(Tr;D) ance

Nem volt kedvem, de belevetettem magam az ismeretlenségbe. Legalább mozgás, oh az a gyönyörű mozgásban levés, folytonosság és semmi merevség. Hűen a cselekedet és a mozdulat hatásában vélt hitemhez, igyekeztem tiszta szívvel, nagy szívdobbanásokkal elindulni.
Csak sejteni mertem mire is vállalkoztam. A képzelet, gondolat ereje, mint fő téma jelent meg. El tudnád táncolni a vágyaidat? El tudnád táncolni az álmaidat? És mindezt úgy, hogy nincs se instrukció, se értelem se beszéd csak és kizárólag a tested és a zene? Hallgatnál a porcikáid, izmaid jeleire? Követnéd őket, mégha butaságnak és logikátlannak tűnik is? Könnyűnek hangzik? Nem? Pedig az. Akkor, ha bátor vagy. És engeded, hogy megtörténjen benned, engedd hogy a tested elmesélhesse neked a zene, a ritmus és a tiszta gondolataid történetét.

Az első 5 percben tapasztalatommá vált a gondolat kollektív ereje. Ennek hatására olyan mérhetetlen hittel lendültem bele az előttem álló másfél órába, amilyen hitet régen éreztem. Sétáltam. Lazítottam az arcom csúfosan megszokott ráncain, homlokomon, ajkaimon, vállaimat leengedtem, mélyeket lélegezve próbáltam feloldódni a zenében. Megnyújtóztam. Körülöttem mindenki egy irányba haladt. A transz elérésének számomra egyenlőre láthatatlan irányába. Úgy táncoltam, ahogy szoktam. Ahogy nem ciki. Aztán meguntam. Egyre intenzívebb ritmusok, zenék hallatták magukat. Kénytelen voltam harmóniába mozogni minden egyes hang rezgésével. Mozogtam, rángatóztam, lassan aztán gyorsan, erotikusan, aztán szaggatottan, boldogságban, majd szenvedésben. Táncoltam úgy, ahogy az érzelmek szakadtak fel lelkemből. Testem végre a tükrömmé érett. És tetszett amit láttam. Az érzelmek egész skálája váltakozott bennem és rajtam egyetlen percben. Azon kaptam magam egy-egy alkalommal, hogy nem emlékszem az elmúlt időre. Lehetett az egy perc, vagy akár fél óra is. De az is lehet, hogy csak egy szempillantás volt. De nem ott voltam, hanem a zene hullámain elutaztam és elengedtem magam...had történjen. És történt. És amikor rájöttem, hogy történt, ismét a teremben voltam sok sok emberrel körülöttem, akik izzadva törtettek a transzcendens élmény drogok nélküli megtapasztalása útján. Néha elfelejtettem levegőt venni, ahogy megfeszült a testem, majd a párás levegőt úgy szippantottam magamban, mint aki életében először tapasztalja meg a levegővétel misztériumát. És mintha régi és olcsó mikrofonból hallottam volna, megszólalt egy hang a teremben. Hálát adtam, hogy tudok mozogni. Hogy megvan mindenem amire szükségem van. Hogy szét tudom tárni a karjaimat utat engedve a világnak a lelkem felé. Táncoltam, mozogtam, nem álltam meg, de fáradt egyáltalán nem voltam, tapostam és a karjaimmal energiafonalat fontam magam köré. Ezután elképzeltem a vágyaimat. Furcsa, hogy nem az a kép keresett meg, amit azt gondoltam szeretnék. Nem. Egy sokkal egyszerűbb. Valószínűleg, felsőbb énem sokkal jobban tudja, hogy mit szeretnék. Igen. Élményeket szeretnék. Felejthetetlen élményeket, tapasztalásokat. Akár egy utazásban, akár egy csókban, egy pohár borban vagy egy tál ételben, vagy akár egy meditációban, táncban.
A többi emberrel, a többi univerzummal hirtelen szabályos alakzatot teremtettünk. Egy csillagrendszert. Középen mint egy pulzár néhány ember hevesen táncolt magához vonzva ezzel a körülötte levőket, akik viharossága csökkenni látszott. Én kívül álltam, mélán és lassan dölöngélt a testem, figyelve a bolygókat és holdjaikat, majd megpillantottam csillagrendszerünk körül egy szupernóvát, mely hevesen pörgött forgott mit sem törődve kialakulni látszó galaxisunkkal. Majd szépen lecsillapodtunk, kihűltünk.


És még nem fogtam fel mit éltem akkor és ott át. Annyit tudok, hogy meg kell ismételnem!

Ezt a muzsikát ajánlom hozzá pontosan a 20. perctől:
https://www.youtube.com/watch?v=CVFscjOsPRA&list=PL20AB4AD35206B4D6

Letagadhatatlanság

De miért haragszol a világra? - jött a kérdés, amire már nem is akartam válaszolni. Dühített, hogy nem tudom a választ. Az agyamat és lelkemet pedig szépen újra elő kellett csalogatnom az elmúlt napok szürke és botrányosan mocskos függönye mögül. Féltem mélyre ásni, mert félek magamat csupaszon és sebezhetően látni. Rettegtem attól a lehetőségtől, hogy bűnösként tekintsek vissza a tükörből. És elgondolkodtam a skizofrénia lehetőségén, ami szürke hályogként tapad az ember lelkére és kényszeríti olyan dolgok megtételére, amit a tiszta tudata nem engedne. De tényleg ilyen lenne? Hogy juthatnak eszembe gyarló és átkozott gondolatok, hogy cselekedhetek irreálisan és méregből, hogy bánthatok és téphetek darabokra embert és hitét? Hogyan juthat eszembe, hogy jogom van mindehhez? És ez így tart, ameddig ki nem merül az a sötét erő, amit valamiért a vérembe engedtem. Hogy mi a kiváltó ok? Hát az, hogy haragszom a világra. De hát miért haragszom a világra? - kérdeztem én is magamtól. 

Azért haragszom rá, hogy minden túlságosan rendben van. Mert minden úgy működik, ahogy annak működnie kell. Olyan események, találkozások, érzések és megosztások zajlanak minden pillanatban, mely elengedhetetlen univerzumunk tökéletességéhez. És ha makulátlan minden, akkor benne a szenvedésem is az. Mert előrevisz, mert nagy tanító és mert az egó játéka ez velünk, aki ki nem állhatja azt a gondolatot, hogy a világunkban márpedig minden a legnagyobb rendben van. Ezért érzek feszültséget, mikor én is erre az ősi igazságra gondolok. Mert szeretek kibillenni, mert szeretek szenvedni. És mindezt azért, mert a világ feddhetetlenségéhez ezzel hozzájárulok. 

Fontos: meg kell őriznem méltóságomat, bármilyen lelki vagy szellemi feszültség forgószele próbál felemelni. Meg kell tanulnom kezelni, értékelni a hirtelen jött villámcsapásokat. Meg kell tanulnom ezáltal nem fenyegetni, széttépni, bántani és harcolni. Meg kell tanulnom a fájdalomban és ellentmondásokban is szeretni és hinni. Mert csak így működik.