Letagadhatatlanság

De miért haragszol a világra? - jött a kérdés, amire már nem is akartam válaszolni. Dühített, hogy nem tudom a választ. Az agyamat és lelkemet pedig szépen újra elő kellett csalogatnom az elmúlt napok szürke és botrányosan mocskos függönye mögül. Féltem mélyre ásni, mert félek magamat csupaszon és sebezhetően látni. Rettegtem attól a lehetőségtől, hogy bűnösként tekintsek vissza a tükörből. És elgondolkodtam a skizofrénia lehetőségén, ami szürke hályogként tapad az ember lelkére és kényszeríti olyan dolgok megtételére, amit a tiszta tudata nem engedne. De tényleg ilyen lenne? Hogy juthatnak eszembe gyarló és átkozott gondolatok, hogy cselekedhetek irreálisan és méregből, hogy bánthatok és téphetek darabokra embert és hitét? Hogyan juthat eszembe, hogy jogom van mindehhez? És ez így tart, ameddig ki nem merül az a sötét erő, amit valamiért a vérembe engedtem. Hogy mi a kiváltó ok? Hát az, hogy haragszom a világra. De hát miért haragszom a világra? - kérdeztem én is magamtól. 

Azért haragszom rá, hogy minden túlságosan rendben van. Mert minden úgy működik, ahogy annak működnie kell. Olyan események, találkozások, érzések és megosztások zajlanak minden pillanatban, mely elengedhetetlen univerzumunk tökéletességéhez. És ha makulátlan minden, akkor benne a szenvedésem is az. Mert előrevisz, mert nagy tanító és mert az egó játéka ez velünk, aki ki nem állhatja azt a gondolatot, hogy a világunkban márpedig minden a legnagyobb rendben van. Ezért érzek feszültséget, mikor én is erre az ősi igazságra gondolok. Mert szeretek kibillenni, mert szeretek szenvedni. És mindezt azért, mert a világ feddhetetlenségéhez ezzel hozzájárulok. 

Fontos: meg kell őriznem méltóságomat, bármilyen lelki vagy szellemi feszültség forgószele próbál felemelni. Meg kell tanulnom kezelni, értékelni a hirtelen jött villámcsapásokat. Meg kell tanulnom ezáltal nem fenyegetni, széttépni, bántani és harcolni. Meg kell tanulnom a fájdalomban és ellentmondásokban is szeretni és hinni. Mert csak így működik.