Évzárás Nannuschásan

Az Óév utolsó néhány órájában vagyunk. Annyi dolog történt, annyi élmény, annyi keserédes szívritmuszavarral forrt össze a boldogság. Hogyan is lehetne minderről egy teljesen tiszta és elengedő képet írni? Hogyan is tudnám megidézni a múltat úgy, hogy annak kevéske csöppjét engedem csak át az Új esztendőbe?

Kezdem egyszerűen csak egy szimpla írással, ahogy szoktam, utazásaimról, tapasztalataimról.

Moszkva.

Jéghideg verembe tombolt akkor a szívem, mikor december elején a fagyos Moszkvába repített a boeing. Csak az rémlik, hogy engedek a kísértésnek, hogy kollégáim magukkal ráncigáljanak valami belvárosi szórakozóhelyre. Legócskább farmerem és pulcsimat hordva éppen tanácsot adok az egyik stewardnak, miként tartson ki egy lány mellett, és azt játszom mennyire otthon vagyok a lelki és szerelmi viszályok színpadán. Tökéletes időtöltés volt ez, míg megérkeztünk a szórakozónegyedbe, addig sem kellett saját szívem bénító vonyítását hallgatnom. Leginkább egy lepukkant bárra vágytam volna, ahol deci-számra vedelik a russian-standard-et, de asztalunk volt foglalva egy helyre, ahova belépésünkkor erőteljesen megbámultak a karszalagot osztogató hostesslányok s idegen tekinteteket szórtak rám a ruhatárosok, miközben azt találgatták melyik eredeti szőrmebunda mellé akasszák fel egyszerű télikabátomat a kötött sapkával és kesztyűvel. Míg a két vodka-cranberry koktél valamelyest segített oldódnom, de ennek az estének mégsem tudtam teljesen átadni magam. Ott motoszkált bennem minden, ami az azelőtti napokban történt. Még beszélni sem tudtam róla. Visszatérve hotelszobámba üzenetek fogadtak a világ különböző pontjairól. Fájt mindegyik. Mert, amit addig csak sejtettem, arra rányomta csúf pecsétjét az igazság. Túlcsordult a poharam, több is volt ez az utolsó cseppnél. A hazugságnak a tárgya lettem, és annak eszközévé akartak tenni. Én nem tudok hazudni, sosem tudtam, és ennek rendkívül örülök. Bennem egy titok van, az én vagyok, de a világ rajtam őszintén tükröződik. Mindig! Akkor és ott, az orosz ridegségben, a moszkvai keménységben levetettem magamról a szenvedés és kesergés béklyóit. Nem voltam hajlandó tovább játszani, megszűnt létezni mindaz, ami illúzióként vakította el a tisztánlátásom. Békét és szeretetet küldve, képzeletbeli öleléssel lélegeztem ki utolsó fájdalmas gondolatom, miként kihasználva, megalázva és összetörve kerültem ki ebből a szerelmi csatározásból, ami sosem volt méltó azokhoz, akik mi voltunk valaha.

Chicago.

Mikor a '30as években éltem, rajongója voltam ennek a városnak. Imádtam inni a szesztilalom idején a pezsgőket, bámulva ki az ablakon a szélfútta utcára, ahol akkor még csak néhány Ford T-modell állt. Elméláztam a szembelévő sötét téglaépületek tetején levő víztározókon s azon milyen izgalmas lenne egyszer egy tűzlétrát használva elszökni a maffiózók elől futva, egészen a Michigan-tó végtelenül hűvös partszakaszáig. Mindig swinget hallgattam és élveztem, ahogy a vérvörös boa tollacskái csiklandozzák a vállam.

Chicago ilyen. 

A 15 órás út után nem vágytam másra csak némi nyugalomra, egy finom vacsorára s egy pohár vörösborra. Ahogy minden áhított körülmény megvalósult, elkezdtem írni a jegyzetfüzetembe. 

"Kissé elveszett belőlem a művész. Mintha annyira a fájdalomra gondolnék, hogy elfelejtek belőle művet alkotni. Ez önzőség. Pedig milyen szép az érzéseket percről percre teljes realitásában megfogalmazni, újra átélni, atomjaira szedni, megízlelni minden egyes részecskéjét?! Ma, vagyis tegnap úgy indultam útnak, mintha Kistarcsára igyekeznék. Megdöbbent, hogy mennyire nem tud már lázba hozni egy 15 órás út a nagy gengszter városba, amiről tudtam, hogy imádni fogom. Ugyan nem dobog jobban a szívem, mégis...ezek nélkül az élmények nélkül már alig volna pulzusom. A lételememmé vált. A hosszú utak, amiknek a végén gyenge hypoxiát kapunk, hogy kitekintve a repülő ablakán mesebeli látvány tárul elénk, hogy éppen itt ülök egy bárban Chicago kellős közepén a második korty cabernet sauvignon-omtól beccsicsentve, hogy 24 órája nem aludtam, hogy imádok egyedül beülni valahova, mert ez túlfeszíti a komfort zónámat. Minél többet engedek be magamba a világból, annál nagyobb eséllyel történik valami fantasztikus, ami változtat rajtam, paradox és humoros akár. Reggel 6. A sivatagban. Itt pont vacsoraidő. Sokan kérdezik, miként tudok alkalmazkodni 24 óra leforgása alatt egy teljesen más világhoz. Más időjárás, fények, nyelv, időzóna. Egyszer a jövőbe, másszor a múltba utazok, mint valami mágikus esély arra, hogy bármit is változtassunk azokon. Ha egzakt szeretnék lenni, egyszerűen csak annyit válaszolnék: lelkes vagyok és kíváncsi, tele van a testem adrenalinnal, s nem szeretnék elvesztegetni egy értékes percet sem. De létezhet egy sokkal spirituálisabb magyarázata is annak, honnan szerzem azt a tömény energiát a layovereimen. Én hiszek a mindenki EGY elméletben, abban, hogy Te ott vagy bennem, s én ott vagyon Tebenned, hogy Te és Én vagyunk az ISTEN. Ebből kiindulva bármerre megyek ezen a bolygón: otthon vagyok. Mert átveszem a TE ritmusát, beszívom a TE lélegzetét, átélem a chicagoi karácsonyi forgatagot, a bangkoki káoszt, a párizsi romantikát és a stockholmi tisztaságot is, csakúgy mint TE, aki otthon vagy. És elfogyasztva az egy pohár vörösboromat úgy érzem, mintha már egy üvegen túl lennék...." 

Chicago ilyen.

Koppenhága.

Karácsony előestéjén befogadott minket Európa északi gyöngyszeme. Kollégákból hirtelen családtagokká avanzsálva indultunk a fő tér felé erős forraltborozási szándékkal. Térképfelelősként a többiek mély bizalommal adták a kezembe a gyalogos útvonalunk megtervezését, így bőven nyakunkba vehettük a város különböző nevezetességeit, meg-meg állva egy-egy kellemes karácsonyi vásárnál vagy megpihenve éttermek melegében. Akik nem bírták a tempót, hamar visszakanyarodtak a hotelbe. Ketten a végsőkig kitartva mellettem kísértek el a Kis Hableányhoz. Az elképzelt 7 perces séta 47 percessé vált a koppenhágai kietlen, békésen, karácsonyi pompában ékeskedő sétányon. Olyan kellemesen átfújt és felélénkített az északi szellő, hogy felüdülve egyre kibontakozó karácsonyi hangulatunkat megkoronáztuk az este második vacsorájával.
Mindig érdekes történetekkel találkozom. Olyan színes a világ, olyan csodás, hogy teljesen különböző emberekkel sodor össze a munkám. Teljes volt a harmónia a teljesen különböző élethelyzetek és tapasztalatok hálójában. Az amerikai firs officer 32 éves 3 gyerekes családapaként mesélt az életéről nekem s a 30 éves észt lánynak, akinek éppen kibontakozóban levő kapcsolatával akadtak problémái. Komoly beszélgetések váltották néha fel a gyermeki örömöt, az intelligens poénhalmazt és a karácsony közeledtével akaratlanul is érzett boldogságot és izgalmat. Visszatérve a hotelbe se én sem az FO nem voltunk fáradtak, így sikerült rábeszélnünk egymást a közelben lévő Tivoli Park egyik, úgynevezett 'asztronauta kiképző' körhintájának kipróbálására. Nem voltunk rest, bátran felültünk a monstrumra, ami 5G-s erőt fejtett ki ránk, s ha bármelyikünknek kicsatolt volna a biztonsági shieldje egészen biztosan Malmö-ig repültünk volna. Ordítva ömlött ki belőlem a feszültség, imádtam, ahogy nem tudom megkülönböztetni a "fent"-et a "lent"-től, a jobbat a baltól, hogy nem csuktam be a szemem, hanem láttam, miként fordul milliót a világ, ugrok fejest a csillagok közé vagy látom azokat fejjel lefelé. Olyan szép is ez. Ez az erő, amely egy forgó rendszerben fellépő, radikálisan kifelé irányuló tehetetlenségi erő. Tehetetlenség....Amikor csak hagyni kell, hogy hasson rád... Van egy titka, miként lehet élvezni az ilyet. A titok hasonló, ahhoz is, miként lehet élvezni az életet. Csupán ki kell nyitni a szemünket. Látni kell, érzékelni, tudatában lenni annak, amikor fent vagyunk, s annak is, mikor lent. Sokszor nem tudunk útjába állni annak, ami történik az életünkben, saját akaratunkon kívül eső eseményekkor tehetetlenek vagyunk. De azt mi döntjük el, hogy azt az eseményt teljes valójában megéljük és átéljük, vagy elmenekülünk előle, becsukva a szemeinket... Tudni azt, hogy minden fent után jön egy lent, s fordítva. Olyankor nem leszünk rosszul, nem fordul meg a gyomrunk, nem okádunk rá a világra csupa gonosz és kellemetlen érzést. Mert tudjuk mi következik, felkészülhetünk rá, tudatosak lehetünk, betekintést nyerhetünk egy kicsit a jövőbe. De ehhez ki kell nyitni a szemünket, és el kell engedni a biztonsági övet bízva abban, hogy az megvéd. Kitárni a karunkat, s bármi jön szeretettel fogadni. Nem félni, átadni magunkat a tehetetlenségnek, rábízni magunkat az Univerzum bölcsességére, nevetni és nagyokat sikoltozni a 2 celsius fokban, még akkor is, ha lefagy a zománc a fogainkról. Megengedni magunknak, hogy átéljük, érezzük, ami történik. Kinyitni a szemünk. Mindig, nem becsukni, nem félni. Mert akkor hányingerünk lesz. Ez volt idén az én karácsonyi ajándékom, ismét egy metafora, aminek rendkívül megörültem. Visszafelé vezető utunk békésen és kellemesen telt. Letekintve Európa városaira a csend járt át, karácsony esti nyugalom. S mi ott fent, 11 ezer méter magasan olyan remekül lepacsiztunk az angyalokkal, suhanva a végtelenbe, elhintve a szeretet csíráit az alattunk csendesen ünneplő családok meleg otthonaiba. Kivételes feladatunkat sikeresen teljesítettük...

Engedjétek meg, hogy most beszúrjak néhány mondatot, az év utolsó útjáról. (A bejegyzés többi részét pár nappal ezelőtt írtam.) :
"Az Új Év elől Bangkokból menekültem nyugat felé, majd néhány óra múlva indulok vissza keletre a hétezer sziget országába, hogy 900 km/órával belelövellhessek a 'Kezdetekbe'. Bangkok tökéletes lezárása volt a mögöttem múló évnek. Ami a munkát illeti természetesen minden megtörtént, ami az egy év alatt nem, kezdve a chek-in-emnél egy random drog és alkohol teszttel. A szép az egészben, hogy teljes mértékben láttam mindent előre, mikor már indultam az apartmanomból sejtettem, hogy ma engem választ ki a gép. Hiába tudtam persze, hogy nincs mitől félnem, az ember mégis szereti látni a lepecsételt papíron, hogy "negatív'. Bangkoki 24 órám felülmúlta elképzelésem. Ismét. Egyszer írtam egy buddhista lúdtalpas szerzetesről, akinek a jelenlétében valami egészen univerzálisat éreztem még áprilisban. Majd nyáron visszatérve a nagy arany Buddha melletti kis kolostorba igyekeztem megtapasztalni hasonlót, sikertelenül. Lehet, mert akkor ez a kedves mosolygós szerzetes sem volt ott. Meglepetésemre tegnap ott találtam. S még nagyobb meglepetésemre felismert. Egy óra relaxáció után - ahogy annak idején tanította, helyes láb és kéztartással - odamentem hozzá áldást kérni. Félig mutogatva, félig gyenge angollal, mosolyogva közölte, hogy nagyon jó amit csinálok, s a kezembe nyomott egy érmét, miközben megkérdezte honnan való vagyok. A szívem ismét megtelt élettel. Tudtam, hogy ide kellett jönnöm. A hazafelé vezető út előtt ritka kellemetlen érzés fogott el, s próbáltam elhessegetni néhány ijesztő képet. Nem szeretem az ilyet felszállás előtt. Az egész boarding alatt rossz érzések gyötörtek, elment az életkedvem, a negatív energia elözönlötte az egész kabint. A 76H ülésen egy fiatal lány utazott volna. Tekintete homályos, testhelyzetei frusztráltak, beszédnek nem nevezhető tőmondatai zavarodottak voltak. Nem volt hajlandó leülni és bekapcsolni a biztonsági övét. Egyik lábáról a másikra billegett, miközben a párnáját szorongatta. A gép már a kifutópálya közelében taxizott, mikor a nyelvet beszélő kollégám próbálta rábírni, hogy tegye amit kérünk, de a lány egyre csak megtagadta, s azt kérte tőle, hogy ölje meg. Kapitányunk úgy döntött leszállítja a lányt, akiről kiderült, hogy az előző, éjszakai járatról is le kellett szállítani. Nem is kell mondanom, hogy a gép felett lebegő baljós felhő rögtön eloszlott. Ha racionális lennék természetesen azt mondanám, hogy be volt gyógyszerezve vagy drogozva, illetve valamiféle pszichés problémája van. De nem vagyok az, így csak azt mondom, hogy amit a gép elindulása előtt éreztem, az maga volt a fénytelenség, a sötétség, maga a gonosz, az ebben a szerencsétlenben akkor benne foglaltatott. Ennek a kellemetlen ismertetőjeleit pedig ha máshonnan nem, de a Star Warsból ismerjük...2 óra késéssel, hulla fáradtan pakolom ki és be a bőröndöm, s számolom hány órám lesz pihenni. Pontosan éjfélkor kell, hogy felkeljek. Ébrenálmodásban ünneplem majd az Új Évet. Jó lesz."

Hogy lezárásként mit is mondhatnék erről az évről? Nem elég egyetlen szó, talán még egy egész könyv sem ahhoz, hogy leírjam milyen érzések kavarognak bennem. Sokat tanultam a fájdalomról és a boldogságról, a kapcsolatokról. Arról, hogy mindenki eredendően jó, hogy ennek ellenére mennyire nehéz megbocsátani. Sok tapasztalatot nyertem a világ tájaiból, különböző kultúráiból. Be lettem oltva türelemmel és kitartással. Talán elérkeztem saját felnőttkorom küszöbére. Ebben az évben a legtöbbet magamról tanultam, s arról, miként tudom szeretni magam, hogyan tudok másokat szeretni, hogyan is működik az a híres elengedés, hogyan lehet lélegezni mikor fulladok, hogyan kell lecsitítanom az egom, és tudok tiszta önmagam legjobb barátja lenni. Megtapasztaltam milyen nagyon mélyen lenni, s mindeközben szerepet játszani, hogy milyen megbántani s milyen megbántottnak lenni. Belekóstoltam, milyen mikor elkap a gépszíj, milyen mikor túl sok egyszerre az élmény. Megtapasztaltam milyen teli torokból nevetni idegenekkel, milyen jó előítéletek nélkül élni és megérteni a másikat. Érzékeltem bolygónk csodáját és sokszínűségét, s hogy mennyire különbözőek mégis ugyanolyanok vagyunk. Megéltem saját magam a világ különböző hosszúsági és szélességi körein, a Földön és a levegőben, vigyázva állva vagy 900 km/h sebességgel haladva.
Idén kénytelen voltam tükörbe nézni.
2015-öt 2015-ben hagyom. Csupán emlékként és tapasztalatként van rá szükségem. Még néhány óra, s már nem benne élek. Egy új dolog kezdődik, hiába számomra az idő mit sem jelent, a világ energiája az újra összepontosít a régi levetésére van berendezve ilyenkor. December 31. egy szimbólum. Elsiratjuk az óév fájdalmait és örömeit, s keblünkre öleljük a várva várt lehetőségeket és boldog pillanatokat, melyeket az újévtől remélünk.
Egy dolgot kell tudni: Semmi baj nem lehet, ha nyitva van a szemed és a szíved! Tudod, mint a körhintán!

Én így kívánok MIndenkinek MIndent az Új Évre. Ígérem jó lesz!
Nannuscha


  

6.

Igyekszem behozni a lemaradásomat a klipjeimmel kapcsolatban. Íme néhány szeptemberi és októberi képkocka.

Maldív szigetek - a (rém)álomnyaralás

Ritka dolognak tartom, hogy manapság egy egész család el tudjon utazni előkarácsonyozni egy trópusi országba, közel a egyenlítőhöz, olyan környezetbe, amit csak katalógusokból láthatunk, pálmafák árnyékában szürcsölgetve a koktélokat, miközben az indiai óceán langyos vize csiklandozza a lábainkat. 

Mi olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy idén volt erre lehetőségünk, és a fent említett életérzésből is kaphattunk némi ízelítőt...ha nem is teljesen stresszmentes keretbe zárva, álomnyaralásunk néha a döbbenet kútjába esett. 

Maléba való érkezésünkkor már tudtuk, hogy esélytelen lesz elérni a kompot, ami a kicsinyke Rasdhoo szigetre vitt volna minket, így aktív kutatásba kezdtem a további lehetőségekről. Mivel a komp hetente háromszor jár arrafelé, így kénytelenek voltunk valami drágább megoldáshoz folyamodni. Ugyan háromszor próbáltam a reptérről hívni a szállodánkat, hogy mégis miként juthatunk el oda, választ már nem kaptam. Nem mondom, hogy komfortosan éreztük magunkat a lepukkant, légkondicionáló nélkül működő reptéren, ahol horibilis összegekért lehetett inni egy kávét vagy enni valami gusztustalanul összerakott börgerkinges mocskot, így kénytelenek voltunk 95 amerikai dollárért fejenként befizetni egy speed boat útra. Naivitásom akkor még az egekben volt, így nem is képzelhettem mást, mint hogy ennyi pénzért legalább egy luxus jachtot adnak alánk. Miután megláttam a rozsdásodó, félig rohadó hajót menekülőre fogtam és még egyszer utoljára megkérdeztem a kikötőben álló hajósoktól, hogy tudnak-e valami más megoldást arra, hogy azt a 60 km-t megtegyük, olcsóbban.

Egy resort szigetre érkeztünk, ahonnan egy kis motorcsónak vitt minket tovább arra a szigetre, ahol a szállásunk is volt. Egy talicskával fogadott minket a szállás kirendeltsége, amire a bőröndjeinket pakolták, majd útnak indultunk a sziget másik oldalára. Döbbenetünk csak fokozódott, mikor a betonozatlan, sáros, pocsolyákkal teli kis utcákon lépdeltünk, ahol a félig kész házikókból lestek minket a helyi muszlimok, mint valami helyi látványosságot. Szállásunkhoz érve, egy-két szívrohamon túl, azt gondoltuk több meglepetés nem igazán érhet minket.

Kiderült, hogy a szigeten nem lehet alkoholt kapni!

Ebben a pillanatban mindenki törölte azt file-t az agyából, hogy a tengerparton a pálmafák alatt szürcsölgetjük majd a tequila sunriset vagy legalább egy jó hideg sört. Nem baj. Detox nyaralás. Nincs is jobb az alkoholmentes gintoniknál vagy sörnél mint tudjuk. A 7 szobás hotelnek a legjobb indulattal sem nevezhető vendégház másik lakója egy félig bolond, ujján kalózos koponyás gyűrűt viselő svéd búvár volt, aki ódákat zengett erről a helyről és elégedettségéről. 

Egy kellemes tengerparti napozás és némi búvárkodás után az ember nem is vágyhat többre, mint egy finom friss seafood vacsorára a naplementében. Miután a szállóban nem volt étterem(!) így kénytelenek voltunk nekivágni a kis lakatlan sziget belsejébe, ahol álmunkban nem gondoltuk volna, hogy nincs egy értelmes étterem sem. A kisbolt ekkorra már zárva volt, így első vacsoránk a Maldív szigeteken a magunkkal hozott müzliszeletekből és banánból állt. Sürgősen elkezdtünk másik szállás után nézni egy resort szigeten, ám szabad szobák híján kénytelenek voltunk beletörődni, hogy nyaralásunk terápiás, szanatóriumos jellegűre sikerült. Reggeliről már nem is voltak egyéb illúzióink. 3, párától szikkadt toast kenyér, valami kihűlt tojásrántottaféleség, két összeesett virsli, jam, vaj, víz, mango juice és ihatatlan kávé. Minden nap. Vacsoránkat zacskós leves alkotta, mert sütésre, főzésre sem volt lehetőségünk, ugyanis a szálláson még egy merőkanál sem volt. Néha úgy éreztük, hogy valóban egy lakatlan, civilizálatlan helyre csöppentünk. Jó sok pénzért. S bár jobban belegondolva, sokan ilyen túlélőtúrákért akár dupla ennyit is képesek fizetni. 

Utolsó csepp a poharamba a szálloda szobáinak a fizetésekor került. A recepción lévő terminál ERROR-okat mutatva nem fogadta el a kártyánkat, hiába próbálták többszörösen lehúzni. Kértem a személyzetet, hogy másnapra oldják meg ezt a problémát, mert más módon nem tudjuk kifizetni a szállást. Azonban néhány percre rá sms-t kaptam a bankomtól, hogy 2 tranzakció sikeresen megtörtént, vagyis dupla annyi pénzt húztak le a számlámról. Tajtékozva viharzottam ki a recepcióhoz és megkezdődött a 3 órás intenzív angol tanfolyam és stresszkezelési terápia. Végül jegyzőkönyvet írva félig eltorzult fejjel magyaráztam a személyzetnek, hogy ugyan nem tudom miféle maffia működik ebben az országban, de azért az összegért, amit mi alapvetően kifizetünk, mind a TripAdvisoron, mind a Booking.com-on említett és hirdetett szolgáltatások árnyékait sem látjuk, mint az étterem, a fittness center és még sorolhatnám.

És ami a legszebb ebben az egészben. A Család átment a vizsgán. Felülmúlhatatlan humorral és olyan stand-up szövegekkel sikerült percek alatt a feszültséget nevetéssé varázsolni és meglátni a kincset érő paradoxonokat ebben a helyzetben, hogy biztos vagyok benne: sokáig fogjuk még vidáman mesélni az ott tapasztaltakat. 

A Maldív szigeteken amikhez nincs köze az embereknek, az csodálatos, és leírhatatlanul tökéletes.  

Az 5 nap alatt igazi búvárokká avanzsáltunk, teknősökkel, cápákkal és rájákkal úsztunk együtt az óceán kékségében. Szívárványszínű halak és csoda korallzátonyok között lebegtünk a hullámokkal. Megfizethetetlen élményt jelentettek azok a színek, amikről eddig azt gondoltuk, hogy photoshop alkotja őket. A víz rikító türkisze élt harmóniában az ég mélykék árnyalatával, amibe néha néha beletévedt egy hófehér felhő. A végtelen horizontot sokszor egy távoli vihar mutatta, vagy éppen a sárgán és vörösen izzó naplemente elé bújó fekete felhők, melyek libasorban kúsztak az ég peremén nyugat felé. Ahogy lebukott a nap milliónyi csillag fénye kezdett úgy ragyogni, ahogy csak a mesefilmekben látni. Csillagködöket tükrözött az ájult óceán.   

  

- Sose akarok elmenni innen. Olyan jó ember vagy. Sose kérded honnan jöttem.
- Bolond ember az, aki azt kutatja, ami volt.

Belégzés....Kilégzés

Pontosan tudtam milyen lesz. Szívem kalimpálva hadakozott, egyhangú békém nyugtalan mocorgásba kezdett s órák leforgása alatt győztem meg magamat arról, hogy így helyes, vagy éppen annak fordítottjáról. Nehezebben lehetett volna ennél hosszadalmasabb utat szervezni, mégis egyértelmű volt. Csak hogy még egyszer, talán utoljára láthasson. Csak egy kávéra a reptéren. Nem, inkább legyen 3 nap. Legyen idő, töltsük be a teret. Telítsük meg szívünket az eddig elhallgatott históriákkal, vagy öntsük rá a másikra a megbántottság és a fájdalom jégkásáját. Ehhez nem elég 3 nap. Minél több, annál jobb. Legyen 12. Akkor talán lesz elég időnk mindenre, még egyszer utoljára. Hiszen milyen szép is az, mikor belélegezhetjük egymást végül, hogy aztán kilélegezhessük a másikat. Bizonytalanságom arról, hogy jól döntöttem-e azzal kapcsolatban, hogy ismét beengedtem az életembe, egészen mostanáig kísért. Lehetett volna úgy is, hogy kezébe nyomok néhány dirhamot a reptéren, megölelem és Isten Veledet mondok. Mert rettegtem attól, hogy megint összetöri a szívem. De nem tehettem. Tudta Ő is. Tudja, hogy én mindig ott leszek. Hogy én sosem hagyom Őt cserben.
Büszkén mutattam, hogy miként lett az apartmanomból otthon, szentély, búvóhely a Világ zaja elől. Teljesen egyértelmű lett minden mozzanat, pillantás, érintés, hang és magát a teljes biztonságot adó aura ami tökéletesen egybeolvasztott minket.
A múlt éles fogai azonban szétcincálták a jelen tökéletességét. Úgy szerettem volna jó ember lenni. Sosem kérdezni honnan jött, mit tett, mit érzett. Mert bolond aki a múltat kutatja. Megbántottság, reszketés az ego mocsaras leple alatt, a tisztánlátás hiánya, a birtoklás és versengés okádékszínű őrülete lett úrrá rajtam időnként. Igazságtalanságot, és végtelen kihasználtságot érzett minden egyes sejtem, fulladtam a néha-néha elkapott gyűlölettől, fojtott az az általam kreált gondolat, hogy én már nem is számítok, hogy nem vagyok fontos és, hogy már nem szeret. Undorodtam magamtól, mert képtelen voltam a szeretetre és a megbocsátásra. Mert a könnyebb utat választva rákönyököltem a múlt rozsdás leplére és csak hajtogattam, és mondtam, és nyögtem és visítottam. Pedig Neki több oka lett volna erre. De csendben tűrt. Várta, hogy elmúljon a vihar, hogy végre kifújjam a görcsöt mint a füstöt és ismét helyet adjak a szeretetnek.
Belül rettegtem. Haláliszonya volt a szívemnek. Mert megint itt leszek hagyva. Egyedül. Szomorú volt a lelkem, s én dühös voltam, amiért nem tudom fenntartani a jelen-létemet, az EGYütt tökéletességét és örömét. Nyugodt és békés állapotaink mondhatni ritkák voltak.
De sokat beszélgettünk.
Elmondta.
Én is.
A mocskos víz tisztulni készül. Ehhez tökéletes segítség az idő és a távolság. Az a majd' 14 ezer kilométer. Néha közelebb leszek, néha távolabb, de mit sem számít ez, ha össze vagyunk kötve valahol odafent, ahol a csillagok járják keringőjüket.
Brazíliáig elkísértem. A 15 órás út alatt teli energiával és izgalommal kevertem Neki a gin-tonikokat, bemutattam kollégáimnak, akik közül többen dél-amerikaiak voltak, s lelkesen meséltek az ottani életről és adtak tippeket. Advent első vasárnapja és az első gyertya a hotel bárjában ért utol minket. Nem kellett több 1-2 sörnél s caipirinhjánál, hogy teljes kimerültségünkben nyugtalan álomba ringjunk.
Eltelt az utolsó 24 óránk. A reptérre menet elképzelni sem tudtam milyen lesz. Csendben potyogtak a könnyeim a buszon ülve és szorítva a kezét és a jövőről kérdezgettem. Én kétségbeesett buta kis liba. Majd alakítjuk. A reptéren csendben, mellettem húzta a bőröndjét, én egyenes, büszke háttal tettem ugyanezt az egyenruhámban. S elérkeztünk ahhoz a ponthoz ahol én a mozgólépcsőn fel, Ő balra kellett, hogy menjen. Mint egy lassított felvétel úgy rémlik az a kacsintás, amit Tőle kaptam. Arcom elpirult, majd egy nagy mosollyal és egy Vigyázz Magadrával elváltak útjaink. Kollégáimat követve vonultam a reptéren, fájdalomtól eltorzult arcomra mosolyt erőltetve és elharapva a könnyeimet, olyan erővel szorítva bőröndjeimet, hogy körmeim nyoma még órákon át ott pompázott a tenyereim alján. Szívemet jégcsapok szurkálták és csak arra voltam képes, hogy magamban mantrázzam a Minden rendben van varázsigét. Pontosan nem is emlékszem a briefingre, vagy hogy hogyan jutottam fel a gépre, s hogy mi történt a 14 órás út alatt, vissza ide a sivatag peremére egyre távolodva, elengedve Őt.
Most pedig az van, amitől féltem. Mozdulatlanság, lefagyott aura, vegetáció, egyedüllét, zavarodottság, ambivalencia az ambivalenciában. Kérdések vulkánja. Mi az ami ebből igaz volt? Őszinte volt-e? Mit mondhatott másnak? Dermedtségemen most az érzéseim és lelkem forradalma igyekszik változtatni. A semmittevés delíriumában a nappalok és éjszakák észrevétlenül pörögnek el mellettem. Csupán várom, hogy a pillanatok egymást érintve elmúljanak. Alig merek mozogni. Mert az még fáj. Bárhová nézek ott van. Megtalálom Őt a keresztrejtvénybe írt csálé G betűjében, a lepedőn pihenő ébenfekete hajszálában, a lúdtalpas lábnyomában az erkély homokjában, az ágy mellé, földre száműzött zöld törölközőben, a hűtőben heverő befejezetlen sajttálban, a falra ragasztott világtérkép minden csücskében és a cigarettacsikkjeiben.
De rendben van ez így. Örök álmodók vagyunk, örök mozgásban, vihar előtti csendben s viharban is vagy utána. Minden pillanatban kezdődik valami csodás. Minden mindegy én is és Te is, Istenek vagyunk, s csak emlékeznünk kell, az út már rémlik, nem hiábavaló a távolság. Azért megyünk el, hogy visszatérhessünk, legyen az bármilyen formában. Megbocsátás és szeretet fény. Boldogság pillangók belélegzése. Tapasztalat és változás. A reptéri mosolyom paradoxona. Nevetés és ölelés. Megtalálás és elengedés, Orion-öv és őserdő.
Ott vagyok s Te itt vagy.

Earth shadow és a befejezetlen bejegyz

Ha van valami vagy valaki, aki az életemet rendezi, felgyorsítja vagy éppen lelassítja a pillanatok egymásutánját, aki elgondolja, miként lenne a legjobb, aki olyan akadályokat tesz elém, ami mellett mindig megtalálható a segítség is, akkor az a valaki vagy valami végtelenül jól csinálja a dolgát. Azt gondolom, hogy mindenki így lát rá az életére, egyfajta filmtekercsként látjuk néha saját magunkat a gömb alakú mozitermünkben. Szinte vágóra sincs szükség, hiszen idővel jóformán a jelentéktelen mozzanatok elfakulnak, míg az a bizonyos meghatározó minutum, mintha örökre beleégne az emlékezetünkbe. Sok esetben még szívesen fényeljük is, vagy rakunk hozzá némi izgalmas effektet. De az alapsztorija mindenkinek tökéletesen egyedi, és Oscart érdemelne.
Sok üzenetet kaptam a napokban. Mégis mi van velem, hogy vagyok, miként élem meg az események fordulatait? Csak röviden válaszoltam, hogy majd írok egy délceg, megkérdőjelezhetetlenül igaz gondolatsort a mostanában történt hétköznapjaimról. Ez nem marad el ígérem, de egy kis ízelítőt, egy kis keretet engedjetek meg adni a továbbiaknak...csak, hogy értsétek, s amit nem győzök hangsúlyozni: Bármi is történik, az mindig érdekünkben, értünk van. Még akkor is, ha éppen jégcsappá mered a lelked, vagy a nihil teljes ürességében vegetálsz.
Voltál már a Napnál magasabban? Láttad már a kozmosz szélén a Föld árnyékát? Tudtad, hogy a kondenzcsík igazából fekete? Ha most vissza kellene emlékeznem az elmúlt egy hónapi beosztásomra, talán egy-két desztinációt tudnék felsorolni a sok közül. Lényegében már nem is fontos merre reptetek fura és idegen embereket, vagy éppen honnan érkezem meg s hová 24 óra ébrenlét után, s már az sem tűnik fel, hogy alig alszom, vagy éppen mit eszem s iszom. A lényeg a megfelelő vágáson van, azon, ami fontos igazán, ami inspirál, megmarad.
Európa ködbe és sűrű felhőbe burkolózott az elmúlt időszakban. A Napot valóban csupán a felhők felett lehetett látni. S én láttam, befogadtam a homályos fényével együtt, mely éppen egy alattunk lévő felhőrétegből merte megcsillantania magát, vörösen, sárgán, rózsaszínen. A Nap, az a verőfényes energiabomba, az élet feltétele, eltűnni látszott alattam, kereken,beletörődően, új reményeket adva ezzel azon a tájon, ahol éppen előbukkan. Ritkán láttam ennél szebb csodát. Mert láttam a kontrasztját. A másik oldalon, a horizont felett előtűnt egy jegestengeri sötétkék, rideg és fenyegető csík. Gyönyörű átmenetet igézett a világoskékkel és a narancsrózsa milliónyi árnyalatával. Ezt hívják Earth shadow-nak, vagyis Föld árnyéknak. Onnan....onnan fentről így manifesztálódunk a világűrben, mely a földi atmoszférából tekintve egy végtelennek tűnő vonal. És fény és árnyék, a tánc, a meg nem szűnő ki és belélegzés. Az ellentétek, a dualitás örökös csodájának szívdobbantó defibrillátora. Mindig visszatérít a jelenbe. Varázsereje van, akár annak is, mikor rájövünk, hogy a fehér igazából lehet fekete is, csupán aspektus kérdése. A Földről a repülő kondenzcsíkját fehér, elillanó felhőcsíkként látjuk. Azonban, követve egy, egy szinten suhanó repülőgépet, melyet a Napfény hátulról kerget, a kondenzcsíkja fekete színben lövell bele a semmibe mutatva a tökéletes turbulens szakaszt.

Ellentétek. Dualitás. Kétség. Ambivalencia. Az a híres, amit imádok, s amit képes vagyok megtalálni még a lehető leggyötrőbb fájdalomban, vagy legcsodálatosabb örömben is, mert mindben megvan a másik csírája.
Az történt, nem is olyan rég, hogy ....  nem megy tovább. Majd menni fog. De nem látom még magam azon a gömb alakú mozivásznon. A pillanatok megmaradtak, a vágás jó. S majd ha feldolgozta lelkem őket, talán meg is tudom őket fogalmazni, megágyazva a történetnek az akkor tapasztalt érzéseimmel....

Ilyenek vagytok Ti, utasok....

Ezt a bejegyzést annak a hölgynek köszönhetem, aki a mai járatomon a 41A ülésen ült, s aki valahol visszabillentett a realitásba, a dualitás átütő kis tockosát adva, hozva vissza belém az ihlet oly csodás gondolati folyamát. Nem is sejti milyen szívességet tett nekem azzal, hogy az egész kabin előtt ordított velem.
Néha nem egyszerű Veletek, utasokkal. Néha nem egyszerű az sem, hogy bebizonyítsuk, hogy a mi munkánk több a látszatnál. Testünk zavarodottságával, magányunk otthoni súlyával és a munka dependens tulajdonságával küzdjük át magunkat a nappalokon és éjszakákon, földrészeken és évszakokon szökdécselve úgy, hogy Ti, utasok ebből mit sem érzékeltek. Az egyhuzamban való 6 órás alvás ma már a régmúlt emléke. Testünk teljesen indokolatlan időközönként jelzi igényeit. Már megszokottá vált, hogy hajnali 3-kor korgó gyomorra ébredünk, vagy éppen a nyomáskülönbség folytonos váltakozása miatti felfújódott szervezetünk zavar meg a nyugodt álmunkban. A fenti környezet teljesen más, oxigénhiány, levegőtlenség, baktériumokkal teli környezet, a világ összes tájáról érkező ember kifújt levegőjét lélegezzük be egy természetellenes, mesterséges 1000 km/h-ás sebességgel haladó csőben, 10 ezer méter magasan, miközben több 10 kilós kocsikat tologatunk és konténereket emelgetünk. Bőrünk teli véraláfutással, olyan érzékennyé tesz bennünket a nyomáskülönbség.
Érdekes, hogy általában 40 óra ébrenlét után már nem is érezzük magunkat álmosnak. Folyamatos fáradtság érzet és szakadatlan tettvágy, menni akarás háborúzik bennünk. Van, mikor egy-egy 13-15 órás út után - plusz a 4 órás előkészület s legalább 3 órás "utómunka"mondjuk úgy: "háztól házig" - szimplán átlépjük a határainkat. Észre sem vesszük, de olyan rejtett energiákat mozgatunk, amikről addig nem is tudtunk. Így képesek vagyunk arra, hogy az adott 24 - 48 óra alatt olyan élményekben legyen részünk, mely miatt minden hátulütő ellenére imádjuk azt, amit csinálunk. Agyunknak fogalma sincs mi történik. Nappal az éjszaka helyett, Napfény a Holdfény helyett, hideg a meleg helyett, tél a nyár helyett. Memóriánk romlik, sokszor már nem is szeretnénk emlékezni a kollégáink nevére, hiszen visszaérkezésünk után úgysem valószínű, hogy ismét találkozunk. Könnyedén elfelejtjük, hogy éppen merre is tartunk 0.8 mach-os sebességgel, vagy hogy a világ melyik pontján jártunk azelőtt egy héttel. Hogy valóban úgy van-e, hogy sokszor nem is tudjuk hol vagyunk miután álmunkból felébredtünk? Bizony így van. Én múltkor a lakótársamat tessékeltem ki majdnem az apartmanunkból, mert azt hittem, hogy szállodában vagyok, miután hirtelen, legmélyebb álmomban zargatott fel a kulcsa csörgése. Kapcsolati életünk mondhatjuk úgy, hogy egészen speciális. Van is és nincs is. Van, mert rengeteg emberrel vagyunk körülvéve, s minden nap kapunk egy új lehetőséget arra, hogy valaki csodásat ismerhessünk meg, aminek mámora esetleg tarthat a layover idejéig, vagy míg érdekesebb embert nem sodor elénk az élet a következő utak alkalmával.  S nincs, mert a felszínesség és a bizalmatlanság győz itt ezen a színtéren. A levegőben ritkán születnek igazán mély kötelékek - hacsak Ti, utasok nem köttök egymással. Hangulatingadozásainkat igen nehéz koordinálni. Ez legtöbb esetben a kialvatlanság miatt van így. Rendszerint depresszióval küzdünk egy - egy út után, s kell legalább 24 óra, míg észhez térünk, s ismét rájövünk, hogy ez csak a jatleg okozta átmeneti érzelmi áramkimaradás a szívben. Elmúlik.
A fent említett néhány dolog csupán töredéke azoknak a kellemetlen tüneteknek, melyeket Ti, utasok egyáltalán nem érzékeltek belőlünk. Lelki üzemzavar ide vagy oda, nekünk mindig a 110%-ot kell nyújtani. Ez így járja. Mindenki ezt várja el, s nem mellesleg a fizetésünket is ezért kapjuk. Maximális teljesítmény még akkor is, mikor Ti, utasok emberszámba sem veszve minket csettintetek az ujjaitokkal, vagy olyan tálcát hagytok magatok után, ami látszatát kelti annak, hogy az ételt sem tisztelitek. Mosolyogva kotorászunk a szalvétáitok között, amiben éppen az orrotokat fújtátok, vagy éppen töröljük fel a mosdó padlóját, ahová a bor meg a gin-tonic végül más formában került. Igyekszünk nem odafigyelni, mikor könyökig az orrotokban turkáltok, a jump seat-ünktől fél méterre. Mosolygunk még akkor is, mikor sírnánk megalázottságunkban, vagy mikor bólogatunk és megbánásunkat fejezzük ki azzal, amivel amúgy nem értünk egyet. Mert nektek, utasoknak, mindig igazatok van. Fogunkat összeszorítva kérünk bocsánatot mások hiányossága miatt, lehajtott fejjel szégyelljük el magunkat apró emberi hibáinkért. Türelmünket kihasználva ropjátok a step táncot az idegeinken, s érzitek magatokat megsértve, mikor mi csupán a munkánkat tesszük olyan kérésekkel felétek, mint mondjuk a biztonsági öveitek becsatolása. Ezeket a dolgokat értetek, utasokért tesszük, s még ha nem is tűnik úgy, minden ilyen utasításnak van logikája és biztonsági érvénye. Ugyan tökéletesen megtanultunk bloody mary-t keverni vagy különbséget tenni a "chicken or beef" között, valahogy mégis mindig elfelejtetitek, hogy elsősorban nem ezért vagyunk ott Veletek, utasokkal. Ha kell, csillapítjuk a fájdalmaitokat, ha kell éneklünk a zaklatott kisgyerekeiteknek leszálláskor, ha kell újraélesztünk, ha kell nekünk bármit elmondhattok. Ha úgy adódik mi gondoskodunk arról, hogy túléljétek akár a sivatagban akár az északi sarkon. Ha kell, megmentünk Titeket, utasokat.

S néha bármennyire zokognék, vagy önt el egy gyűlöletes érzés felétek, utasok felé...valahogy..... Mégis....Szeretlek Titeket. Titeket utasokat. Mert nélkületek nem lehetnék az néha magában puffogó, magát sajnáló, néha dühös és elégedetlen, ám szerepét boldogan játszó színésznő ott fent a levegőben.




       

Félúton egy valódi bejegyzés felé

Félúton vagyok.
Ismét csak piszkozatként fogalmazom meg gondolataim. Ritka levegő, trükkös nyomáskülönbség. S én ahelyett, hogy tanulnék a következő vizsgámra, inkább elkortyolok még egy pohár bort, s belekezdek abba, ami most nagyon nehezen, kínlódva születik meg. Elkezdeni ezt a
bejegyzést, elvárásokkal magam felé, hogy ismét sikerül valami olyan gondolatot átadnom, aminek univerzális jelentése és értéke van.  Most közel van hozzám a Világegyetem. Közel az űr. Lehet, hogy csak egy ugrás a dermesztő és sötét, súlytalan kozmosz. Volt már úgy, hogy nem
csupán elbambultál felnézve az égre, de pontosan tudtad is azt, hogy mi az, amit éppen a két szemeddel nézel? Sőt. Mikor nem csak nézel, de a végtelennek azt a nyomasztó és mégis teljesen szabad ízét megérezve fulladsz az igazságtól? Belegondolni is nehéz ebbe a mindent tudó ÉNbe.
Azért olyan feszítő, mert mindent, amit látsz és érzel az Te vagy ilyenkor. Imádok közel lenni ehhez a megfoghatatlan, kozmikus, légüres térhez, ahol az idő és a tér csupán egy közkedvelt tréfa. Nem is értem mi ebben olyan vonzó. Otthon mozgok a turbulenciában, a viharban és csendes, napsütötte időjárás már egyre ritkább a szívemben. Bárcsak lennék elég merész. Merész megfogalmazni azt, ami bennem van anélkül, hogy attól aggódnék ki mit gondol. Egyáltalán törődnöm kellene-e ezzel?

(Most nekiszaladnék a gép folyosóján és cigánykereket vetnék miközben azt ordibálnám, hogy igazából a világ boldog, csak az egónk annyira elferdítette a kozmoszhoz való hozzáállásunkat, hogy nem vesszük ezt észre. Sőt, merjük azt hinni, hogy boldogtalanok vagyunk...Boldogtalan? Olyan nincs, mert a boldogtalanságban benne foglaltatik a boldogság. A boldogság hiánya. Tehát a boldog érzés ott van, csak elő kell csalogatni, mint az árnyék mögül a fényt.)

Megfigyeltem  ezalatt a 28 év alatt. A legtöbb dolog úgy történt, ahogy azt én akartam. Úgy belül. tudod, amikor magadnak sem hazudsz. Mit akarsz valójában ez a nagy kérdés. Pontosan tudod, csak a társadalmi elvárások pont annyira blokkolnak téged, mint engem abban, hogy mostanában
olyan mocskosul őszintén írjam le MAGam a blogomban. Behatárolt a like-ok száma és ez ijesztő.
Emlékszel, mikor arról írtam, hogy néha elkap a lét teljes harmóniája? A könyörületesség okozta. A pillanatnyi megnyugvás abban, hogy minden rendben van. Nem időtlen önszuggeszció, mert exitálását rögtön érezzük, mikor olyan helyzetek elé keveredünk, amit ennek a megbocsájtás érzése nem takar be. Én azt hittem sikerült fátylat borítanom a múltra. De elég volt ez mozzanat ahhoz, hogy rájöjjek, hogy kegyesnek a legnehezebb 'gyakorlatok' egyike. Pedig én úgy szeretném. Úgy szeretnék szeretni. Úgy szeretném, ha szeretném azt akire rákenem fájdalmamat vagy csupán előidézi a helyzetet. Lehet, hogy nem is tud róla, micsoda kínt élek meg miatta, mert csak létezik, s mert csupán boldog és önelégült szeretne lenni. Magamat hibáztatom, mert nem vagyok képes még mindig lélegezni. Nem vagyok rátermett még nagy levegőt venni, mielőtt kijelentenék valamit. Nem vagyok képes megállni azt, hogy ne tudjak minden részletet arról akinek érzelmi holdudvarában élek. Mindig bizonyíték kell, permanensen visszajelzés, hogy igen én vagyok az AKI. De már biztosan nem lehetek az aki, ha külső bizonyíték kell. Mert ha így lenne, bizonyíték nélkül tudnám, hogy ÉN vagyok az. Szeretném azt érezni, hogy én vagyok az...
Napok telnek el úgy, hogy meggyőzöm magam: Én mellette gonosz vagyok és számító. Fájdalmat
és diszharmóniát okádó, keserű és őrült hisztérika. Mert ő nem tett semmi rosszat. Létezik,  egy vektorként,  iránya a boldogság, hossza a végtelen. Próbálom szeretni. Igyekszem megbocsájtani magamnak ezt a kialakult a helyzetet. Megkísérlek bölcs lenni és mély levegőt venni. Most nem
 is olyan nehéz talán, mert életem színterén vagyok ismét. A levegőben.

Körülbelül egy, vagy talán két hónapja írtam ezen sorokat, valahol Törökország felett a 24G ülésen, a sivatag felé igyekezvén, második Merlot-mat iszogatva, hátha attól majd könnyebben termékenyít meg az ihlet fantomja.
Milliónyi eseményről, érzésről, történésről illett volna azóta beszámolnom. Valahogy mégis gigászi görcs állt az ujjaimba, akárhányszor neki akartam fogni egy-egy gondolatnak. Most erőt vettem magamon, s némi tudatosságot csöpögtetve fehérboromba reménykedek abban, hogy valami egészen kellemes, elgondolkodtató gondolatmenetet sikerül megfogalmaznom. Valahol értem ennek a csomós, nehézkes érzésnek a forrását. 6 évvel ezelőtt kezdtem ezt a blogot, egyetlen céllal: csak magamnak írni, elmúlatni azt a nehéz időt, amit akkor éltem, nagypofával leírni, amit senki előtt nem szégyelltem. Így ment ez évekig. Valahol örültem, hogy senkinek se tartozom magyarázattal, hogy az éppen akkor alkotott bejegyzés mit is a jelent, örültem, hogy szabad írhatok, anélkül, hogy be kellett volna számolnom a  háttér információkról. Aztán valahogy el kezdtem érezni, hogy az olvasóim, barátaim, rokonaim érdeklődve kérdezik, hogy mi is volt akkor ez az utóbbi éppen nagyon boldog, vagy éppen teljes mértékben depresszív gondolatmenet. Hát hogy hogy mi? Nem vagyok képes releváns választ adni, mert minden egyes mondat, az pont úgy csapódik le, AHOGY azt olvassuk. Általában azt olvassuk, amit felsőbb énünk szeretne olvasni. Mi teremtjük a könyv, a novella, vagy a vers mondanivalóját, ráruházva az adott élethelyzetünkre. Minden rólunk szól igazából, minden szubjektív.
Teljesen elvesztettem az ihletet. Természetesen tudjuk, hogy mindennek megvan a maga ideje, s hogy az alkotói válság is csupán egy hullám, ami éppen készül magába szippantani még több vizet, hogy aztán garantáltan nagy zajjal csapódhasson a sziklának. Jönni fog, csak nem megrendelésre. Utazásaimat újra átélve fogok beszámolni élményeimről. Hamarosan, ígérem.
Addig csak azt tudom mondani, hogy engedd meg magadnak azt amit igazán szeretnél! Másról nem is szól ez a Világ!
Szívszeretet, béke és harmónia.
Nannuscha

5.

nem.is.arról.írtam.amiről.akartam

Az elmúlt órákban olyan illetlen érzésem támadt, melyet magamnak is nehéz volt bevallanom. Jó érzés volt visszatérni Dubaiba, ebbe a levegőtlen homokfútta megapoliszba. Egy év után kezd megcsapni a hazaérkezés bűvös varázspálcája. Pont most, mikor éppen költözni készülök...Külvárosból belvárosba. Sosem elég a változásból.

Ez a szeptember is olyan hamar múlik. Elalszik lassan a nyár, elalszanak vele a nyári esték, a hosszú nappalok s delirium áztatta hajnalok. Különös illat járja át ilyenkor a levegőt. Olyan lehullott levél zamata van a világnak, aminek az eső permete és az avar égetése különleges iskolakezdős, kicsit borongós őszi bukét ad. Nosztalgia fénybe öltözik a Duna part, s csendesen tereli a fiatalságot hűvös levegőjével kandallós kis kocsmák melege mellé. 

Indiában még a varjak is csámpásak. Ez volt az első gondolatom, mikor Chennai repteréről a busz felé igyekeztem, aminek bejáratánál részeg varjak sorakoztak a szemét tetején. A szálloda felé vezető út és maga a szálloda hatalmas kontrasztot nyomott világom photoshopján. Buszunk ablakain csüngő szerencsétlen koldusok, mocsok és bűz, egyenruhás kisiskolások a sárban taposva, rengeteg robogó és motorbicikli, platón utazó emberek és döbbenet az arcomon. Amint belépek a szállodába a luxus és a csillogás vesz körül. Ennek a grandiózus hotelnek 8 éttermén kívül megannyi wellness részlege volt, lobbyval és elő-lobbval, több bálteremmel. A szobám ablaka ugyan egy nyomortanyára nézett, de itt nem a kilátást fizeti meg az ember, hanem a külön IPad-et, mellyel a TV-t, a légkondicionálót, a legalább 12 féle világítást, az in-room dinning-ot, az ajtónyitást, és a szobaajtó külső felületére szerelt biztonsági kamerát kezeli. És akkor ne is beszéljünk magáról a teljesen egyterű hálószoba, előszoba és fürdőszoba lakosztályról. Mindez természetesen végtelen örömmel töltött volna el, ha nem tudtam volna azt, hogy 30 méterrel odébb gyerekek éheznek. Magamra kapva lelkesedésem, amiből szerencsére akadt bőven, elindultunk Mahabalipuram felé. Ez egy ősi hindu szenthely, ahol a sziklák adtak menedéket a szentélyeknek. Mindegyik szentély egy-egy történetet mesél el a több mint 400 hindu istenség valamelyikéről. A hely talán arról a leghíresebb, hogy egy hatalmas sziklagömb ácsorog évszázadok óta ugyanazon a helyen, egy meredek leejtőn. Nincs mi támasztja csak valamelyik isten gondolata szerintem. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy mindenhol a férfi volt kiemelve, mint a teremtő energia, az életet adó, a mag jelképe. Az csupán ritkán volt megemlítve, hogy magához az élethez a nő is kell. De még mennyire - nem csak fizikailag. (Erre talán majd egy későbbi írásomban kitérek) A többiekhez képest úgy láttam én voltam a legfogékonyabb, bármilyen fáradt is voltam, erősebb volt nálam a hely energiája, pláne, mikor ahhoz a templomhoz értünk, melyet a 2004-es tsunami először ért Indai partjainál. Mindent letombolt ez a hatalmas ár, azonban egy karcolás nem esett eme templom falain. Ennek őrzője egy oroszlán, aminek tátott szájába betéve a kezünket letesztelhetjük lelkünk tisztaságát. Elsőnek jelentkeztem, még azután is, miután idegenvezetőnk figyelmeztetett, hogy volt már olyan, akinek eltölt az ujja. Annál jobb, gondoltam. Beletéve a kezem az oroszlán szájába, olyan nyomás és bizsergés kezdte felpezsdíteni ujjaimat, hogy zavaromban csak neveti tudtam. Mintha hangyák jártak volna steptáncot a kézfejemen, Legalább 1 órán keresztül éreztem még, amiről azt hiszem bátran leszűrhetem, hogy azért nem vagyok olyan rossz ember.

Indiába visszatérek még. És a hó elején el is kapott valami fenyegetően igaz érzés, miszerint most vagy soha - tanulnom kell, önfejlődni, megismerni a lelkem rejtekeit. Láttam magam előtt ki lehetek a jövőben, micsoda csoda energiával és minden szempontból termékeny élettel, kitágítva aurámat az egész világra. Ezért nagyban tervezgetni kezdtem elvonulásomat valami egzotikus helyre, ahonnan a hit gyökereit kicsit én is megrághatom. Frusztrált a tudat, hogy egyik tervezett utam sem adta meg magát nekem. Sürgetett az idő, mert dublini utam után közvetlenül indulni akartam valamerre, meglátni kicsit magamat, így jutottam el a görögökhöz, Athén városába, amiről csak azért nem tudok objektíven nyilatkozni, mert magam is érdekes, kedvtelen, egyedüllétbe burkoltam magam, így senki nem volt szimpatikus, semmi nem tetszett, semmiben nem láttam meg magam tükrét. Vagyis pont lehet, hogy ez volt a probléma. A világ ismét engem vetített magamra, s mivel önsajnálatom az Akropoliszig ért, ezért nehéz feladat volt bármi szépet látni ebben az amúgy lenyűgöző városban. Pontosan 4 évvel ezelőtt, mikor Barcelonában igyekeztem ledobni magamról múltam béklyóját, egyedül tapostam a Ramblas utcáját, és oly mértékig sokkolt az újdonság, miszerint egyedül egy külföldi városban boldogan elevickélek, hogy eszembe sem jutott kétségbeesni, eszembe sem jutott az, mennyire egyedül vagyok. Valami ilyesmit vártam Athéntól is. Lassan igazán szép statisztikát tudnék mutatni arról, hány országban is jártam, hány helyen fordultam meg egyedül, mennyi mindent láttam, mennyi mindent osztottam meg saját magammal. Dolgozni és kikapcsolódni több napra egészen más lelkületű érzés. Mikor dolgozom, valahogy munkaköri kötelességemnek érzem, hogy éppen akkor megismert kollégáimmal nyakunkba kapjuk az adott város nevezetességeit, s valahogy kénytelen kellett mindig egy hajszál híján tökéletesen érzem magam. S itt van a kontraszt, amiért már nem biztos, hogy egyedül fogok utazgatni a jövőben: Elég nekem, hogy magányos vagyok akkor, mikor dolgozom. Nem kérek többet ebből a légüres térből, mikor nyaralni, kikapcsolódni vágyom. Ha azzal vagyok, akit szeretek, akkor máshogy mosolyog rám a Hold az Akropolisz mögül, máshogy esik a vörösbor és a pincér is kedvesebb. Olyankor nem számít hány rugó áll ki az ágyból, vagy reggelente mennyire csörömpölnek a hotel folyosóján. Az optikám megváltozik, mert van kivel megosztanom magam, az élményeim, és a szeretetem, s ennek olvasatában minden új, és fényesebb értelmet nyer. Arról nem is beszélve persze, hogy "Heuréka állapotaimat", felismeréseket, apró megvilágosodásokat rögtön meg is tudom osztani valakivel. De most, így, nekem várni kell, s félő, már nem is biztos, hogy azt adom át, amit én akkor ott a kis kávéház teraszán az Ancient Agorán elbambulva éltem át.

Miután visszajöttem otthonról, valami nagyon kesernyés, gyógyszer ízt éreztem magam körül. Felébredtem, s ahelyett, hogy keservesen sirattam volna a múltat, mintha új erőre kaptam volna. Egy olyan erőre, mely nem a szívre, hanem az agyra hat. Néha nehezebb ésszel elengedni a másikat, mint szívvel, mert a szív tudja, amit az ész nem. A szív tudja a láthatatlant, az ész azonban azt anyaggá akarná küzdeni azt. Szívvel elengedni nem azt jelenti, hogy többé nem szeretsz. Sőt. Ez a gondolat bujkált akkor bennem. És teljesen meg is éltem. Az agyam volt teljesen kicsavarva, az önérzetem, az egóm háborúzott, a józan ész nem engedte, hogy elfogadjak, hogy tovább álljak, hogy békésen mosolyogva tudjam, amit amúgy már tudok. Nem voltam hajlandó tovább szenveszteni magam. Senki miatt sem.
Aztán mintha megérezte volna ezt a világ. Ismét feltűnt, amit elengedtem, megzavarva, s már nevetve mindenen. A jövő összes variánsa egyetlen igazgyöngyben kavarog bennem, nem is sejtve milyen káoszt hozva ezzel a jelenembe. Túl sok kapu nyílt most, túl sok a lehetőség, túl sok az érzelmi huza-vona. Egy egy pillanatra elkap az érzés, miként minden rendben a világban. Hogy átlátom és érzem az igazságot s vele együtt az univerzum terveit. Ekkor megérzem a testem körüli energia pulzárt, érzem a lelkem s anyagom körüli információtáncát. Ilyenkor, mikor ezek a másodpercek elöntenek, csak szeretni s megérteni tudok. Elfogadni és átölelni gondolatban még az ellenségeimnek hitt embereket is, empátiával egyé válni a mindenséggel, együtt lélegezni a fákkal és egotudatlan csupán érzékelni a mindenen áthatoló hullámhosszaimat. Hogy miért múlik ez el? Miért csupán néhány pislogás ez az életből? Talán ez egy kegyetlen mézesmadzag, mely a teljesség felé halad. Elkapni egy egy ilyen másodpercet semmi. Benne élni a minden.
S most látom, igazán nem összeszedett ez a bejegyzés. Talán mert egészen masszív érzések és kérdések vonaglanak bennem. Nem látok tisztán. Éteri köd fedi le most a szívem, lehet, hogy nem véletlenül. Mint ahogy landolva ma hajnali 4kor kinéztem a boeing ablakán. Talán ilyen szépnek még sosem láttam ezt a műanyagmámort. Csupán a város pereméig ért a narancssárgára festett ködtakaró, melyből szalmaszálként kandikált ki a világ legmagasabb épülete. A reptér, a számomra a legkedvesebb hely kifutópályája több kilométer hosszan alvatlanul repítette és landoltatta a repülőket. Ez a város sosem alszik, éjszaka éber, mint egy farkas a Teliholdkor, nappal pedig bolond rohamába feledkezve járja körtáncát. A reptér befogad és elenged. A reptérre megérkeznek és elmennek. A világot reprezentálja ez a néhány négyzetkilométer a sivatagban. Fel s le. Emelkedés és süllyedés, kereket kiengedése és behúzása, a lét hullámvasútja.               

Stockholmtól Taipei-ig. A lentről a felfelé. Mint mindig.

2015 augusztusában teret nyert a halványítani kívánt elme. Útjaimat rutinból dolgoztam le, mindennemű szeretet-tudat nélkül. Ugyan voltak pillanatok, mikor elkapott valami szirupos érzésegyveleg, vagy éppen naturalista keménység, de ha így nem is olyan távolból visszagondolok ezekre a napokra, inkább egy csinos, mosolygós, azonban üres porcelánbabára emlékeztettem magam, aki csak akkor pislogott néhányat a világra, mikor valaki megrázta. Például mikor Accrában, a világ harmadiknak mondott szeletének egyik városában ismét szembesültem azzal, mennyire mondhatom magam szerencsésnek. Buszunk elé mezítlábas afrikai gyerekek rohantak integetve, foguk virított fekete bőrük aurájában. Szüleik egy-egy közlekedési lámpánál koldultak, vagy éppen gyümölcsöt és vizet árultak rongyos ruhában, fejükön a kosárral. A csapatból minden egyes tagot tisztán érzékeltem minden előítélet nélkül. Kegyetlenül láttam őket, lecsupaszítva. Előttem nem volt titkuk. És ez megijesztett. Inkább olvastam. A szeretetről. Ekkor mindig megnyugodtam. Mert szeretni szerintem a világ egyik legkönnyebb dolga. Mégis néha olyan súllyal és aggodalommal jár, hogy lassan elfelejtünk igazán szeretni az idők során belénk kódolt - magunkat féltő - csalódottság érzés elkerülése végett. De ez valóban az a szeretet lenne, ami az igazi? Az az univerzális, amit teljesen egyértelműnek érzünk? Lehet-e egyáltalán csalódni akkor, ha igazán szeretünk? Lehet-e fájdalom ilyenkor? Nehéz-e ez a szeretet? Azt hiszem a néha néha előbukkanó egó teszi ezt vaskossá. Pedig ennek könnyednek és megbocsájtónak kellene lennie. Tudod honnan ismerheted fel legkönnyebben azt, hogy szeretsz valakit? Hogy mindig, minden esetben meglátod benne az Istent, a Mindent, a Magasabbat, Nagyobbat. Hogy meglátod az álarc mögött lévő tudást, a szörny mögötti szépséget, hogy ismered a szívének dobogását s nem érdekel ha az ritmustalan, nem érdekel ha egyszerűnek mutatkozik, nem foglalkozol azzal sem, ha csupán egy porszem. Mert szereted. S mert szereted, megérzed a szíve ritmustalanságának harmóniáját, megismered az egyszerűsége mögött rejtőzködő csodát, s a porszemet egy hatalmas hegycsúcsnak látod. Ha ezt felismered, akkor az elme félelmét felváltja az egyetemes bizalom, a vérmeleg biztonságérzet és a nyugalom. Ott Ghánában ez maradt meg igazán, ami akkor tájt konzolként tartotta a lelkemet adva egy hullámot a következő, stockholmi utamnak. Kellemesen átfújt az északi szél odafent, s reményteljesen hatottak rám a világoskék eget átszelő kondenzcsíkok, a zöldellő fák és a mélykéken vibráló hűvös tenger. Nagyon szeretem ezt az északi tisztaságot, melyben aligha lehet emlékezni a fullasztó levegőtlenségre. Szó szerint tisztára mosta az agyam a stockholmi hajókirándulás, az este 6kor meghallott harang szó az óvárosi templomból, a kis szűk utcák, melyek inkább egy mediterrán kisvárosra emlékeztettek. Megihletett a gondolat, miszerint télen mindenképpen visszatérek, hogy a mese világába csöppenhessek a havas utcáról visszacsillanó narancssárga utcalámpa fényével, s igazi bizsergés fogott el attól, hogy este 11kor még láttam a Nap utolsó leheletét. Ilyen idilli pillanataimat igen sok esetben megfertőzte a nyugtalanság, tartva attól: mi lesz, mikor visszamegyek a sivatagba. Hogy egy üres lakás vár rám, hogy visszasüllyedek a porcelán világba, hogy kegyetlenül szívatni kezdem magam, beleadok apait-anyait az önsajnálatba, és ami még rosszabb: elkezdek agyalni azon, miként csinálhatom ki magam még inkább. Mert ha már csinálok valamit, azt szeretem teljes mellbedobással ugye. Szóval hagyva, hogy ez a semmi rám telepedjen nem eszem s nem alszom. Átvirrasztva éjszakákat tükörtekintettel vagy éppen kettéfeszülve az elmém marcangolásától, nem tudok szabadulni a démonjaimtól, egészen mélyen találom magam ebben az időben. Érdektelenség a válasz minden érdeklődésre. A végtelen akkor nálam csak nulla, a Nap csupán egy árnyékfolt, a csillagok mind lehullottak, a levegő a tüdőmben záptojás szagú, könnyem sósav, nevetésem kín, flörtjeim menekvések, s én, én nem is létezem. Ennek az állapotnak meg is lett a hatása. Ausztráliába, majd Új-Zélandra menet, kedvenc desztinációimra, megbetegedtem. Legyengült testem-lelkem, saját árnyékomként is gyengén lehetett észre venni. Utolsó energiáimat használtam az utak során, küzdve barotraumával, lázzal, kollégákkal, utasokkal, s versenyt sprintelve az idővel, hogy közvetlenül egy 14 órás út után elérjem a budapesti járatomat. Mai napig azt gondolom, hogy fizikailag lehetetlen volt ez a projekt, mert megannyi váratlan tényező vágott közbe, valahogy mégis sikerült felkerülnöm a hazavezető járatra.

Az otthon öltött idő rengeteg váratlan fordulatot, szívszaggató és szívmelengető érzést mutatott. S meglepetten veszem most tudomásul, hogy erről nem tudok írni. Még nincs itt az ideje, még nem látom kívülről, nem látom bölcsen a történteket.
Egy dolog viszont azóta nagy mocorgással él a lelkemben. Bizonyos, hogy mindenki valamilyen formában útmutatásra vágyik, mindenki szeretne egy segítőt, egy mestert, Igen, mint a könyvekben, filmekben. Miért gondoljuk azt, hogy ennek a segítőnek másnak kell lennie? Miért zárjuk ki saját individuumunkat ebből a lehetőségből? Miért ne lehetnénk magunk mesterei? Vagy más ember által is mi magunk nyilvánulnánk meg? Ha az univerzális igazságot nézzük, az EGYetemességet, akkor ez pontosan így van. De én, mint aki még nem igazán tudok elrugaszkodni a földiségtől, kicsit felszínesebben látom ezt a dolgot, mert gondolkodni nem elég, a cselekvéshez pedig magamat, mint eszközt kell használom...a nem szó szerinti túléléshez. Így elhatározva, hogy nincs szándékomban tovább szenveszteni magam, terveket kezdtem szőni. Stopot akarok inteni a lélekfagyasztó érzeteknek, a féltékenységnek, a porcelán tekinteteknek, a zúzmarás aurának és a beteg gondolatoknak. Úgy érzem most olyan kapuk nyíltak meg előttem, melyek sorra kínálják a teljesség felé vezető lépcsőkre a belépőt. Én pedig a küszöbön állok, mert ez a munka nekem nem életem végcélja, mint ahogy erre néhány napja fényt derítettem. Csodálatos, ahogy gyerekkori énem előre kitaposta ezt az irányt nekem, s most, hogy a világ az otthonom, ugródeszkaként használva munkámat utazhatok olyan helyekre, melyek a szakrális tudatosság centrumaként sokat segíthetnek utamon. Saját érdeklődésem és vágyam mellett többek között ellenségeim, riválisaim motiválnak arra, hogy tovább induljak, hogy aztán majd megélhessem azt, hogy nincsenek ellenségeim s riválisaim.
5 órája landoltam taiwani utamról. Akkor volt itteni idő szerint hajnali fél 5. Mintha ilyenkor egyfajta átjárók nyílnának meg özönlenek a gondolatok a tudatomba. Ez lehetséges a fáradtságtól, de attól is, amit visszafelé tapasztaltam a pilótafülkében. Izlandi kolléganőmmel egy 45 perces pihenőt ejtettünk meg pilóta kollégáink körében. Azon kívül, hogy most a megszokottnál is több kedves szót kaptam, sőt, egyenesen pirulásig ecsetelték lényem, felhívták a figyelmünket a távolban ragyogó fényekre. Alattunk Mandalay homályos fényeit, felettünk a csillagok végtelenjét láttuk. Kapitányunk lekapcsolta az összes fényt a cockpitben, s minden fényforrás nélkül lebegtünk a fent és a lent között, látva kirajzolódva a csillagképek meséit. Mondhatnám azt is, hogy a pilótafülke, mely 11 ezer méter magasan, majd' 1000 km/h-s sebességgel halad valahol a világok között, tökéletes rendezvous helyszín lehetne.
Taipei egyébként rendkívüli módon szerethető. HongKong és Bangkok között szerepel az én szótáramban. Párás, zöldből kékbe sápadó hegyek veszik körül, melyek tea és rizsültetvényekben gazdagok. Nyakunkba véve már este a város piacnegyedét, rendkívül sok ócska kacatot vásároltunk. Ellenállni nem lehet, mert az egész egy játék, alkudni kell, még a pofátlanul alacsony árból is. Így vettem egy kalapot, egy halszemoptikás kiegészítő lencsét a telefonomra - ami egyébként tele van karccal - valami rettentő kínai édességet és egy hűtőmágnest. Megpihenve az étel részlegnél hirtelen átfutott az agyamon, milyen alkoholokat láttam a hotel minibárjában, amivel majd le tudom fertőtleníteni a gyomrom. Másnap hatalmas eső ébresztett. Mint mindig, ekkor is szerettem, s nem riasztott vissza minket attól, hogy nyakunkba kapjuk a várost. Emlékműveket, kolostorokat vettünk sorba, majd a napot a teaültetvényeknél zártuk, ahol nem csak a taxisunk, de a buszsofőr is ott hagyott minket. Engem jobban lefoglalt az, hogy beszippantsam a párás meleg teaillatú levegőt, s gyönyörködjek a hegyek felhőbe s párába bújó csúcsain, élvezzem, ahogy mindenem izzad és hogy elbambuljak egy helyin, aki éppen tealeveleket válogatott az ültetvény egyik 'teraszán', mintsem aggódjak azon, hogy miként jutunk le a hegyről.

Fáradt vagyok. Folyt.köv.

Nagyon sok dolog kezdődik most. Nagyon oda kell figyelni. Nagyon magunk mesterévé kell válni. Nagyon jó lesz! Látom!  

  

Online vs offline

Legutóbbi hektikus bejegyzésem után azt éreztem soha többet nem fogok írni. Azt éreztem és egy percre el is hittem, egy percre így is akartam. Minek is? Kinek is? A Világnak? Magamnak? Miről? A fájdalomról? A fejlődésről? Az élet nagy kérdéseiről? Az utazásról? Arról, hogy egy-egy pillanatra megragadom a boldogság ejtőernyőjét ami segít kicsit lassabban zuhannom? Vagy éppen arról, hogy miként emelkedek? Hogy fejtegessem, hogy is van ez az egész kozmosz itt körülöttünk, bennük?

Elegem lett. Nem volt meg a balansz. Vagy túl sokat vagy túl keveset közöltem. Túl személyes lettem. Elveszett a titok, amit valahogy mindig sikerült megtartanom magamnak. Amik köré a mondataim, a gondolataim csoportosulnak. Nem én segítettem. Én kiáltoztam segítségért. Ahogy Shakespeare "A vihar" című darabjában, egyszeriben leveszi a maszkját és oltalomért fohászkodik a közönséghez.

"Bűbájam szétszáll, odalőn,

S ha még maradt csekély erőm.

Az már a magamé csak..."

"Ne hagyjatok hát tengenem

Ezen a puszta szigeten:

Sőt, jertek a varázst a ti

Varázsotokkal megoldani..." 

2 szabadnap internet nélkül. A szabadság egy jó nagy nyaklevest adott. Elkezdtem megint olvasni, elkezdtem figyelni, hirtelen több időm lett és ami a legijesztőbb: csökkent a félelmem. 

Az 'online' azt jelenti a mai világban, legyen a távolság 2 méter vagy 2000 km, hogy 'nem vagy egyedül'. Szeretünk online lenni, mert nem maradunk ki semmiből, mert valakinek mindig írhatunk, ha eszünkbe jut, vagy ha éppen egyedül érezzük magunkat. Ha online vagyunk, biztonságban vagyunk. Szeretünk online zenét hallgatni, mert az olyan, mintha egy rendszernek a részei lennénk, szeretünk online lenni, mert úgy érezzük, mintha körülölelne minket a világ. De mellette annyi mindenből kimaradunk. 

Ezen két nap után utaztam egy 4 szektoros útra, ami előtt eldöntöttem: nem fogok internetet használni.A folytonos 'online levés' időt vesz el tőlem, időt vesz el attól, hogy megértsem, mi is folyik körülöttem és bennem. Az 'online-ság' arra ösztönöz, hogy mindent azonnal akarjak. Hogy legyek birtokában minden információnak, lehetőleg azonnal. Elhomályosítja a türelem lehetőségét. Hogy tudjam mi folyik Vele, vagy körülötte, hogy kényszert érezzek arra, hogy megosszam, hogy az én világomban mi történik. S ugye legtöbbször mit osztunk meg a másikkal: a legtökéletesebb képet s az aláokádott legtökéletesebb címkét. Hogy ez tényleg így van-e vagy sem? Teljesen mindegy. A lényeg az online, az, hogy félelmünk az egyedülléttől csillapodjon, s minden egyes like-al közelebb kerülhessünk a 'sok ember szeret' illúziójához. Velem is így van. Mindenkivel, akit megcsókolt az 'online-ság' hercege vagy hercegnője. Nincs is ezzel baj. Azonban az, amit Milánóban és New Yorkban éltem meg internet nélkül, azt mindenkinek ajánlom. S nem kell hozzá Milánó vagy New York. Elég egy kis erkély a napfelkeltében egy bögre kávéval, vagy egy séta a Margit Körúton. 

A szemem égett a fáradtságtól, a testem mintha kegyetlen másnaposságot élt volna át. Így indultam Milánóba egy olyan csapattal, ahol szimplán udvariasságból voltam kedves a kollégáimhoz. De meglepődve vettem észre, hogy egyik sem érdekel. Addig míg el nem kezdték szervezni az aznapi túrát a Milánó mellett lévő, olasz svájci határon csillámló Comói Tóhoz. Lelkesedésem könnyeddé tette a munkát, s még akkor sem csitult, mikor megérkezve Milánóba rettentő felhőszakadás vette kezdetét. A csapat 80%a visszamondta a túrát, de mivel nem vagyok cukorból így cseppet sem érdekelt, hogy ronggyá ázok-e. Így béreltünk egy 5 személyes autót 6an, s vágtattunk északra a ködös, esős autópályán. Elbambultam az ablaktörlő szapora mozgásán és az esőcseppeken az ablakon. Sok érzés keringett az ereimben, de se félelem, se szorongás nem volt jelen. A városkához érve a lelkesedés ezer tolla csiklandozott. Elterveztem mit fogok enni, s inni, elterveztem, hogy gelato nélkül nem indulunk vissza. Egy jó lasagna és vörösbor az orrát lógató időben is csodás, nem beszélve arról, mikor utolsó kortyomat ízleltem a toscanai borból, észrevettem, hogy a Nap egyik, felhő mögül éledező sugara megcsillantja poharamat. Hátranézve nem tudtam levenni a szemem a látványról. Ki tudja hány óra volt, vagy milyen nap, egyáltalán évszak. A ködös hegycsúcsok mögül erőlködő napfény győzött, s bearanyozta Como városkáját. És én akkor, ott voltam. 

Míg a többiek első kérdése a pincérhez a wifi jelszó volt. Ők is ott voltak. Félig. Félig pedig online. Én másféle 'online' voltam, én a világ hullámhosszára voltam akkor rácsatlakozva, jelszó nélkül. 

New York. 10 éve nem láttam ezt a gigapoliszt. S 10 éve megígértem magamnak, hogy ide még visszajövök, hogy láthassam éjszakai fényben a Világ nagybetűs VÁROSát. Mert New York az, tán mindegyik közül a legnagyobb. Ahogy haladtunk Manhattan felé, olyan gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam, mint 10 évvel ezelőtt. Olyan felüdítő érzés volt ilyen extázissal várni érkezésem. Azt hittem ezt a lassan egy éves itteni pályafutásom alatt elfelejtettem. Mert én mindenhova megérkezem és mindenhonnan eljövök. Ez az én világom, átutazóban lenni kontinenseken, földrészeken, érzésekben s emberek életében. Nyomot hagyni a Time Square-en, ahogy a Brooklyn Hídon vagy egy ember lelkét megihletni, a másikét megbántani, majd továbbállni, hogy bélyegemet megnyalva minden egyes létező homlokkára rányomhassam azt. 

A Time Squaretől pontosan 2 és fél percre volt a hotelünk, ahonnan rengeteg bár, étterem és szórakozóhely volt elérhető még hétköznapokon is. Egy, kifejezetten crewkból élő bárt céloztunk meg, ahol zavarba ejtően sokféle csapolt sörből lehetett válogatni. Egy dél afrikai, sráccal beszélgettem, akivel akárhányszor próbáltam mélyebb témákat feszegetni, mint vallás, vagy hit, esetleg gondolatok a szeretetről, egyfolytában stopot intve közölte, hogy úgysem értenénk egyet, így ne folytassuk a diskurzust. Megunva a hisztijét ittam még egy sört, Summer Love Ale-t, ami nem kicsit aromás, erőteljes weed illatú világos sör volt. Nagy meglepetésemre akkor futott be a bárba az a kapitány, akivel legutóbbi Melbourne-Auckland túrámat tettem, tudjátok az "ausztrál, a 24 éves csajozós szinten megrekedt izmos, 150 centi 40es kropacsek...". Igen, nálunk ilyen kicsi a világ, pláne, hogy ezen szektoros francia first officerem legjobb barátja. Így hirtelen csak azt vettem észre, hogy beszélek, storyzok, s körülöttem 4 pilóta figyel...ami, hogy őszinte legyek egészen jól esett a lelki világomnak. Szokásomhoz híven, hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam, s közöltem, hogy én most megnézem a Time Squaret, éjszakai pompájában. Többen csatlakoztak 5 perces túrámhoz, hogy elkattintsunk 3-4 képet a hajnali 2kor már koszos, homelessekkel és nyomorúsággal teli Time Squarenél. Ugyan érezve magunkban a 'jedit' beültünk egy karaoke bárba, ahol a legnagyobb show-t a rettentően grimaszoló és affektáló pincérlány prezentálta. Már készültem, hogy énekeljek valamit, mire a hangosító srác elkezdett pakolni...lehet, hogy megsejtett valamit. Majd legközelebb.

Másnap 2 kollégámmal, egy rettentően beképzelt és önelégült brazil sráccal illetve egy végtelenül naiv és buta angol csajjal csatangoltam. Igyekeztem kizárni őket a kis világomból, mondjuk nem volt nehéz, mivel a brazil folyton a mobilját bütykölte, az angolnak pedig annyira üres volt a feje, hogy sokszor nem volt mit közöljön. Így hárman, mégis egyedül indultam a Rockefeller Centre tetejére, a Brookyn Brigde-hez majd a WTC helyére épített felhőkarcoló illetve emlékhelyhez. Alig vártam, hogy visszataxizzunk a hotelhez, hogy onnan egyedül folytathassam utam. Ismét a Time Square lenyűgöző forgatagában találtam magam, mint 10 éve, 18 évesen, elvesztem a tömegben és a nagy amerikai álomban. Imádtam, hogy New York nem csupán a felhőkarcolók hazája, de az üveg és betonmonstrumok mögött történelmet, tartalmat tapintani, sorsokat és igaz érzéseket. 10 perc sétára a Central Park déli bejáratához értem, ahol vettem egy hotdogot és egy üdítőt, majd lefeküdtem a fűbe olvasni. A fák mögül mindig látni egy egy felhőkarolót, ahogy a tövükbe kis mókusokat, akik teljesen hozzászoktak már az ember közelségéhez. New Yorkiak. Ennyi. 

Éppen a wake up callra értem vissza a hotelbe, így tulajdonképpen teljesen kialvatlanul indultam vissza Milánóba. Mindenki kimerült volt, itt nem csupán a NYC pörgése ütött ki minket, de az időeltolódás is. Olasz kollégám Milánóba való megérezésünkkor a mikrofonba "Signore e Signori, Benvenuti a Roma..." bejelentéssel kezdte az utasok felébresztését, majd röhögve javította "Miláno"-ra, amitől mi is igen jó kedvre derültünk plusz némi hypoxiás eufóriával körítve tökéletes volt az alakom arra, hogy egy jó kis vacsorát szervezzünk egy milánó melletti kis falu legkedvesebb családi éttermébe. 4-5 óra alvás után csupán 5en indultunk neki az esti tivornyának. Egyedüli nőként rettentően jól éreztem magam, végre jó irányba halad a nemek aránya - gondoltam - hiszen munkám során legtöbbet mégiscsak nőkkel dolgozom együtt, ami persze sokkal bonyolultabb, mint férfiakkal. Végtelenül szeretetreméltóra sikerült az az este, sok vidám beszélgetéssel, történelmi okfejtéssel, ínycsiklandozó olasz tésztával és házi vörösborral. Volt egy-egy pillanat, amikor kedvenc nyaraló helyszínem jutott eszembe. A horvát tengerparton fekvő Murter. Bizony a kedvenc, hiába láttam már egészen sok gyönyörű partszakaszt, nekem a sziklás, tengerisünökkel védett horvát partszakasz a szívem csücske, s a kis városka, aprócska főtérrel, de annál nagyobb hangulattal. 

Teljes szabadságot éreztem, míg nem voltam online. Hazaérve azonban muszáj voltam rácsatlakozni a modern cyber drogra. Azóta is csatlakozva vagyok. De egyszer....néha, néha muszáj elmenekülnöm a világ elől a világba. 

  

Ciber csata

Nem is az ajtón, de az ablakon, azon majdnem forró sivatagi üvegen kopogtat az álmatlanság. A zajtól nem tudok aludni. A ricsaj a fejemben és a zaklatott igennemek éberen tartanak. Mindig. Már kezdem megszokni. Mikor lehetne, akkor sem tudok 4-5 óránál többet aludni. Abból is csupán 2-3 óra a teljes ájultság.
Milyen jó lenne elájulni kicsit. Elveszteni eszméletem pár napra vagy hétre. Amíg el nem tűnik a vihar, el nem csitul a szél. Milyen jó lenne igai valós arcot mutatni mindenkinek és milyen jó volna, ha mindenkitől én is igazi ezüst tükröt kapnék s nem csupán a néhány óra alatt felmért: szép fényes a hajad, milyen szép hosszú a szempillád, nagyon sexi a festékhiányos rész a bőrödön, gyönyörű a mosolyod, jó a segged, kecsesek a combjaid, benyomásokat kapnám. Egyszerűen áhítozom a feszültségre, a kritikára, a harcra és utána a konklúzióra, a terep felmérésre, arra, hogy mások által lehessek mindig más, mindig kicsikét több mint előzőleg.
Milyen jó volna dühöngve toporzékolni, ordítani és s asztal borítani. Milyen jó lenne földhöz vágni tányérokat s poharakat. Felégetni a ruhadarabokat és rikácsolva zokogni a kétségbeeséstől. milyen ó volna olyan kétségek közt létezni, amik valóságosak. Milyen jó volna két valódi dolog között dönteni.
Nekem egy valódi választásom akadt. Eldönteni, azt, hogy azt akarom ami van éppen. Ha azt akarnám, ami nincs, ami megvalósíthatatlan, ami a feltételes mód egyik alappillére, az csupán szenvedést szülne. Zavarodottság, megingás a jelenben, kérdések, erő elveszés, meglágyulás, harag, düh, kifejezhetetlen szenvedély, ciber pofonok és felesleges szócsaták, aminek egy gombnyomással véget vethetünk. Ilyen ez a több ezek kilométer.
Kell valaki akivel nem szakíthatok meg egy veszekedést egy gombnyomással.

4.

Képi alátámasztás némi zenével. Fogyasszátok szeretettel.

Őszintén hazudva

Arra kellett rájönnöm, hogy az őszinteség addiktív. Hogy rá lehet szokni, mert tőle a világ kap egy olyan könnyed színt, melyben az acélkék súly csak egy-egy pillanatra nehezedik ránk. És történeteink megtelnek élettel, igazsággal és végtelen adrenalinnal. Amit én annyira szeretek.
Minek játszani és tettetni napokig, hetekig, ha egyetlen mondattal, egyetlen percben körvonalazni tudom magam, az én világom és az én érzéseim. Minek imitálni azt, ami nincs s minek szégyellni a magunk kis világát, amiben olyan sok a képzelet-bolygó, a művészi hold, a szerelmi meteor, melyek a Nap, a Te és Én, a MI körül keringenek a kozmosz indigó és lila színű, levegőtlen időtlenségében?

Ebben a hónapban négyszer landoltam kedvenc városomban, Bangkokban. Szinte már hazajártam, s szinte már megbilincselt az egóm csúfos mosolya ami elhitette velem: Igen, én Bangkokba járok megvilágosodni. Olyannyira arra koncentráltam, hogy valami grandiózus spirituális élményben lesz részem, hogy elfelejtettem körülnézni, elfelejtettem igazán rácsodálkozni az ottani világra. Mikor beléptem a 'kedvenc' kolostoromba, melyben ezelőtt 2 hónappal határtalan szeretet átömlesztést kaptam, kellemetlen és bizonytalan érzés fogott el, mely azt suttogta a fülembe, hogy kicsit sem vagyok odavaló. 20 perc erőlködés után feladtam és úgy döntöttem ideje kicsit a határaimat feszegetni s megpróbálni visszatalálni a hotelbe, gyalog, térkép nélkül. Bangkok egy káosz. Meleg van és büdös. A szűk utcákat alacsony fák övezik és aprócska, díszes, ám rettentően koszos és megkopott házak aljában nyitott bejáratú üzletek sorakoznak elképesztő spektrumú kínálattal. Ócska gépezeteket javító üzlet, sötét robogó szerelő, kosárkészítő bolt mellett elvétve egy-egy masszázsszalon vagy helyi étkezde, ahol a húst már réges régen megolvadt jégben tárolják s ahol a párás 36 fokban izzadva s jókedvűen esznek-isznak a helyiek. A házak amúgy varázslatos külső dekorációját szinte teljesen eltakarja a rátelepedett mocsok és az a rengeteg kábel, amit az erkélyek és ablakok előtt vezetnek el. 2 óra kóborlás után kezdtem kissé elveszettnek érezni magam, de meg voltam győződve irányom helyességéről. A kiszáradás és az, hogy időre vissza kell érnem a hotelbe feladatta velem felfedező utamat a belvárosban. Magamban kissé csalódottan vágtam be magam taxiba s találkoztam a kollégáimmal egy kellemes vacsora erejéig. Egy olyan éttermet sikerült találnunk nem messze a szállásunktól, ami a múlt században (1987!.) épített lakóházból lett kialakítva. Egyetlen mosdójában lehetett még látni a fürdőszoba eredeti kialakítását. A fűszeres tengeri herkentyűs üvegtészta saláta és a Singha sör meglepően felpörgette szociális funkcióimat, így az este folyamán kiselőadást tartottam a blogomról, a diplomatikusság fontosságáról, a sommelier képesítésemről és a világmegváltó gondolataimról. A másnapi hongkongi turn-around-om alatt egyfolytában az a számomra nagyon kedves horvát first officer motoszkált a fejemben, aki air force-os múltja után egy kínai légitársasághoz szerződött 5 évre. Azóta nem tudja elviselni azt a népséget. És most, ahogy én is közöttük dolgoztam, bebizonyosodott, hogy nem is egy másik bolygó, inkább egy másik univerzum lehet a gyökerük. Hogy igyekezzem leküzdeni e kulturális különbség megértése, elfogadása által létrejött fáradtságot, nagy szervezkedésbe kezdtem az esti vacsorával kapcsolatban. Hajnali 1kor érkeztünk vissza bangkoki szállodánkba, majd egy gyors átöltözés után éttermek nyitva tartásának híján bevállaltuk a híres thaiföldi street food-ot. Bár a mai nem tudom pontosan mit ettem, de finom volt s még élek!
A londoni utam során rájöttem, hogy néha vissza kell, hogy térjek a Földre. Olyan, hogy naptár, meg dátum, meg napszak számomra megszűnt létezni, így csakis az alapján élek és tervezek, hogy megnézem a havi rosterem, melyen ha egy 'X' szerepel, akkor szabadnapos vagyok, ha kék és számok vannak rajta, akkor pedig dolgozom. Emiatt egy találkozót is sikerült elnéznem, így társaság híján egyedül indultam be a városba. Határozott és jókedvű léptekkel haladtam a Piccadillytől a Nemzeti Galériáig, ahol olyan európai csöndre és békére leltem Monet és Van Gogh társaságában, amire nagyon régen vágytam. A kellemes időben hatalmas sétát tettem egészen a Millenium Hídig. Útközben a Temze folyó partján futókat és sétálókat figyeltem. Napom fénypontja a Globe Színház volt, ahol majd' összes Fontomat sikerült elköltenem Shakespeare eredeti összesére.

És akkor az őszinteség teret nyer hirtelen. 2 órát alszom Hongkong előtt, az idő kissé elcsúszott megint. A Sohoban kötünk ki s nem vagyunk rest belevetni magunkat a pénteki esti ázsiai kavalkádba. A fények, amik a a Wing Wah Lane-en kápráznak bevilágítják ezt a híres negyedet, az utcát, aminek bárjaiban a különböző zenei stílusok hívogatják a vendégeket s közelítve feléjük érzem, hogy a basszus és a ritmus ma hatással van rám. Olyan bárokba és magán klubokba léptünk be, ahova csak engedéllyel lehetett volna, olyan érzéssel énekeltünk svéd népdalt egy idegen lépcsőház liftjében, és olyan odaadással táncoltunk és ordítottuk a Bon Jovit meg a YMCA-t idegenekkel az utcán, mint egy vad fesztiválon. A szabadságérzés elöntött, a tánc és az éneklés feloldozott az alkoholos zselés pudingszerű valami pedig felturbózta érzékeinket, a világ hirtelen szívárványszínűvé vált.
Az őszinteség pedig ekkor tetté avanzsált. Hiszen miért ne közölhetném az érzéseimet? Mennyivel könnyebb lettem váratlanul, ahogy több hónap kérdőjel és játszma után közöltem azzal a pilótával, hogy bizony az a layover nem csupán a desztináció miatt a legkedvesebb számomra. A válasz már úgyis létezik, s a választ ezért tudom is. Nem miatta, magam miatt voltam tiszta és őszinte. És olyan jól esett. Mert ember emberből van, mert mindenki amennyire különböző annyira egy, s mert magamban levő biztosságom és önismeretem elért egy bizonyos határt, ami után már nem érez vágyat a játszmákra. A tettetés és a tusakodás időigényes. S nekem abból egyre kevesebb van s egyre inkább az igazságot szeretném a ferdítéssel szemben. A hit abban, hogy a feddhetetlenség a magasabb rezgést hozza életünkbe, csak erősödött. Bármennyire fájó néha. Persze, amint elküldtem az üzenetet már nem tűnt annyira jó ötletnek, de megbánás mégsem volt bennem.

Hongkongi idő szerint hajnali negyed 4kor pedig furcsa álomra felriadva, észlelve, hogy éppen ezelőtt 2 perccel érkezett egy üzenet. Csak éppen nem attól, akinek kifejtettem mélyebb érzéseimet körülbelül másfél órával ezelőtt. Hagytam a kísértésnek s kihasználva a Skype egyébként dicséretes funkcióit, úgy 2 órán keresztül beszélgettem Vele. Nem is tudom, talán valami elégedett, egós érzés kerített hatalmába, mikor olyan dolgokat közölt, amiket tán lassan 4 évvel ezelőtt rólam, rólunk, amik miatt előnyben éreztem magam, mert az addig érzett féltékenység az új "táncpartnerrel" kapcsolatban múlni kezdett. Némi nehézkes érzéssel villant be egy kép, melyekre egyre inkább hallgatnom kellene. Egy kép, hogy ez az egész ferdítés, szimpla lelki áramszünet, hiány és zavarodottság szülte vergődés a lehetséges és a lehetetlen és a nehéz meg a könnyű út között.
Duna part. 200 méterről is megismerem a hátad. De mégsem vagyok biztos abban, hogy te vagy, mert van melletted valaki. Akiről azt mondtad nincs. Tudod, még Hongkongban. A Skype-on. Mély levegő egy. Mély levegő kettő. Tudtam, hogy így lesz, de nem mertem hinni e látomásnak. Lassan megjósolom a jövőt is. Odalépek. Bemutatkozok. Úgy érzem, mintha kettéroppantanám, pedig mosolygok, kedves vagyok. Tényleg. Nem bírja, így pár méterrel odébb vonul, mintha nem is akarna tudomást szerezni létezésemről. Érthető. Az én egóm sem bírná könnyen, ha ekkora kontrasztot vennék észre annak ellenére, hogy ez az egész nem véletlenül alakult így. A nők sokszor gonoszok s akármi történik, ők szeretik megmutatni, hogy ki éppen az anyatigris, ki van éppen a színen.Ők szeretnek tudni, koordinálni, jelen lenni, a jelen lét negatívabb értelmében, felügyelni és ha kell hisztériázni az ellen, aminek úgyis meg kell történnie. Mély levegőket veszek és közben szétrobbantom magam körül a világot. Nem vagyok ott, valahol inkább egy éteri, kettős létben. A nagyon színes és illatos és a színtelen és illattalan síkok között. És megint elegem van a ferdítésből és a hazugságból, így útnak indulok. Szerencsére otthon vagyok. Az utcák kacsintó és óvó szellemei, a levegő íze és a fények mint kedves barátaim. Nehéz elfogadnom, hogy át lettem verve, hogy mégsem vagyok ennyire fontos. Nehéz elfogadnom, hogy hittem egy egyszerű Skype beszélgetésnek. Aztán megjelensz. Nem önszántadból. Hanem mert az események így sodortak. S megint beszélsz és cselekszel, megint úgy, mint Hongkongban a Skype-on, csak plusz valódisággal, mínusz 10000 km-el. Zéró távolsággal, hűtlenül a jelenedhez, az elképzelésedhez, ahhoz, ami akkor van, mikor én nem.  Mégis ott vagyok hagyva. Mint, ahogy mindig. Nem az a baj, hogy a választás tárgya nem én vagyok. Az a baj, amiket akkor teszel és mondasz, mielőtt választanál.
Ideje volna mély levegőt venni. Ideje volna őszintén ordítva toporzékolva engedni, hogy fájjon. Ideje volna utána kinyitni a szemet és beengedni a jövőt. Ideje volna őszintén gyűlölni és szeretni. Ideje volna őszintén kérdéseket feltenni és azokra válaszolni.
Ideje volna összeszedni magunkat!
Én például holnap megyek, s kilövetem magam a Holdra.


Az utóbbi történet persze csupán a képzelet szüleménye... A szerk.

Szerelem

Szerelmes vagyok.

Ahogy bepúderezem az arcom és szempilláimat nagyobbra sodrom. Ahogy utolsó ecsetvonásként felfestem ajkaimra a vérvörös rúzst. Ahogy becsukom magam mögött apartmanom ajtaját átgondolva, minden iratom a táskámban van-e, minden nélkülözhetetlen holmim a bőröndömben. Ahogy izgalmas és bizsergő érzés motoszkál az egyenruhám alatt mielőtt becsekkolok. 

Szerelmes vagyok.

Ahogy végignézem kollégáim arcát, megérzem hangulatukat, tudom őket 2 perc leforgása alatt. Tudom, miként kell kezelni őket, mit szeretnek s mit nem. Tudom, hogy fájdalom vagy öröm van a szemükben, hiába mosolyog mindegyik. Felmérem a terepet. Megfigyelő vagyok. És szerelmes. 

Szerelmes vagyok. 

Mikor beszállok a buszba. Mikor átgondolom, hogy pozíciómmal milyen felelősségem van. Mikor meglátom azt a gyönyörű gépezetet. Szerelmem egyik ékkövét. Kilépek a buszból, megüt a 44 fok. Ahogy felém magasodik a repülőgép, a monstrum a gigászi titán, s ahogy megdobban a szívem, ahogy a folyosóról átlépek a belsejébe. 

Szerelmes vagyok.

Abba, ahogy érzem, amint a tolató autó rácsatlakozik erre a tonnás gépezetre s elindul. Amint érzem, hogy ráállunk a körülbelül 5 km-es kifutópályára. Ahogy hallom, hogy "Cabin crew prepare for take off". 

Szerelmes vagyok.

Ahogy felpörögnek alattam a motorok. Ahogy olyan frekvencia csapja meg a dobhártyám, ami élvezetet vezérel idegrendszerembe. Nekifutunk, hatalmas sebességgel igyekszünk ellentmondani Newton törvényének. A természetellenesség, a gravitáció megcáfolása gyönyörrel tölt el. 

Szerelmes vagyok.

Ahogy a gyomrom a torkomban köt ki. Ahogy kinézek az ablakon és látom magam alatt a tengert, vagy éppen az univerzum Földi peremét. Ahogy a bolygóval derékszöget zár be a szárny s vele együtt én is. Ahogy magasságunk egyre növekszik, s egyre közelebb kerülök a Világ egy másik részéhez. 

Szerelmes vagyok.

Abba, ahogy megkezdi süllyedését e kapitális masina. Az élet minden apró tűszúrása és simogatása a testemen van, ahogy félig szédülve vonulok végig a kabinon. Egyszer jobbra aztán balra dől a gép, oxigén híján kábultan készítem elő a gépet a leszálláshoz. Többsörös csekk, hogy minden rendben van-e. Majd ájult állapot a fáradtság miatt. Közelítek a Földhöz, most engedünk Newton törvényének.  Touchdown. Fellélegzem. A szerelmi nász most véget ért egy kicsit. S már alig várom a következőt. 

Szerelmes vagyok.

Miként hallom a kis bőröndöm kerekeinek zaját, amint súrolják a fényesre csiszolt padlót a reptéren. 

Szerelmes vagyok. 

A munkámba. 

Analízis pirkadatkor

Hajnal 4:30. Sivatag. Valamikor a Ramadan közepén, kitudja milyen napon. 10 perccel ezelőtt ébredtem, pontosan 3 pillanattal azelőtt, hogy megszólalt volna a Müezzin a közeli Mecsetből. Ezt az imát már ismerem, a reggelek és esték több, mint 9 hónapja csöpögtetik belém a dallamát s már egészen közelinek érzem. A város állandó Babiloni zaja, az örökös zúgás a mai hajnalon elcsendesedett. Félelmetes és nem megszokott csend közepette kezdték imára szólítani a hívőket. Ilyen hangosan még sosem szólt ez a sor, nekem is szólt, engem is hívott, hogy magam imáját mondjam el így hajnalban, amikor a város zaját egy percre elnyomta a súlyos nesztelenség.
Rendkívüli állapotban érzem magam. Kicsit az álom és a valóság között lebegek, a nyugodtság, az elengedés, a jelek észlelése, a fájó szívzárlatok időtlen kijavítása és a se nem boldogság és se nem boldogtalanság teljes nihil állapota telepedett rám s úgy érzem néha elbágyaszt és azt üzeni, hogy ne küzdjek, hogy hagyjak mindent úgy, ahogy eddig volt. A másik pillanatban nincs üzenet, csak a teljes kiterjedtség, a világ megértése és elfogadása minden erőltetés nélkül. Ezekben a köztes létekben léphetünk talán egy másik tudati szintre, mikor kicsit otthagyunk valami feleslegeset az előző lépcsőfokon, hogy rálépve a másikra felvegyünk valamit onnan. A csend néha fel-fel szakadozik. Körülöttem és a lelkemben. Csak én maradok néma ezen a hullámvasúton. Ahogy néma maradtam Dél-Afrikában is, mikor egy-egy pillanatra elmémbe férkőzött a féltékenység csúfos tüskés orrú vaddisznója. Ott túrt a fejemben és a szívemben, minden egyes gyenge másodperccel közelebb kerülve türelmem többször befoltozott kerítéséhez. A vacsoránál még a friss fehérbor is állott ízűvé rohadt azokban a momentumokban, mikor éles pengeként hasította ketté a kedves beszélgetést egy-egy oda nem illő kép, hang vagy illat. Néhány mély lélegzettel s némi erőltetett mosollyal igyekeztem leplezni mennyire mérges vagyok magamra, hogy elengedésre és megértésre csak a felszínen vagyok képes. Lélegzés. Az egyik fő alappillér. Akkor is mély levegőt kellett vennem, mikor életem egyik legnagyobb élményét éltem meg. Az adrenalin és a totális béke valami éteri koktélt kotyvasztott, ahogy néhány centire úszkáltak körülöttem ezek az indokolatlanul veszélyesnek hitt állatok. Ott, Durban partjaitól 8 kilométerre az Indiai Óceán hatalmas hullámai és cápái közé ugrottam. Természetesen nem védelem nélkül, mégis igyekeztem elképzelni, hogy a furcsa és természetellenes ketrec nincs ott körülöttem. Groteszk élmény volt, hogy most nem az állatok, hanem mi, emberek vagyunk az acél kalitkába bezárva. Nem láttam mást, csak a végtelen mélykék mélységet körülöttem. Néha megcsillant az épp megébredt Nap fénye, s megtört a vízben valami mennyei sugarat kialakítva halványult alattam méterekkel lejjebb. Követtem volna ezt a fényt, amíg tart, ám az óriási vízmennyiség már 2 méterrel a vízfelszín alatt szét akarta robbantani dobhártyámat. Nem volt bennem félelem, ami egészen új impresszió volt számomra, hiszen míg a magasságtól sosem, a mélységtől mindig rettegtem. Sosem vonzott a tenger mélye, mert az hideg és nagyon sötét, a furcsa vízi-szörnyek pedig bármikor felbukkanhatnak. Most, hogy inkább békét és örömet éreztem ebben a kék rengetegben, körülöttem ezekkel a kedves cápákkal, kicsit közelebb kerültem ahhoz a bakancslistás tervemhez, hogy egyszer alámerülök, feltérképezem az ottani és belső világomra gyakorolt hatását, félelmem, illúzióm ezzel kapcsolatos elengedését. Néha meg kell tegyük azokat a lépeseket, amiktől addigi életünk során féltünk. Hiszen mi történhet? Csupán szabadabbak leszünk. Igen. Én is ezt próbálom most minden nap elmondani magamnak. Az egyedülléttől és a magánytól való félelmemet egyetlen módom tudom elengedni. Ha teljes egészében megtapasztalom. Egyre inkább érzem az üzenetét mostani életszakaszomnak, ami nem más, mint egy lehetőség arra, hogy teljesen és részleteiben is kifaragott szobor lehessek. Meglássam magam a Világban s képes legyek arra, hogy a Világot is megtapasztaljam magamban. Nagy szavak ezek amiket jól eső hallani, mintha valami különleges létformaként küldetésem lenne a szeretet nevében. Azonban annyi olyan perc és óra adatik meg, mikor elönt a sötétzöld sárszerű massza, ami már oly ismerős, olyannyira enyém, s még mindig: olyannyira nem tudom idomítani. Ilyenkor alantas lényként férkőznek be elmémbe a gondolatok, az érzések, melyek kialakítják életem balanszának negatív oltárát. A legfőbb ilyen tanítómesterem a fent is említett féltékenység. Milyen érdekes ez a szó is, csak a magyar nyelv fejezi ki ilyen tisztán. De milyen különös is az, hogy a félteni szó mögött önzés rejtőzik. És nagyon jó a bújócskában. Milyen egyszerű is félteni a másikat - legyen az bármilyen kapcsolat - a világtól, a másik embertől, a csalódástól, betegségtől.A félelem, a féltés egy fél-elem, nem teljes egészében létező energia, korcs és hiányos,elemként való létezésének kezdetén levő inkarnáció, bénító maszlag, aminek hatására lelki hullamerevség alakulhat ki bennünk egy-egy számunkra félelmetes helyzetben. E belső, magunkat féltő helyzet gyógyítására a legmegfelelőbb beleugrani félelmünk tárgyával teli medencébe. Ám ha mást féltünk, az is saját magunkról szó. Ha az univerzális igazságot tekintjük, mindenkinek meg van a saját útja, saját hegyei és völgyei, fájdalma és boldogsága. Ha ezt elfogadjuk, akkor pontosan tudjuk, hogy körülöttünk és mindenki körül mindig minden úgy történik, ahogy a legmegfelelőbb az individuális lelki fejlődés útján. Amennyiben ez így van, ugyan miért féltjük a másikat? Magunk miatt. A másikhoz fűző kapcsolati szál miatt. Mert ismerjük, a sejtjeink atomjaiban hibásan kódolva van: ha ez a szál elszakad, akkor annak fájnia kell. Magam miatt féltem a másikat, mert rettegek attól, hogy elveszítem, hogy egyedül maradok, s különben is: Mi lesz akkor azután?. A féltékenység is valami ilyesmiről szólhat. Féltem Őt, a szerelmem tárgyát, vagy magát a szerelem érzését, dühös vagyok és tehetetlen, mert a szál elszakadt, s ez a kötés már nem minket varázsol eggyé. És amikor elönt ez a sötétzöld érzés, régi emlékeinken toporzékolok és taposom semmibe a kimondott szavakat. A gyűlölet csak úgy fröcsög kifelé és irtózatos gondolatokat öklendezek magam köré. De milyen törékeny is ez a hisztéria, kérészéletű ingerfokozó unalmas perceimben. Rájövök, hogy nem kellene ennyire önzőnek lennem. A világ mindenkiről szól, a körforgás állandó, minden indokkal történik, minden elmúlik, s minden barna után jön egy szőke. Alapigazságok és közhelyek tárháza néha kellemesen együgyű kapaszkodók. Tehát igyekszem kicsit átkódolni sejtjeimben a féltékenységről szóló stigmát, elfogadássá, örömmé a másik boldogsága miatt, szabadsággá és lelki emelkedés egyik lépcsőfokává, s nem utolsósorban a változás elfogadását, mely folyton jelen van bennünk és körülöttünk, s amire egy gyönyörű metaforát kaptam néhány órával ezelőtt egy számomra rendkívüli embertől, a tánc és a mozgás, a szabály- és határnélküliség és emberség mesterétől, búcsúzóul. Ismét egy búcsú, ismét egy lépcsőfok. Én köszönöm!

Valami megmarad de valami változik, de a változó miatt a változatlan sem marad változatlan. Minden hatással van mindenre.

Egyre azt veszem észre, hogy be merem vallani saját magamnak az érzéseimet. Milyen csoda egyáltalán tisztában lenni azzal, hogy mit élünk éppen meg, hogy van rá szavunk, hogy le tudjuk írni, s nem félünk megélni bármilyen mélység vagy magasság legyen is az. A sokszor bele-bele nyilalló szívfájdalom ellenére életem gyerekkori álmaim mezejére sodortak. A híres Los Angeles meseszerű világába csöppentem s talán még mindig kicsit valótlannak érzem azt a sok sok intenzív élményt és érzést, amit ott tapasztaltam. Megérkezve a külvárosi szállodába kicsit sem éreztem magam a nagy L.A.-ben, túl nagy szavak voltak ezt arra a városrészre mondani. Ez a metropolisz hatalmas kiterjedésű, nyugaton a Csendes Óceán, északról keletre pedig hatalmas hegyek őrzik a filmipar bölcsőjét. Az idő nyomása miatt másnap egy városnéző túrára fizettünk be heten, s kedves idős sofőrünkkel, a mexikói Carlossal bejártuk a főbb nevezetességeket. Venice Beachen egészen jó kedvre derített minket a levegőben terjengő marihuána füstje, s teljesen beleéltük magunkat a Baywatch sorozat szereplői életébe. Nem kevésbé vigyorogtunk persze egy-egy szép -nekem akkor tényleg- életmentő férfi test látványától, s velük készített fotósorozat egészen jól indította a napunkat. Santa Monica igazi turista paradicsom, családosoknak is megfelelő - majdnem ellentéte a bohém és undergrund Venice-nek - ahol büfék, fagyizók souvenir shoppok és egy apró vidámpark található. Itt két dolog érintett meg. Az m&m's-be mártott chocolate chip cookies fagyi és a 66-os út végét jelző tábla, ami emlékeztetett arra, hogy ebben az életemben azt az utat még be kell járnom. Beverly Hillsbe való megérkezésünk kevésbé volt rám akkora hatással, mint a Rodeo Drive fehér járda kövei és a nagyra nyújtózkodó pálmafák által övezett luxus. Aki ismer az tudja, hogy véletlenül sem a Gucci meg a Channel kábított el. Leginkább az, hogy korosztályom egyik meghatározó filmjét a Micsoda Nőt ezeken az utcákon forgatták. Gyermeki lelkesedésem a film iránt, és az az érzés, mikor tízen évesen színésznő szerettem volna lenni, visszacsordult a szívembe. A zsúfolásig telt Walk of Fame-en sétálva teljesen otthon éreztem magam, lépkedve Steven Spielberg vagy Michael Jackson csillagán. Izgalmas élmény volt mikor Johnny Depp tenyérlenyomatához mértem az enyémet vagy mikor Robin Williams táblácskáján megláttam a saját maga által a még képlékeny betonba beleírt "carpe diem"-et. Az Oscar gála helyszínéül szolgáló Dolby Theatre környéke bekebelezett, elnyelt és én még szívesen maradtam volna a gyomrában. Egész Hollywood olyan mint egy hatalmas stúdió, alacsony házakkal, üzletekkel, ami miatt olyan érzése van az embernek, mintha csak díszletek lennének a pálmafák, a házak falai hungarocellből állnának a fény pedig nem a Napból, hanem izzó reflektorokból sütne. Hihető lenne azt mondani, hogy az egész egy totális Truman Show. A Hollywood sign-hoz közeledve eszembe jutottak a klasszikus filmek, ahol a fiatal párok romantikázni jönnek fel Hollywood ezen részére, vagy az akciófilmek, ahol éppen egy hullát szeretnének elrejteni valahol. Los Angeles minden sarkában egy-egy tipikus filmjelenet láttam magam előtt. Tökéletesen elszórakoztam, összehoztam saját képzeletbeli filmemet. Mint mindig, az idő és a tér akkor is megszűnt. Kezdetleges izomfájdalom futott végig rajtam a 16 órás visszaút előtt. 3 óra pihenő időt kaptam felszállás után 3 órával. Képtelen voltam pihenni, talán csak el-el bóbiskoltam. A száraz és hűvös levegő kitikkasztotta a szervezetem, utolsó energiáimat éltem fel. Grönland határánál léptem be a pilótafülkébe egy kis csevejre. A látvány alattunk fenyegetően üres és kietlen volt, ezzel szemben maga a csoda. A hófehér pusztaság egy-egy feketének tűnő folyóval a mennyország egyik hűvös peremét juttatta eszembe. A vakító fehérség miatt nem lehetett sokáig kitekinteni az ablakon. Az éppen adott helyen, ahol ez a monstrum gépezet szállt hajnali 1 óra volt. A Nap azonban le nem nyugodva sütötte e kietlen tájat. Grönland pereméhet érkezve a végtelen óceán terült el, benne egy-egy ragyogó leszakadozott jégtáblával. Ilyenkor mindig konstatálom, hogy a világ egyik legszebb szakmáját választottam.