Képletek és kép(let)telenségek

Régen akartam ennyire írni. Csak éppen annyi érzés és gondolat fut végig az idegeimen , hogy mégcsak halmazokba sem tudom őket rendezni. Pedig próbálom. Tényleg. A képlet itt van, meg van. A megoldókulcs a kezembe lett adva, szívembe lett oltva. Csak használni kellene tudni, na!
A végéről vagy az elejéről kezdjem? Vagy teljesen mindegy? Az egyenlet végül egyenlőséggé meditálja magát a világban? És hol az idő? Hát nem mindegy, hogy mikor! Nincs erre időm. Minél előbb. Legyünk túl a nehezén. Ne húzzuk. Nem akarom, hogy tovább fájjon.
Dubai szeretetlenségében nehéz általános igazságokat használni. Itt nincs mindennapos ölelés, ritka az őszinte csók és annál is ritkább a feddhetetlenség. Engem legutoljára 2016. április 4-én, egy hétfői délutánon öleltek át, valahol a tengerparti villanegyedek egyikében. Az ereimben éreztem akkor is a képletet. Csak akkor még nem láttam, hogy egy "-" vagy egy "+" éppen fittyet hányva a matematikának, felcserélődve játszanak egyenletem hihetőségével. Szóval Dubai, ahogy mindig is emlegetem, a Világ, az Élet csillogó tranzitja. Átmeneti hálószoba, ideiglenes franciaággyal, két külön takaróval és szigorúan privát párnával. Az érzelmi intimitás hiánya legalább oly gyakori, mint a kimondatlan ígéretek tömegére adott semleges érzelmi reakció. Nincs tapintat, nincs érzés. Gyaloglás van. Át az emberek érzelmein és naivitásán. Azt mondják egy ilyen "Dubai élményen" mindenkinek át kell esnie. Pláne, ha cabin crew vagy. Olyan, mint egy beavatás...
Érintés. Neked egy egyszerű hétköznapi fogalom. Nekem ritka pillanatok egyike. Melegség. Felcsillanó szempár. Összeszorított ajkak. S az ölelés? Azt mondják napi ötszöri ölelésre van szüksége az embernek. Én évente kapok ennyit. Tényleg a szeretetért és az őszinte figyelemért kurválkodunk ebben a világban? Kétségbeesetten, s naivan, áhítozva a meghittségre úgy dobjuk arra a térfélre magunkat, ahol egy hangyányi tompító eufóriát érezhetünk, mint valami megkergült liba.
Le kell lassulni.
Én pedig túlpörögtem. Forgószél lettem, kegyetlenül megtépázva saját magamat. Figyelmeztetések hada özönlötte el az életem, de nem....én a végsőkig kitartok. Mert nálam mindig, mindig van egy pont, mikor befejezem a küzdelmet. Nem azért mert feladnám. Nem. Sosem adtam fel olyat, amiben hittem, s buktam bele olyan dologba, ami valóban az enyém, ami én vagyok. Addig harcolok, míg a karma az enyém, míg részese vagyok igazán az eseményeknek, míg vissza nem kapom, vagy vissza nem adom azt, amivel tartozunk. Utána jön az a bizonyos zéró pont. A nulla. A semmi. Amikor érzem: Ennyi volt. A lélegzetvétel. A sokk. A karma kisimult. És én köszönöm. Az egyenlet képlete a kezemben, már csupán a megfelelő oldalra kell tenni a számokat. Mint a könyvelésben. Micsoda spiritualitás rejlik a karmikus tartozások számvitelében. És ezután nincs harag, nincs súly, nincs ellenszél. Szabadság van. Fájdalmasan egyszerű és tiszta lelki üdv.
De fáj még. Egy kicsit csak. Ígérem nem tart sokáig. Csak még hadd kapaszkodjak abba a csodás illúzióba, ami az imént tört darabokká a szívemmel nagyjából egy időben.

Sosem gondoltam volna, hogy londoni utam és a csupán 24 órás layoverem ilyen meglepetéseket hordozhat magában. Nem volt szükség az A380as gép szárnyaira, repültem én magamtól is, magabiztosan, csinos konttyal, hatalmas vigyorral a monstrum folyosóin. Ennyien még nem állítottak le beszélgetni, ennyi sok kedves bókot ritkán kaptam, ennyire sosem voltam még meghatározó jelenség a kabinban, kollégáimtól sem kaptam még ilyen minőségű tiszteletet... sőt... még sosem írtam le a telefonszámom egy szimpatikus utasnak, a tea tálcáján lévő szalvétára, mint akkor májusban, azon a péntek 13-án. Végigsziporkázva az utat, a romantika halvány izgalmát élvezve vártam, hogy megérkezzünk a szállodába s lepihenhessek. A sivatagból száguldó pofon akkor ért utol. Most akkor nem lesz több forgószéltánc? Nem lesz több várt, de meg nem érkezett üzenet? Nem lesz több illúzió a barcelonai szőlőültetvényről és az osztrák síelésről? És a vitorlázás a Perzsa öbölben? Meg a los angeles-i motorozás? A kurva francia sajtok a hűtőmben? S mi lesz azzal a rohadt sok illúzióval, he? Megrepedtek. Nem is....basszus....törnek. Mint a tükör. Nem. Nem akarom. Olyan jó itt ebben a "forgószél-nem tudom mi van-de izgalmas" konfúzióban. Ne törjetek még. Nem. Nem akarom....De törnek. Éppen időben. Elegánsan. Francba de fáj. Nyomorult káprázat. Torz látomások egymásutánja lehetetlenül álomszerű és már-már ijesztő sorozata hullik a földre darabokban, gonoszan kacsintva karcolva végig a testem. Küzdök. Ez csak véletlen, nem ez volt a szándék. Hiszen kedvel. Mondta! Engem akar. Csak nyilván kicsit majrézik az elkötelezettségtől.
Sokkos állapotban megyek le hotel bárjába. A szám mosolyog, szemem sírásra hajlik, gyomrom összeszorul, szívem néha elfelejt dobogni. Azért az élet nem akkora köcsög, hogy minden téren keresztbe tegyen....csak ott, ahol van hová fejlődni éppen. Ezt mondják igazából "Jókor jó helyen" levésnek....Abban a pár percben, mialatt a kolumbiai seniorom vacsorát rendelt, a francia kollégám méltatlankodott, a libanoni főnököm storyzott, a brazil kapitány figyelt, holland és kanadai szépségek nevettek és én fókuszálva a pohár boromra mély levegőket vettem, visszatartva a könnyeimet az álcázott mosolyom mögött, az élet megtréfált egy nagyon könnyű súllyal. Úgy éreztem, mikor egy tiszta napon nem kapsz levegőt, vagy mikor álmodban kiabálnál, de nem csúszik ki egyetlen kósza hang sem a torkodon, vagy éppen mikor a színházi darabot színészek nélkül játsszák, tudod, mikor a színes akril festék a vászonra csak fekete-fehéren fog.....az élet átfolyik rajtam és én engedem. Ez az ami az enyém. Ismeretlen emberekkel egy asztalnál, de mindig jókor, jó helyen. A világ bármelyik pontján, bármelyik időzónájában, a legtökéletesebb formációban. Elképesztő spirituális és karmikus logisztika ez.
Megértő kollégáim felvilágosítanak arról, hogy ha túl szeretném élni az életet egy ilyen életformával, akkor az ilyen tapasztalataim a mentőmellényeim a tzunamiban.
Szeretem, miután közvetlenül ébredés után még ott kószál az álom egyik mozzanata a szívemen. Nem fáj rögtön. Csak néhány perccel utána. Bepréselem magam a párnáim közé és nem vagyok kíváncsi a beszűrődő májusi napfényre. Vegetálok. És az összetört káprázat-tükörmaradványok véresre vájják az aurám. De legalább most már tudom. Már tiszta a képlet. Nincsenek összekuszálva a mínuszok és pluszok. Csupán néhány matematikai lépés és kijön az egyenlőség. Nullára rendeztem az egyenletemet. Más nem is lehetett volna, hiszen az egyik oldalról mindent elvettek, a másik oldalon pedig mindent megkaptak. És ez csodálatos. Így érzem megint, hogy élek. Tisztán. Illúziómentesen, valóságosan, makulátlanul fájdalmasan szabadon.
Hagytam magamnak időt gondolkodni. Hagytam magamnak időt, hogy kegyetlenül kicsináljon az az epeízű lélektelenség, ami hibernálta a lelkem. Az élet mocskosul kicifrázott sormintája az életünk, amiért egyetlen ember a felelős: Mi. Hagyjuk, had fúljon át a levegő. Küzdeni ellene? Ugyan ugyan....

Egy séta után meleg fürdőt vettem. Nem szoktam. Nem szeretem. De ma drámai vagyok - gondoltam. Lemerültem a víz alá, mint gyerekkoromban, mikor hajat mostam. Akkor mindig hosszú hajat képzeltem magamnak, mert a vízben az oly könnyedén hullámzik, mint fátyolfelhők a kora nyári délutáni égbolton. A víz alatt minden csendesebb volt. Egy valamit kivéve. A tompaságban meghallottam szívem heves zakatolását. Még működik! Egy meleg fürdő újraélesztette a szívem!
És mosolyok. Mert ismerem a helyzetet. S mert ismerem, nincs meglepetés, tudom, hogyan működik, s én hogyan működök benne. Elfogadom, hogy nehéz játszma lesz, de azt is, hogy csupán az illúzióimmal kell küzdenem.
26 órája nem aludtam. Csodálatos ez az élet. Talán egyetlen igaz szerelemem ez a munka?


u.i.: úgy érzem, mintha nem létezne ez a nap

Zimbabwetól az 507-es kórteremig

Az élet nagy paradoxon. Néha megsimogat, önbizalmat ad, megveregeti a vállad. Néha meg egy egy gyengéd vagy izgalmas körülmény közé beprésel egy maflást. Csak, hogy tudd hol van a helyed, hogy véletlenül se bízd el magad, hogy legyen min agyalni, legyen mit tanulni. Megint. Már majdnem azt hittem, hogy fasza gyerek vagyok. Hogy minden az én irányításom alatt van. Mint Milánóban. Mikor rájöttem, hogy micsoda könnyed helyzetben is vagyok, hallgatva két kolléganőm szerelmi drámáját. Jobb fülembe a görög first officer története, bal fülembe a német first officer kálváriája. Ígéreteknek hitt elejtett szavak nyaldosták kéjesen a szívüket. Ők pedig belezuhantak ezekbe a borgőzromantikás káprázatokba. Teljes szívemből átéreztem lelkük kihasználtságát és fájdalmát, ahogy a cseh lány kétségbeesett könnyes szemébe néztem, vagy az olasz stewardess dühös káromkodását hallgattam. Rá kellett jönnöm, hogy rendkívül jó helyzetben vagyok hozzájuk képest. Nincs ígéret, nincs dráma. Kell a francnak párkapcsolat, ha ilyen tragikus és vigasztalhatatlan szívzárlatokkal párosul. Nincs szükségem a féltékenykedésre, se a magyarázkodásra, se arra, hogy a tökéletes pillanatok elenyészve bukkanjanak fel a tökéletlenek árnyékában. Milyen jó is nekem, hogy független vagyok, hogy szárnyaimat olyan szélesre tárhatom, ami még nem orcátlan. 

Zimbabwében még az ereimben folyt az előző esték deliriuma és az ígéretnek hitt csalfa frázisok szerelmi bájitala. Egészen felüdített a pillanatnyi lelki biztonságérzet és a szállodába vezető úton széles mosollyal bambultam bele a naplementébe, ami hirtelen tűnt el a szavanna fáinak árnyékában, olyan meleg narancssárga fátyolt hagyva maga után, mely a jégcsapszívűeket is felolvasztotta volna. A szálloda,  Harare egyik legkiválóbbja volt, hatalmas szobával, king size ággyal és csillogó fürdőszobával. Milyen érdekes ez az ellentét is. Általában a legszegényebb országokban szállunk meg luxus körülmények között. Mint ahogy egyik indiai desztinációnkban, Chennaiban (Madras). Ott nem is hotelben, hanem valósággal kastélyban lakunk. Néhány kolléganőm pánikját a malária miatt figyelembe se véve csatlakoztam a tetőn söröző jó humorú és kedves steward szakaszhoz, majd együtt indultunk vacsorázni a tökéletesen klasszikus és ízléses szállodai étterembe. A másnapi safari gondolata cseppet sem dobott fel. Fáradt voltam és a sivatag felé húzott emlékeim halványuló kondenzcsíkja. Másnap reggel, ahogy kiléptünk a hotelből kezdtem érzékelni izgatottságom. Nyitott terepjáróval indultunk a város melletti nyitott rezervátum felé zimbabwei idegenvezetőnkkel. Egy dolgot vártam. Hogy ismét lássak zsiráfot. 

Csenevész lovacskákra ültettek minket, ami számomra egy tökéletes terápiával ért fel, míg a többi lány végig rettegte a 2 órás lovas túrát a szavannában. Imádtam, ahogy állatok között lehettem, hogy érzékenyen felvehettem a lovam ritmusát, hogy beszippanthattam az alkalmazkodás szabad levegőjét, hogy utunk első 10 percében megláttam egy békésen legelésző, kíváncsi zsiráfot a pimasz és kajla zebrák idilli gyűrűjében. Igyekeztem elképzelni, hogy nincsenek körülöttem a nyivákoló kollégáim, se az idegenvezetőnk, aki egyfolytában beállított fotók készítése miatt zavarta meg meditációmat. Nem mondhatom magam Afrika szerelmesének, sajnos sokat nem is tudok róla. Azonban az a táj, az a békés vadság és a fák elterülő lombkoronája, a tudat, hogy a világ bölcsőjében ringatózom, egyenesen megrészegített. Az út előtt nem igazán tudtam aludni, így kimerülten kezdtem meg a kétszektoros utamat. Zambiában landolva már erősen kocogtatta vállam az elnyűtt fáradtság. Dubai feletti viharzóna miatt 1 óra késéssel, reggel landoltunk. Akkortájt sokat esett errefelé. Nagy viharok, villámok s dörgések zavarták meg a sivatagi homok szeszélyes szállingózását. Utakat árasztott el a hirtelen lezúduló víz, s e giga metropolisz néhány percre a döbbenet és kétségbeesés némaságába ájult. Emiatt tisztán lehetett hallani minden esőcseppet, minden dörgést és én boldog voltam, mert az eső kell. Az eső tisztít, az eső elmossa a fájdalmat, az esőben a legjobb aludni s egy néhány percre úgy érezhettem: valahol Európában vagyok. 

Második koppenhágai utam során így érezhettem volna, azonban egy olyan területre vitt az utunk, ami se nem Dánia, se nem Koppenhága, de még csak nem is az Európai Unió. Christiania egy önálló szabályokkal élő, tulajdonképpeni modern kommuna. Kiöregedett hippik lakta szabadsággal, szeretettel és könnyű drogokkal megfűszerezett elkerített városrész Koppenhága kellős közepén.

A legszembetűnőbb talán a mérhetetlen mennyiségű graffiti volt a falakon, a lépcsőházakban, amik groteszk múzeumokhoz vezettek minket. Lehetett látni abszurd szobrokat, venni bizarr képeslapokat és almát. Meg süteményt. Ami kellőképpen volt gyanús ahhoz, hogy ne kóstoljam meg. Egykoron virágzó terek lehettek lelkes és mosolygós, színes mámorban úszó hippikkel azok a helyek, amiket most ráncos arcú, a fű szagával átitatott, ócska batikolt pólójú öreg békehívők árasztottak el kézzel készített portékáikkal. Csuda kanyargós fülbevalók, nyakláncok, pszichedelikus mintákkal díszített gyűrűk és kendők csábítottak el. Ahogy a kis piac belsejébe értünk, az ékszereket felváltották a bongok, pipák, papírok és extrém kinézetű öngyújtók. Minden egyes eszköz a hatásfok növelésére volt kitalálva, komplett szetteket, igazi saját  díszdobozos garnitúrákat lehetett venni, a szivárvány olyan színeiben is, amik talán nem is léteznek. A marihuána füstjét követve egy olyan területre léptünk be, ahol tilos volt fotózni és telefonálni. Megannyi lefedett kis bódéval találtuk magunkat szemben, mint a Vörösmarty Téren az adventi vásárnál. Csakhogy itt nem forralt bort és karácsonyfadíszeket lehetett venni...Egy-egy pillanatra volt esélyünk észrevenni a maszkkal, kendővel, napszemüveggel eltakart dealereket a bódék sötét árnyékában. Valamelyik előtt sorban álltak, valamelyiknél nem volt vevő. Érdekelt volna, hogy mi alapján dönt mondjuk egy nem rendszeres marihuána fogyasztó arról, hogy melyik bódéból veszi meg az anyagot. A felirat miatt, vagy éppen megfigyeli a forgalmat? Amelyiknél többen állnak. Vagy a szaglására hivatkozik? 

Álmélkodva láttam a különböző társadalmi rétegek felvonulását. Legtöbbjük céltudatosan jött, vett és távozott, csak elenyészve találkoztunk magunkfajta turistákkal. Voltak kutyát sétáltató, egészen jól szituált nagymamakorú hölgyek, de akadtak üzletemberek és fiatal suhancok is. Ugyan egyikünk sem kockáztatta meg állását egy ilyen akcióval, a levegőben terjengő tömény THC megtette a hatását. Kellemes jókedvben, és egészen éhesen indultunk a híres Nyhavn kikötőbe, ami réges-régen nyilvánosházaknak, kocsmáknak és prostiknak adott otthont az akkori tengerészek nagy örömére. Ezeknek ellenére, vagy éppen ezek miatt, Koppenhága rendkívül szerethető, kötetlen és békés város képét mutatta ezúttal is. 

Az utak és élmények jöttek, az üzenetek elmaradtak, elmém túlpörgött és nagy lecke elé állított az élet. Washingtoni utam után testem úgy döntött: most pihenni fog. Dubai-i layoveremet ekkor nem a lakásomban töltöttem, hanem a hozzá legközelebb eső kórház 507-es szobájában. A kérdőjelek csakúgy száguldottak a fejem körül. Miért is történt mindez? Mi a lelki háttere? Mit engedtem manifesztálódni? Hol az energiagörcs, a gát? 

És az a híres pofon itt ért. 

Mert én magyarázok egyfolytában arról, hogy a testi elváltozásokat lelki vonatkozásban kell gyógyítani. Hogy minden fizikai blokk feloldható, és gondolkozzunk a történések gyökeréről, mert az nem fizikai, hanem lelki, szellemi síkon létezik. Na igen. De milyen egyszerű is ezt mondani. Milyen nagyképűen törtek elő belőlem ezek a fennkölt tanácsok, akárhányszor hozzám fordultak segítségért. S ahogy ilyen helyzetbe kerültem, észre kellett vennem: ez kegyetlenül nehéz. Egyrészt azért, mert a megérzéseinkre kell hallgatni, arra a hangra, ami néha olyan halk. Másfelől pedig: el kell tudni fogadni azt, amit ez a halk suttogás mond. És legtöbbször ez nagyon fájdalmas. Mert ragaszkodunk ahhoz, amiről azt hisszük, hogy nekünk jó, pedig illúziófullánkja folyton mérgezi az auránkat. Ettől betegszünk meg. S nem egyszerű nemet mondani. Sokkal inkább egyszerűbb az egészet másra fogni. Ami nem fáj annyira. És a legpocsékabb az egészben, hogy ezzel a dologgal egyedül vagyunk.

Betegállományom 8. napját töltöm. A földre kényszerültem. Mintha letörték volna a szárnyaim. Sosem gondoltam volna, hogy egy munka lehet ilyen szenvedély, előidézhet ilyen vágyat. Hiányzik, hogy felvegyem az egyenruhám, hogy hajamat kontyba göngyöljem, hiányzik az arcomról a púder és a reptéri padlón a gurulós-bőröndöm hangja. Hiányzik a felszállás és a leszállás. Hiányzik egy kis turbulencia és az a sok millió csillag, amit éjszaka látni lehet a pilótafülkéből. Az izgalmas layover és az új emberek. Hiányzik a fáradt elégedettség és az időzónák közötti tangó. De már nincs sok hátra. A szárnyaim már éledeznek.