Olyan meleg volt ma, ahogy érkeztem hazafelé, hogy a forró pára és a nap rettentő sugara között létrejött harmonikus egyveleg kezdte ki újonnan beszőkített hajam jobb oldalát. A Vörös Oroszlánt olvasva zavart a gondolat, hogy most nem tud lekötni a történet. Azon merengtem, mennyire szükségem van arra, hogy megéljem az önállóság és függetlenség korlátolt határait s azokat addig feszegessem, míg a tökéletes összhang ezzel a világgal létre nem jön.
Elég egyetlen szó vagy tekintet, hogy az addig igaznak hitt érzésemet vagy meggyőződésemet a sarokba dobjam, s helyette - ugyan felvetve annak hamisságát - egy új megtapasztalásba, egy új hitbe legyek rajongással teli. Persze az sem tart sokáig. Alapvető lényünk igénye ez az egyensúlytalanság. Talán enélkül nem is találnánk meg azokat a macskaköves utakat, amiken rajta kell sétálnunk. Az élet furcsán babrált ellentmondása ez. A határainkat feszegetjük, de valójában azt sem tudjuk, hogy hol vannak azok a határok. Vannak-e egyáltalán, érdemes-e megbojgatni őket. A harmónia csak akkor tapasztalható, ha elfelejtjük, hogy léteznek ezek a gátak, majd eggyé válunk a határainkkal és az általa körbefont voltaképpen transzcendens világot nem csupán érzékeljük, de értjük is.
Aha...nem.
Inkább nem, mert értelme nem sok van ennek. Nyilván csak próbálom összekuporgatni azokat az apró csillámbogarakat a fejemben, amik ott zümmögnek s ki akarnak törni valami megváltó képlettel...tudod...amitől majd minden jó lesz....ha van ennél jobb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése