Új bejegyzés...most talán van is miről írni. Mikor utaztam hazafelé a nagy nagy spleen közepette csak elfeledkeztem magamról és a HÉV koszos falának dőlve néztem az ablakban a visszatükröződő naplemente fényeit (grr, ez egy kissé nyálasra sikeredett, de tényleg így volt). Azt hiszem megint picit a jelenben lettem. Kiugrott a fejemből az összes vizsga, a munka, a barátok, a párkapcsolat. Aztán ezt az érzést elütötte a szembejövő HÉV, ami eltakarta a tükröződést.
Egyébként néha úgy érzem, mintha allergiás lennék a világra, a levegőre a környezetemre. A nagy semmi és a végtelen sok lehetőség között imbolygok egyfolytában, várva azt a kurva pillanatot, amikor végre úgy tényleg, úgy igazán leesik valami. Valami, ami továbbvisz, éltet, inspirál. Tudod. Nem gondolom, hogy csak én vagyok az, aki így szenved bele a világba időnként. A másik percben meg valami olyan energia kap el, a semmiből jött ősi erő, és a giga élvezet adta táguló világot tudom magam körül, ami néha már akkora öröm, hogy a torkom és a tüdőm között valami feszült állapot próbálja tudtomra adni, hogy már le kell, hogy álljak, mert nem bírom tovább. Ez életem sinus görbéje. Bioritmusa. Bár ha jobban meggondolom, nem is görbe ha koordináta rendszerben szeretném ábrázolni a hangulatom. Talán inkább 2 pont közötti egyenes, aminek az egyik pontja +100-on, a másik -100-on van. Vagy...továbbmegyek. Egy megfejthetetlen függvény vagyok a koordináta rendszerben, melynek végtelen pontja van, amik nincsenek összefüggésbe egymással. A pontok egyenlők minusz és plusz 100-al, és törvényszerűen követik egymást. És nekem is törvényszerűen van két rohadt utam... Csak egyik sem lesz teljes a másik nélkül. És ezt már most tudom, pedig még egyikre sem mertem úgy igazán rálépni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése