A 2015ot egy manilai uttal kezdtem. Ha az ember a Fulop-Szigetekrol hall, egybol a melykek tenger, a felhotlen egbolt es a feher szinu homok jut eszebe. Nos Manila mas. Manilanak korulbelul koze sincs ezekhez a dolgokhoz. Egy koszos nagyvarost kepzeljunk el, szegenyseggel es kedvesseggel. Ottani ido szerint hajnali 4kor indultunk vissza a szallodankba az esti vacsorank utan, ami utan remalmok kergettek - lazacleves, rakchips, disznohus, rizs, ilyenek - s meg akkor is bele botlottunk 7-8 eves koldus gyerekekbe. Elkapott a lelkiismeretfurdalas, hogy nem adtam nekik penzt. Probaltam fentmaradni a napfelkelteig, de ahogy ebredezett a varos, a szmog hirtelen szurkeve tette az eget, s a Napnak sem sikerult olyan szepen elobukkannia az oly kozeli keleti hatarrol, mint ahogy vartam volna.
A kovetkezo napokat pihenessel, es folyonos agyalassal toltottem. Tul sokat gondolkodok, tul sok idom van a feleslegessegre, a dolgok mogotti ertelem keresesere, belemagyarazasokra, es arra, hogy az erzelmeimet probaljam ugyesen kezelni, ami ugy tunik egyenesen aranyosan romlik az idovel, amit arra szanok, hogy gondolatban helyrerakjam a szivem. Persze ez annak rovasara, hogy cselekednek. A francba. Megint valami nem jo, megint van min szenvedni. Es megint nem akarom azt, hogy panaszkodasba torkoljon az eletem. Nem az. Mert a balansz a sok fanatsztikus tapasztalassal megteremtodik.
Tegnap este ertem haza legutobbi utamrol. Sao Paulo. Brazilia. Mint valami masik bolygo, valahogy sosem vagytam oda, mert tul messzinek, tulsagosan elerhetetlennek ereztem. A 15 oras ut alatt harom orat pihentem az utasok felett kialakitott sztyuvi kuckoban. Az Afrika feletti turbulencia gyengeden elrigatott. Volt idom kitenkiteni az ablakon. A tengerbol elobukkant egy egy kis sziget, majd tobb, nagyobb, majd a szarazfold homokos tengerpartjain legeltettem a szemem, 40 ezer lab magasbol. Ahogy fordult a gep, a Nap sugarai mint valami matt, borszeru anyagrol tukroztek vissza a fenyt, egyenesen az arcomba. Megerkezesunk a fovarosba viszont mar nem volt ennyire kellemes. Valamilyen oknal fogva gyorsan bebiztositottuk a kabint leszallashoz, mintha ereztunk volna valamit elore. Ahogy sullyedtunk, az ajtom ablakan bambultam a felhoket, ahogy suhannak el mellettunk, rikito feheren, mint valami tejszinhabos alomkep. Legszivesebben beleugrottam volna egyik masikba. Egyre szurkebbek lettek a szinek odakint. A gep elkezdett razkodni. Mindig ilyet tapasztalunk, ha egy egy felhon megyunk keresztul. Ezek a csodalenyek amennyire kecsegtetoen szelidnek tunnek, olyan veszelyesek. A felho elnyelt minket, benne a vihar fogsagban tartotta ezt a hatalmas stram acelmadarat, amiben ott ultunk, korulbelul haromszazan. A vihar fel-le dobalt minket. Egyszer elemelkedtunk a szektol, egyszer pedig belepreselodtunk. Az utasok sikitottak, imadkoztak, gyerekek a felelemtol bepisiltek, s en mindezt vegignezve a szekemrol probaltam vegtelen nyugodt maradni. A levego, az a lathatatlan levego masodpecenkent 50 metereket dobott a repulogepen. A legnagyobb hullamvasut ehhez kepest lovacskas korhinta. A masodik nagyobb zuhanasnal mar en is imadkoztam. Nem volt vicc tobbe az az erzes, amitol eddig sosem tartottam. A felelem szoget utott az en fejemben is. A hirtelen sullyedes kovetkezteben az ember gyomra a torkaba kerul, izzadni kezd, lesapad, a nagy es az atmenet nelkuli szintkulonbseg miatt ilyenkor nem kapunk levegot, a labunk a magasba emelkedik, ha becsukjuk a szemunket szedulni kezdunk. Elkepzeltem, ahogy a gep egy csillogo ezustauraban szaguld, mely minden veszelytol megved. Elkepzeltem, hogy biztonsagban vagyunk, es jo kezekben, hogy a Boeinget a szakemberek tokeletes figyelemmel epitettek, hogy a tervezok olyan dinamikat gondoltak bele, mely meg tud kuzdeni ilyen helyzetekkel. Megkuzdott. Amint foldetert a gep, az utasok megkonnyebulve tapsoltak es nevettek, s amilyen gyorsan csak lehetett elhagytak a gepet. Az en szinem is visszatert, de nyomot hagyott bennem ez az esemeny.
Sao Pauloban az izgalmainakat levezettuk egy helyi etteremben egy kis caipirinhaval es finom vacsoraval. Az idoetolodas mindig megviccel, szerencsetlen szervezetem nem erti miert eszem dubai ido szerint hajnali haromkor, s miert fekszem le negyed 8kor. A reggelim olyan gyumolcsokbol allt, amiket eddig eletemben nem lattam, nem is hallottam roluk. Nyakunkba kapva a varost egy city guideot szerzodtettunk, hiszen nehany ora keves ahhoz, hogy a vilag egyik legnagyobb varosat sajat szervezesben eltoketlenkedjuk. Ami fontos, azt lattuk, de Sao Paulo izet megsem ereztem meg. A gyumolcsok, etelek, italok elkepesztoen finomak, az emberek ritkamodon kedvesek es segitokeszek, az idojaras pedig szeszelyes. Harmincharom fokos napsuteses meleg utan hirtelen vihar, szinte percre pontosan akkor, mint azelott egy nappal, mikor mi is erkeztunk. Ezutan a naplemente a kitisztult, vihar utani varost ugy vilagitotta meg mint valami arany ekszerdobozt. A visszafele uton eszrevettem magamon, hogy egy egy kisebb turbulencia eseteben is felelem fog el. Ilyenkor leultem es kitekintettem az ablakon. Eppen bujt elo a nap, merheto gyorsasaggal. pont nekimentunk, 1000 km per oras sebesseggel, meghazudtolva az idot ezzel. A 15 oras ut alatt az ejszakabol rendkivuli gyorsasaggal lett nappal, majd ismet ejszaka. A faradtsag urra lett rajtam. Rossz kedvet, kilatastalansagot ereztem, mikor visszaertunk.
A mai napon ismet hivatlanul rontott be hozzam a magany. Vagytam volna megosztani magam, beszelgetni, atadni magam a biztonsagnak, annak az erzesnek, hogy otthon vagyok. Az internetes kapcsolattartas rabja letten. Mint egy borton, ahol egy uvegfal valaszt el attol az embertol, akit megerintenek, akinek reszeve valnek. Duhot erzek, mert valamit ezekzerint nem csinalok jol. Nem nyitok, bezarom a kapukat magam korul. Ezt azzal magyarazom, hogy nem vagyok kivancsi a felszines kapcsolatokra, a pofavizitekre, a tartalmatlansagra. Pedig nem is tudom, hogy tartalmatlan-e mig nem tapasztalom. Nem tudom mi eri meg jobban. Maganyosan korbeutazni a vilagot, fesziteni a hurt az erzelmeim korul, vagy biztos otthonot teremteni s elni azzal a tudattal, hogy gyava voltam szembenezni a tarstalansaggal. A magany az en turbulenciam, megingat, rangat ide-oda, mit sem torodve azzal, hogy mennyire eros vagyok s milyen dinamikusan vagyok kepes elni az eletem, alkalmazkodva idotelnseghez megszokni a tavolsagnelkuliseget. Amilyen hirtelen jon, ugy mulik el. Ahogy a gepen is, le kell ulnom, meg kell varnom, mig elmulik, kulonben ha kapalozok megserulhetek.
Varom hogy elteljen a mai nap. Es a holnapi. Majd jobb lesz. Az biztos. Magamon kellene dolgoznom, magamat kellene osszeszednem. Kicsit elfelejteni a multam, kicsit nem az otthoni korulmenyeket venni alapul, kicsit nem osszehasonlitani kapcsolatokat, nyitni, elfogadni, nem itelni, lelkesedni. Lelkesedni minden percert, barmilyen legyen is az. De milyen jo is volna, ha errol nem felteteles modban beszelnek....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése