Mikor elöször hallottam ezt a zenét éppen valahol Szaud Arábia felett repülhettem. Madrid felé. Mintha eltévedtem volna egy kicsit.
De mielőtt elmesélném, hogy nem jutott el a lelkem is Kubáig, azelőtt megemlíteném, miként tisztult ki bennem a kép abban a sötét kantoni szállodaszobában, ahol a fürdőkádat egy üveggel megmártott bambuszfal válaszotta el a hálószobámtól. Kimerülten engedtem habos fürdőt magamnak és igyekeztem levegőért kapkodni a fülledt párában, ahogy visszamerészkedtem emlékeim sűrű fonatába.
Napfelkelték és naplementék haladnak el észrevétlenül és én Kínában ott abban a déli párában, ahogy belmerülök a frissen engedett forró fürdővizembe, böröm libabőrzik, egyszerre érzem a tüzes vízet és testem csalfa jeges érzetét. Hirtelen nem tudom, hogy égek vagy fagyok, nem tudom, hogy melyik illúzió s melyik a valós. S így fekszem míg a víz langyossá nem válik, s azok a krisztályos buborékok el nem tűnnek a lábfejemről. Ekkor nagy csobbanással kihullámzok a kádból. Testemről a vízcseppek olyan messze szóródnak szét, amilyen messzit még nem szégyelnek. A padló csupa víz. Kétszer is megcsúszom. A törölköző belecsúszik a kádba, a tükör csak azon a részén nem párás, ahol egyszer kezemmel letöröltem. Vadul keresem a telefonomat, amin később tébolyult tekintettel és víztől csöpögő hajjal írom az üzenetet. Az üzenetet neki, arról, hogy nem hiszek neki. Arról, hogy ha úgy lenne, ahogy ő mondta akkor most minden máshogy lenne. S ahogy hitem definiálja a feltételes módot, abból az következik, hogy minden, amit mondott lényegében hazugság. De nem. Ezt így látni még túl gyötrelmes. Mondjuk úgy: nem teljesen volt valós. S ahogy megírom ezt neki, nyugtalan álomba merülök s tudom reggel milyen üzenet vár majd rám.
Üzenet arról, hogy minden amit mondott igaz érzések inspirációja. És egy percre fellélegzem, mert így megint tiszta képet kap az a tény, hogy hiába a nyilt kapcsolata, vagy hogy elmegy, én egy teljesen más, összehasonlíthatatlan minőségben vagyok, voltam s talán leszek jelen az életében. Utat enged az ereimben a hit, hogy létezik emberek közötti őszinteség és hazugság nélküli elfogadás, a szeretet egy birtoklásmentes szinjte.
És ez a perc letelik.
És jön a következő üzenet.
És én elolvasom.
És minden ami ezelőtt néhány pillanattal bizonyosággá szilárdult, most ismét olvadni kezd. Mély lélegzettel és egy keserédes mosollyal konstatálom, ahogy a hitem megint cseppfolyóssá válik.
S ismét nem szólhatok egy szót sem. Ismét a titok része lettem. Ismét harmadik. Mégha sokáig el is hittem, hogy őszinteség és nyílt életek zárják be ezt a háromszöget. Nem így volt. S ahogy írta: Soha, senki nem tudott rólunk....
És akkor ott Dél-Kínában, abban a sötét szobában elfogadom ennek a furcsa alaknak akkori döntését és érzéseit, gondolatait megmásítani nem akarom többé. Távolságát meghazudván megölelem és megnyugszom én is ebben a szívszorító alagútban, ami tudom, hogy a béke felé vezet.
Hajnali 5-kor landolok Kínából és reggel 9-kor már egy madridi gépen ülök, könnyes szemmel nézve a 20. századi nők című filmet, melynek a zenéje (lsd. a bejegyzés eleje) az első másodpercben magával ragadott.
A végállomás Kuba, ahova lelkem sosem jut el igazán. De ez már egy másik történet.....egy másik történet, egy új kezdettel, egy nagyon furcsa és még számomra is érthetetlen énnel....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése