Ilyenek vagytok Ti, utasok....

Ezt a bejegyzést annak a hölgynek köszönhetem, aki a mai járatomon a 41A ülésen ült, s aki valahol visszabillentett a realitásba, a dualitás átütő kis tockosát adva, hozva vissza belém az ihlet oly csodás gondolati folyamát. Nem is sejti milyen szívességet tett nekem azzal, hogy az egész kabin előtt ordított velem.
Néha nem egyszerű Veletek, utasokkal. Néha nem egyszerű az sem, hogy bebizonyítsuk, hogy a mi munkánk több a látszatnál. Testünk zavarodottságával, magányunk otthoni súlyával és a munka dependens tulajdonságával küzdjük át magunkat a nappalokon és éjszakákon, földrészeken és évszakokon szökdécselve úgy, hogy Ti, utasok ebből mit sem érzékeltek. Az egyhuzamban való 6 órás alvás ma már a régmúlt emléke. Testünk teljesen indokolatlan időközönként jelzi igényeit. Már megszokottá vált, hogy hajnali 3-kor korgó gyomorra ébredünk, vagy éppen a nyomáskülönbség folytonos váltakozása miatti felfújódott szervezetünk zavar meg a nyugodt álmunkban. A fenti környezet teljesen más, oxigénhiány, levegőtlenség, baktériumokkal teli környezet, a világ összes tájáról érkező ember kifújt levegőjét lélegezzük be egy természetellenes, mesterséges 1000 km/h-ás sebességgel haladó csőben, 10 ezer méter magasan, miközben több 10 kilós kocsikat tologatunk és konténereket emelgetünk. Bőrünk teli véraláfutással, olyan érzékennyé tesz bennünket a nyomáskülönbség.
Érdekes, hogy általában 40 óra ébrenlét után már nem is érezzük magunkat álmosnak. Folyamatos fáradtság érzet és szakadatlan tettvágy, menni akarás háborúzik bennünk. Van, mikor egy-egy 13-15 órás út után - plusz a 4 órás előkészület s legalább 3 órás "utómunka"mondjuk úgy: "háztól házig" - szimplán átlépjük a határainkat. Észre sem vesszük, de olyan rejtett energiákat mozgatunk, amikről addig nem is tudtunk. Így képesek vagyunk arra, hogy az adott 24 - 48 óra alatt olyan élményekben legyen részünk, mely miatt minden hátulütő ellenére imádjuk azt, amit csinálunk. Agyunknak fogalma sincs mi történik. Nappal az éjszaka helyett, Napfény a Holdfény helyett, hideg a meleg helyett, tél a nyár helyett. Memóriánk romlik, sokszor már nem is szeretnénk emlékezni a kollégáink nevére, hiszen visszaérkezésünk után úgysem valószínű, hogy ismét találkozunk. Könnyedén elfelejtjük, hogy éppen merre is tartunk 0.8 mach-os sebességgel, vagy hogy a világ melyik pontján jártunk azelőtt egy héttel. Hogy valóban úgy van-e, hogy sokszor nem is tudjuk hol vagyunk miután álmunkból felébredtünk? Bizony így van. Én múltkor a lakótársamat tessékeltem ki majdnem az apartmanunkból, mert azt hittem, hogy szállodában vagyok, miután hirtelen, legmélyebb álmomban zargatott fel a kulcsa csörgése. Kapcsolati életünk mondhatjuk úgy, hogy egészen speciális. Van is és nincs is. Van, mert rengeteg emberrel vagyunk körülvéve, s minden nap kapunk egy új lehetőséget arra, hogy valaki csodásat ismerhessünk meg, aminek mámora esetleg tarthat a layover idejéig, vagy míg érdekesebb embert nem sodor elénk az élet a következő utak alkalmával.  S nincs, mert a felszínesség és a bizalmatlanság győz itt ezen a színtéren. A levegőben ritkán születnek igazán mély kötelékek - hacsak Ti, utasok nem köttök egymással. Hangulatingadozásainkat igen nehéz koordinálni. Ez legtöbb esetben a kialvatlanság miatt van így. Rendszerint depresszióval küzdünk egy - egy út után, s kell legalább 24 óra, míg észhez térünk, s ismét rájövünk, hogy ez csak a jatleg okozta átmeneti érzelmi áramkimaradás a szívben. Elmúlik.
A fent említett néhány dolog csupán töredéke azoknak a kellemetlen tüneteknek, melyeket Ti, utasok egyáltalán nem érzékeltek belőlünk. Lelki üzemzavar ide vagy oda, nekünk mindig a 110%-ot kell nyújtani. Ez így járja. Mindenki ezt várja el, s nem mellesleg a fizetésünket is ezért kapjuk. Maximális teljesítmény még akkor is, mikor Ti, utasok emberszámba sem veszve minket csettintetek az ujjaitokkal, vagy olyan tálcát hagytok magatok után, ami látszatát kelti annak, hogy az ételt sem tisztelitek. Mosolyogva kotorászunk a szalvétáitok között, amiben éppen az orrotokat fújtátok, vagy éppen töröljük fel a mosdó padlóját, ahová a bor meg a gin-tonic végül más formában került. Igyekszünk nem odafigyelni, mikor könyökig az orrotokban turkáltok, a jump seat-ünktől fél méterre. Mosolygunk még akkor is, mikor sírnánk megalázottságunkban, vagy mikor bólogatunk és megbánásunkat fejezzük ki azzal, amivel amúgy nem értünk egyet. Mert nektek, utasoknak, mindig igazatok van. Fogunkat összeszorítva kérünk bocsánatot mások hiányossága miatt, lehajtott fejjel szégyelljük el magunkat apró emberi hibáinkért. Türelmünket kihasználva ropjátok a step táncot az idegeinken, s érzitek magatokat megsértve, mikor mi csupán a munkánkat tesszük olyan kérésekkel felétek, mint mondjuk a biztonsági öveitek becsatolása. Ezeket a dolgokat értetek, utasokért tesszük, s még ha nem is tűnik úgy, minden ilyen utasításnak van logikája és biztonsági érvénye. Ugyan tökéletesen megtanultunk bloody mary-t keverni vagy különbséget tenni a "chicken or beef" között, valahogy mégis mindig elfelejtetitek, hogy elsősorban nem ezért vagyunk ott Veletek, utasokkal. Ha kell, csillapítjuk a fájdalmaitokat, ha kell éneklünk a zaklatott kisgyerekeiteknek leszálláskor, ha kell újraélesztünk, ha kell nekünk bármit elmondhattok. Ha úgy adódik mi gondoskodunk arról, hogy túléljétek akár a sivatagban akár az északi sarkon. Ha kell, megmentünk Titeket, utasokat.

S néha bármennyire zokognék, vagy önt el egy gyűlöletes érzés felétek, utasok felé...valahogy..... Mégis....Szeretlek Titeket. Titeket utasokat. Mert nélkületek nem lehetnék az néha magában puffogó, magát sajnáló, néha dühös és elégedetlen, ám szerepét boldogan játszó színésznő ott fent a levegőben.




       

Félúton egy valódi bejegyzés felé

Félúton vagyok.
Ismét csak piszkozatként fogalmazom meg gondolataim. Ritka levegő, trükkös nyomáskülönbség. S én ahelyett, hogy tanulnék a következő vizsgámra, inkább elkortyolok még egy pohár bort, s belekezdek abba, ami most nagyon nehezen, kínlódva születik meg. Elkezdeni ezt a
bejegyzést, elvárásokkal magam felé, hogy ismét sikerül valami olyan gondolatot átadnom, aminek univerzális jelentése és értéke van.  Most közel van hozzám a Világegyetem. Közel az űr. Lehet, hogy csak egy ugrás a dermesztő és sötét, súlytalan kozmosz. Volt már úgy, hogy nem
csupán elbambultál felnézve az égre, de pontosan tudtad is azt, hogy mi az, amit éppen a két szemeddel nézel? Sőt. Mikor nem csak nézel, de a végtelennek azt a nyomasztó és mégis teljesen szabad ízét megérezve fulladsz az igazságtól? Belegondolni is nehéz ebbe a mindent tudó ÉNbe.
Azért olyan feszítő, mert mindent, amit látsz és érzel az Te vagy ilyenkor. Imádok közel lenni ehhez a megfoghatatlan, kozmikus, légüres térhez, ahol az idő és a tér csupán egy közkedvelt tréfa. Nem is értem mi ebben olyan vonzó. Otthon mozgok a turbulenciában, a viharban és csendes, napsütötte időjárás már egyre ritkább a szívemben. Bárcsak lennék elég merész. Merész megfogalmazni azt, ami bennem van anélkül, hogy attól aggódnék ki mit gondol. Egyáltalán törődnöm kellene-e ezzel?

(Most nekiszaladnék a gép folyosóján és cigánykereket vetnék miközben azt ordibálnám, hogy igazából a világ boldog, csak az egónk annyira elferdítette a kozmoszhoz való hozzáállásunkat, hogy nem vesszük ezt észre. Sőt, merjük azt hinni, hogy boldogtalanok vagyunk...Boldogtalan? Olyan nincs, mert a boldogtalanságban benne foglaltatik a boldogság. A boldogság hiánya. Tehát a boldog érzés ott van, csak elő kell csalogatni, mint az árnyék mögül a fényt.)

Megfigyeltem  ezalatt a 28 év alatt. A legtöbb dolog úgy történt, ahogy azt én akartam. Úgy belül. tudod, amikor magadnak sem hazudsz. Mit akarsz valójában ez a nagy kérdés. Pontosan tudod, csak a társadalmi elvárások pont annyira blokkolnak téged, mint engem abban, hogy mostanában
olyan mocskosul őszintén írjam le MAGam a blogomban. Behatárolt a like-ok száma és ez ijesztő.
Emlékszel, mikor arról írtam, hogy néha elkap a lét teljes harmóniája? A könyörületesség okozta. A pillanatnyi megnyugvás abban, hogy minden rendben van. Nem időtlen önszuggeszció, mert exitálását rögtön érezzük, mikor olyan helyzetek elé keveredünk, amit ennek a megbocsájtás érzése nem takar be. Én azt hittem sikerült fátylat borítanom a múltra. De elég volt ez mozzanat ahhoz, hogy rájöjjek, hogy kegyesnek a legnehezebb 'gyakorlatok' egyike. Pedig én úgy szeretném. Úgy szeretnék szeretni. Úgy szeretném, ha szeretném azt akire rákenem fájdalmamat vagy csupán előidézi a helyzetet. Lehet, hogy nem is tud róla, micsoda kínt élek meg miatta, mert csak létezik, s mert csupán boldog és önelégült szeretne lenni. Magamat hibáztatom, mert nem vagyok képes még mindig lélegezni. Nem vagyok rátermett még nagy levegőt venni, mielőtt kijelentenék valamit. Nem vagyok képes megállni azt, hogy ne tudjak minden részletet arról akinek érzelmi holdudvarában élek. Mindig bizonyíték kell, permanensen visszajelzés, hogy igen én vagyok az AKI. De már biztosan nem lehetek az aki, ha külső bizonyíték kell. Mert ha így lenne, bizonyíték nélkül tudnám, hogy ÉN vagyok az. Szeretném azt érezni, hogy én vagyok az...
Napok telnek el úgy, hogy meggyőzöm magam: Én mellette gonosz vagyok és számító. Fájdalmat
és diszharmóniát okádó, keserű és őrült hisztérika. Mert ő nem tett semmi rosszat. Létezik,  egy vektorként,  iránya a boldogság, hossza a végtelen. Próbálom szeretni. Igyekszem megbocsájtani magamnak ezt a kialakult a helyzetet. Megkísérlek bölcs lenni és mély levegőt venni. Most nem
 is olyan nehéz talán, mert életem színterén vagyok ismét. A levegőben.

Körülbelül egy, vagy talán két hónapja írtam ezen sorokat, valahol Törökország felett a 24G ülésen, a sivatag felé igyekezvén, második Merlot-mat iszogatva, hátha attól majd könnyebben termékenyít meg az ihlet fantomja.
Milliónyi eseményről, érzésről, történésről illett volna azóta beszámolnom. Valahogy mégis gigászi görcs állt az ujjaimba, akárhányszor neki akartam fogni egy-egy gondolatnak. Most erőt vettem magamon, s némi tudatosságot csöpögtetve fehérboromba reménykedek abban, hogy valami egészen kellemes, elgondolkodtató gondolatmenetet sikerül megfogalmaznom. Valahol értem ennek a csomós, nehézkes érzésnek a forrását. 6 évvel ezelőtt kezdtem ezt a blogot, egyetlen céllal: csak magamnak írni, elmúlatni azt a nehéz időt, amit akkor éltem, nagypofával leírni, amit senki előtt nem szégyelltem. Így ment ez évekig. Valahol örültem, hogy senkinek se tartozom magyarázattal, hogy az éppen akkor alkotott bejegyzés mit is a jelent, örültem, hogy szabad írhatok, anélkül, hogy be kellett volna számolnom a  háttér információkról. Aztán valahogy el kezdtem érezni, hogy az olvasóim, barátaim, rokonaim érdeklődve kérdezik, hogy mi is volt akkor ez az utóbbi éppen nagyon boldog, vagy éppen teljes mértékben depresszív gondolatmenet. Hát hogy hogy mi? Nem vagyok képes releváns választ adni, mert minden egyes mondat, az pont úgy csapódik le, AHOGY azt olvassuk. Általában azt olvassuk, amit felsőbb énünk szeretne olvasni. Mi teremtjük a könyv, a novella, vagy a vers mondanivalóját, ráruházva az adott élethelyzetünkre. Minden rólunk szól igazából, minden szubjektív.
Teljesen elvesztettem az ihletet. Természetesen tudjuk, hogy mindennek megvan a maga ideje, s hogy az alkotói válság is csupán egy hullám, ami éppen készül magába szippantani még több vizet, hogy aztán garantáltan nagy zajjal csapódhasson a sziklának. Jönni fog, csak nem megrendelésre. Utazásaimat újra átélve fogok beszámolni élményeimről. Hamarosan, ígérem.
Addig csak azt tudom mondani, hogy engedd meg magadnak azt amit igazán szeretnél! Másról nem is szól ez a Világ!
Szívszeretet, béke és harmónia.
Nannuscha