsabb nő egész Vegasban. Ezt a helyet a Casino című drámával és Sharon Stone-al azonosítottam, vagy a filmekből ismert eleganciával és sikkel, ezért még kicsit alulöltözöttnek is éreztem magam, ahogy megigazítottam a kontyba fogott hajam a liftben. Nem kellett volna. Mindaz az előkelőség amit vártam hamuvá égett egy perc alatt, amint beléptünk a hotel casino részébe, majd az utcára. A papucsos susinacis bagózós férfi mellett egy végtelenül elhízott nő a trolijában ülve tartja egyik kezében a gin&tonic-ot, másik kezében a dohányfüsttől elkábult csecsemőt, majd mellettem elsuhan egy nő holdjáró cipőben, olyannyira felsliccelt ruhában, hogy látni lehessen, hogy nincs rajta fehérnemű. Oldalra pillantva egy egész kisgyerekes család fotózkodik szerencsétlen Cézár szobránál, gyerekek kezében chips, anyuka apuka kezében sör, majd végigfut a szemem egy agyonplasztikázott fiatal nőn, akinek a szempillája hosszabb volt, mint a szoknyája. Az utcán friss levegő helyett a spangli szagát lehetett érezni mindenhol, és az egész Strip inkább hasonlított egy ócska fesztiválra, mint egy csillogó plasztik világra. Hogy enyhítsek a meglepettségemen, minden szimpatikusnak tűnő bárban megittunk egy sört, így értünk el Las Vegas Velencéjéhez, a világ második legnagyobb hoteljéhez, a Venetian-hoz, ahol a turisták nem csak a Szent Márk tér komplett másában gyönyörködhettek, de még gondolára is pattanhattak, hogy teljes egészében átélhessék az olasz város adta életérzést. Az egyik étteremnek annyira jól sikerült az olasz imázsa, hogy a mexikói pincér is olasz akcentussal szólt hozzánk, nehogy kiessünk a velencei szerepjátékból. Hát itt tényleg mindenre figyelnek.
Már besötétedett, mikor kiléptünk a Stripre, de a fények nappali világosságot árasztottak. Azt mondják, a világűrből nézve ez a Föld legfényesebb pontja. Nem is vonom kétségbe. A szürreális környezet, a nyüzsgés, a hangzavar és az alkohol hatására úgy éreztük: itt az idő játszani is. Ahogy beléptünk a Ceasar Palace ajtaján, nem is voltunk tudatában mennyi pszichológiai ingernek vagyunk kitéve. Mint ahogy említettem, egy casinoban semmi sem véletlen. A design sem. Ennek köszönhetően a vendég tovább játszik, és nagyobb esélye van a "banknak", hogy (többet) nyerjen. Az első casino design-tanulmány Bill Friedman nevéhez fűződik, aki egyébként maga is játékfüggő volt. A '90-es években váltak ismertté trükkjei, amivel a casinok pszichológiájának amúgy is veszélyes és addikcióhoz vezető hatását megspékelte belsőépítészeti effektekkel. Ilyen például, hogy egyetlen casinoban sem találunk órát sem ablakot, nehogy a kinti fények alapján döntsünk úgy, hogy mennünk kell (mert már másnap reggel van...). Ez teljesen megzavarja az időérzékünket, ami pedig ereményesen több játékhoz vezet. Persze manapság mindenkinél van karóra, vagy legalább egy telefon, de megmondom őszintén én egyetlen egyszer sem néztem meg az időt mialatt játszottunk, bár abban biztos vagyok, hogy egész sok időt vett igénybe míg megtaláltuk azt a helyszínt ahova tartottunk, hiszen az egész hely inkább hasonlított egy labirintushoz, mint egy logikusan kialakított térhez. Ez is a kelepce egyik eszköze. Hogy távozáskor mindig van egy nyerő szériában levő roulette asztal vagy egy "csak" 1 dolláros slots gép, ami megállíthat abban, hogy befejezzük a játékot. Én is egy ilyen slots-al kezdtem, mert mindig is le akartam húzni azt a kart, mert az annyira jól néz ki a filmekben. Jól le is húztam vele 5 dollárt. Már itt teljesen kiakadtam, hogy ez az egész nem poén, nem felemelő, nem ad semmit csak elvesz. Mégis folytattuk. Méghozzá az ördög kerekével, a roulette-el. Nem véletlenül hívják így: ha összeadjuk a számokat a keréken 666 jön ki eredményül. Hogy ez mennyire volt tudatos, mikor megalkották a játékot nem tudom, de van benne valami mélyen rémisztő. Mialatt kerestük a számunkra megfelelő alsztalt, elhaladtunk olyan terek mellett, amit biztonsági őrök őriztek, és a croupier-k is sokkal elegánsabban voltak felöltözve. Volt ott poker, blackjack, roulette asztal is, és sokkal meghittebbnek, intimebbnek hatott a terem alacsony belmagassága és az asztalok közötti nagyobb távolság miatt. A kaszino ezen részeiben a minimum tét sokkal nagyobb mint máshol, illetve "halandó" csak bámészkodni vagy figyelni egy jétákot nem mehet be. Friedman például nem véletlenül alakíttatott ki ilyen helyszíneket, ugyanis úgy gondolta, hogy az ember bizalmasabb környezetben sokkal bátrabban játszik, nagyobb téteket tesz meg. Ezzel ellentétben Roger Thomas, akit Las Vegas újratervezőjének neveznek pont ellenkezőleg véli. Mintha kicsit a casino design-ban is megjelent volna a spirituális new age. Thomas a nagyobb, tágasabb terekre esküszik, egy olyan helyre, ahol az ember nem érzi magát csapdában, ahova haza érkezhet egy stresszmentes környezetbe. Szöveteket, tetőablakokat és európai stílusú bútorokat használt fel a Bellagio redesign-olásánál is (ami után egyébként a Vegasban valaha termelt legnagyobb profitot zsebelte be a szálloda).
El.
És ott kellett volna szépen abbahagyni. De nem ment. Valami azt súgta, hogy ha képesek voltunk megduplázni a pénzzünk, akkor valószínűleg nyerő szériában vagyunk. Meg amúgy is: olyan egyszerűen lett hirtelen az egyből kettő. Szinte semmiféle energiabefektetés nem kellett, s mégis sikerünk volt. Úgyhogy folytattuk egészen biztosra véve valótlan diadalunkat addig, míg egy zseton sem maradt a kezünkben. Nem gondolkozva fordultam egyet magam körül, hátha találok a közelben bankautómatát. Nem bírtam elviselni a veszteség agóniáját, hiszen percekkel ezelőtt nyerésre álltunk. Nem messze tőlünk volt egy asztal, ahol az előző 9 körben piros nyert. Statisztikailag innentől a fekete már egészen biztosra vehető, így zsetonjaink felét fel is tettük a feketére. Nem nyert. Ekkor már kezdtem fulladozni a saját rossz döntéseim tengerében. Nem baj, van még néhány ropogós zöldhasút érő chipsünk, most már bizonyosan a feketén fog megállni az a kicsi idegesítő kis golyócska.
Nem részletezném mennyi pénzt veszítettünk nem több mint egy óra alatt, de a magyar nyelv tökéletesen szemlélteti mit éreztem akkor: a lábam alól eltünt a talaj, forogni kezdett velem a kaszinó, fizaikailag lettem rosszul és borzalmasan haragudtam magamra, amiért nem voltam képes észrevenni ennek az egész helynek a fertőző légkörét, a hirtelen kialakult addiktív, adrenalinnal befecskendezett, romlott energiáját. Meg kellett támaszkodjak Cézár térdében annyira elöntött a méreg és az igazságtalanság. Akkor éjszaka alig aludtunk valamit a zaklatottságtól, majd hajnali 3kor meghoztuk a döntést: soha többet nem játszunk. (Vagy legalábbis ezen a trip-en nem).
Próbáltam megemészteni mindazt, amit a kaszinó adott, minden értelemben. Érdekes volt megtapasztalni mennyire el tudtam veszíteni a kontrollt, mennyire azt hitettem el magammal, hogy okosabb vagyok a banknál, hogy az én eszemen nem lehet túljárni. Ugyanazokat a hibákat követtem el, melyekre szánalommal néztem józan szemmel, elkapott az a görcsös nyerniakarás, az elengedés és a veszteségre való adottság képtelensége mintha egész életemben sosem küzdöttem volna az egészséges ego kialakításáért. A gyerekszellem "akarom" és "most" hisztije vált 33 éves valómmá ismét. Megdöbbentem és egyszerre találtam félelmetesen érdekesnek a kaszinóvilág addiktív és módfelett trükkös mivoltát.
Másnap egészen különböző távlatból tekintettem erre a veszélyes játszótérre. Igyekeztem átlátni és megérteni a non-stop zakatoló folyamatokat körülöttünk. A kaszinó tudja, hogy nem csupán mentálisan, de érzelmileg és fizikailag is kell, hogy hassanak az emberekre a teljes siker és bevétel érdekében. Egészen triviális eszközökkel kábítják az embert, mint az ingyen alkohol a gyors szedáció, rapid és felelőtlen döntések megszaporítása érdekében, vagy a mindig vibráló fények, a színes, fraktálokkal teli szőnyegek és a folyamatos friss oxigén pumpálása az aktív ébrenlét fenntartásához, a zene és természetesen a nyertesek visongása a közelben, vagy egy-egy slot gép pénzérme csörömpölése, mely a tudatunkkal ismét elhiteti, hogy van olyan asztal, vagy nyerőgép, ami a meggazdagodást tartogatja számunkra is. Igyekeztem megfejteni, hogy miért nem lehet leállni olyan egyszerűen a szerencsejátékkal. Miért éri meg egy villanásnyi örömért a vagyonunkat eljátszani? Ugyanazok a tényezők játszanak közben, mint bármely más függőségnél. A dopamine és az oxytocin furfangos csapdája lehet ez (is), akárcsak a social media-, alkohol-, társ-, drogfüggőség esetében. Az az egyetlen másodperc, mikor nyerő szériában vagyunk felülírja mindazt, amit elveszíthetünk, mindazt a fájdalmat és nyomorúságot, melyet megélhetünk addikciónk során. A "csak még egyet" megfékezhetetlen dervistánca ez a hamis remény purgatóriumában. Megszűnik a külvilág, a természet, az idő, marad a neonfényes káprázat plasztikricsajjal és káoszörvénnyel. Egy idő után képtelenség megtartani a józanságot, lehetetlen önkontrollal cselekedni, az ember elfelejt ember lenni s állat módján piszkít maga alá. Ez nem átvitt értelemben értendő. A kaszinók életében sokszor megtörténő eset, hogy függők órákig, napokig nem hagyják el az asztalt vagy gépet az egyre javuló statisztika miatt. Valószínűleg az őslakos indiánok sem így gondolták az egész bingo-business és szerencsejáték elterjedését, mikor kiharcolták maguknak a jogot, hogy a saját rezervátumukban azt csinálnak amit akarnak - legalizálva ezzel a kaszinók létét az Államok egyes területein, elképesztő pénzösszegeket bezsebelve. Persze nekik is meg kell élniük valamiből, és egészen okosan csinálták, bár mostanáig sem értem például, hogy míg az összes kaszinó nyitva volt utazásunk alatt az országban, indián rezervátumok területén is, addig a nyitott térben levő szintén őslakos övezetben levő Antelope kanyon vírusra hagyatkozva miért nem? Hmm...
Las Vegas egészen szórakoztató is tud lenni, pláne ha nem veszít, ergo nem játszik az ember. Tudni kell kezelni az egész hely műanyagízét, és igyekezni élvezni a látványt, az emberforgatagot, a díszletet az italokat és az ételeket, átadni magunkat az őrült fesztiválszerű zűrzavarosságnak. Végigsétáltuk a Las Vegas Strip kavalkádját, koktéloztunk az "Eiffel-torony" alatt, osztrigát szürcsöltünk a Bellagioban, majd másnap kipróbáltuk Gordon Ramsay éttermét, amiből igazán csak az maradt meg, hogy nem kevés bor után elhatároztuk, hogy mindent amit lehet kihozunk ebből a tripből, s összeházasodunk itt, Vegasban. Végig gugliztuk a helyeket, ahová nem kellett előjegyzés, én például kifejezetten kultiváltam a Little White Chapel-t, ahol az árban benne volt a bevonuló zene (!), a pezsgő, menyasszonyi csokor és Elvis mint ceremóniamester. Imádtam az egész giccsét és abszurditását a helyzetnek. Miután lelkesen kitöltöttük az online jelentkezési lapot és elküldtük a helyi bíroságra, nem volt más dolgunk, mint elhozni onnan az akkreditált papírokat és igent mondani a kápolnában. Azonban annyira kiszívott minket Vegas, hogy mielőtt eljuthattunk volna a bíróságra, kidőltünk. Már késő este volt, mikor magunkhoz tértünk, és mivel elvesztette az egész a lendületét, úgy döntöttünk nem ma kötjük össze az életünket - tudva, hogy a papírok még egy évig úgyis érvényesek.
Utunkat Kaliforniában, nagyvárostól messze a természet közelében zártuk. A Big Bear Lake egy kicsi tó a dél-kaliforniai hegyek között San Bernardino megyében, 2 km magasan. Egy romantikus kabinban száltunk meg az erdő tövében, néhány perc sétára a tótól. A hűvös szélnek nem kellett sok idő, míg kifújta belőlünk Vegas eszeveszett vibrálását. Nem is vágytunk másra csak erre a nyugalomra a rengeteg élmény után. A csend, a természet közelsége és friss levegő jótékony regenerálódásnak bizonyult. Felhevült tudatállapotunkat esti sétákkal vezettük le, hatalmas nyaralókat vagy éppen apró kis faházakat kerülgetve. Egy éjszaka olyan hideg volt, hogy néhány órán át a hó is megeredt.
Utolsó napunkat Los Angelesben töltöttük, méltó befejezéseként ennek az ultimate road trip-nek csodáltuk meg a óceánt Malibu partszakaszánál. A mai napig nem győzök betelni azzal az ingeranyaggal, amit ez a 3 hét adott. Teljesen más aspektusból láttam az Amerikai Egyesült Államokat. Imádtam minden percét, mindig más miatt. De nem tudnék ott élni. Nincs rá magyarázat. Egyszerűen csak nem Európa. Azonban talán a világ legvagányabb, legsokoldalúbb turisztikai desztinációjaként konstatálom. Bármikor szívesen visszamennék, bármikor szívesen rápakolnám ismét a bakancslistámra.
