Ahogyan az lenni szokott.
Fáj.
Hát aztán?
Türelmetlen vagyok, mert azon nyomban választ akarok.
És?
Ha nem kapok?
Ha szarul vagyok miatta ugyanúgy nem kapok hamarabb választ...sőt.
Élem az életem. Szerelmes leszek. Háromszor, négyszer, ötször. Egy emberbe. Aztán megsiratom a szerelmet, könnyekkel, nevetéssel, jó s rossz érzéssel. Szép. Nem gondolnám, hogy lehet másik, mert akkor csak én vagyok. Öntudattal és önbizalommal duzzadó nő. Szép vagyok. Csinos. Okos. Céltudatos. Helyén vagyok.
Aztán szerelmes leszek.
Másba.
De ez valahogy igazabbnak tűnik.
Itt átélem az öntudatlan rózsaszín felhőt, amit nem tudok kontrollálni.
Kétségbeesek. De jól esik a két ségbeesés, ha nem a rossz és a rossz között, vagy a rossz és a jó között kell választani....hanem a jó és a jó között.
Jól vagyok. Egyedül. Jól vagyok Vele. Melyik a jobb? Nem tapasztalni? Nem szeretni Valakit? Van átadni magam? Nem megismerni a másik Világát?
Semmiképpen.
Jól döntöttem.
Sőt!
Tökéletesen!
Eggyé váltam. Ahogy tudtam. Nem féltem, ha nem volt kérdés. Ha menni kell, menni kell, ha nem viszont elfogadtam, hogy együtt.
S elfogadtam.
Barom voltam. Mert merész voltam. Mertem alapozni. Életet. Nem csak az enyémet, másét is.
Nem sorolom fel, hogy mik, mert egyértelműek.
De vége. Nehezen.
Ő marad. Ebben a környezetben, ahol maximum 10 ember van, aki értékes és tartalommal teli, s ő vállalja mégis, mert vagy ennyire önző, vagy ennyire odaadó. S én örülök, mert a választása őszinte hozzám.
S Ő megfogadta. Hogy sosem fog nekem hazudni.
Vagyis: boldog vagyok, mert valahol beteljesült a kapcsolatunk: Ő megtanított a világra rácsodálkozni és őszintén nevetni, én megtanítottam Őt nem hazudni.
Aztán én elmegyek, nagyon messzire. Jó lesz.