Saját filmem főszereplőjeként egészen drámaian és színpadiasan vagyok képes megélni az eseményeket. Szinte látom néha, ahogy torzul az arcom, s ráncaimat vési mélyebbre a tapasztalás, vagy éppen, hogy időtlenül a pillanatba ugrok bele 1000 méter magasból, a számba harapva vagy nyelvet nyújtva, iróniával a hangomat ordítva, hogy 'Mindenki bekaphatja'. Esetenként biztonságérzet fog el. Ezt is látom. Kívülről. Mikor a keze az enyémen pihen. Fizikai, szellemi biztonság, de semmiféleképpen sem érzelmi. Hogyan is lehetne az? Mi az, ami ehhez a felbolydult életstílushoz kapcsolódhat, ha nem csak saját magunk? Ki az aki igazodni tud ehhez? Nem hogy egy másik ember, még saját álmaim és vágyaim sem érnek utol. Az emlékeim keverednek. Nem tudom milyen nap van, s még az is csupán homályosan dereng, hogy merre jártam előző nap. Saját gondolataim fejvesztve rohannak utánam, kezüket néha előrenyújtva kiáltják, hogy várjam meg őket. Hogy vegyek néhány mély levegőt. Hogy lassítsak. Hogy segítsenek elkergetni az inszomniát az ágyam környékéről. Hogy is tudnám azt a csodát feldolgozni, ami velem és bennem történik, ha nem alszom? Az álom, a gondolat és az éberség közti állapotot nevezem alvásnak az utóbbi néhány hétben. Erősen vergődő szívem és apró zajok a sosem pihenő utcákról kergetnek a türelmetlenség hálójába. Órákig küzdök. Órákig meditálok. Órákig bámulom a plafont. Órákig gondolok rá vagy rád. Órákig gondolok magamra. Órákig számolom a szívverésem és a légzésem. Órákig bénulok le és órákig ugrálok a boldogság és a szenvedés közötti szakadék felett megbolydulva, mint egy haláltusáját vívó éjjeli lepke a villanykörte körül.
Így nem tudok aludni és egy üzenetre felpörögve, energiáimat a polcra rakott, utazásaim emlékével teletöltött kémcsövekből merítve adagolom magamnak. Megtört életformám játszik velem bújócskát. Mindegy, hogy reggel vagy este van, az idő relatív mivoltából teljesen mindegy mikor vágom be magam a taxiba és fejelek meg egy áhított érzést. Mikor a keze az enyémen pihen. Mikor egyszerre vesszük a levegőt. Mikor elpirulva és félmosollyal nézek a szemébe. Vagy a motorcsónak hangja. A 3 méteres hullámok. Aztán az, ahogy arcon csap a túl sós és hideg hullámmaradvány. A tejszínhab a tortán delfin és a lakatlan sziget, ahonnan utópisztikus kilátás nyílik a világ legmagasabb épületére. A kagylók a kezemben, a játék a kutyával és a némaság csípős szorítást ad a szívemre. Ismét egy tökéletesen tökéletlen nap a kialvatlanság árnyékában, ahol a bizonytalanság, mint a víz, az élvezet, mint a levegő, az életérzés, mint a tűz, és én a föld és menny között lebegő naiv buta kis liba.
Míg azt hiszem a béke és a szeretet alap természetem, úgy csap arcba a felismerés, hogy nincs új a nap alatt, s hogy bosszankodásom és a békétlenségem is 'velemjáró'. Hogy a szerelmem és a szeretőm között van különbség. Hogy míg az egyik ismer, a másik csupán a sziluettemet látja. Míg az egyik nincs, a másik sincs igazán. Csak félig. Míg a kémcsőből ki nem iszom az emlékek és az élvezet zamatát. Míg az egyik igaz, a másik csupán buta tévelygésem. Még mindig. Pedig már azt hittem, nem tudom magam becsapni.
S valahogy mégis mindig élvezem szenvedésem is. Hiszen ez is csak egy életérzés. Azokat meg imádom. Mit nekem már elengedés. Az elengedés művészete, s annak lépései már a véremben csörgedeznek, veszekedve az oxigénnel. Ahogy ledöbbensz, ahogy nem kapsz levegőt, ahogy az arcodból kicsapolódik az összes vér, majd szíved heves verése felpumpálja a piros folyadékot a nyakadba, aztán a füledbe, majd az orcáid kezdenek el égni. Mindez néhány másodperc alatt. Bekönnyezik a szemed, sajnálod magad, majd dühös leszel. És fel sem szállsz a metróra, mert elgyengülsz. Csak lekullogsz a lépcsőn, reménytelen és értetlen tekintettel haladsz végig, frissen mosott hajadat, elegáns sminkedet, és gyönyörűen szűzies térd-takarta szoknyád piros övvel ring a derekadon....sokan megnéznek. De Te nem kapsz levegőt. Mert megint ismétlődik a történelem. Megint kénytelen vagy elengedni valamit, vagy valakit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése