5 percre a kérdésemre jött a válasz. Hogyne. Szokásos hely. Munka után. Oké. Gyűjtöttem az erőmet és a bátorságot, hogy életem legpofátlanabb kérdésével rukkoljak elő, nem is tisztán realizálva azt, amit előtte okoztam.
Velem jössz? Átbeszélheténk. Mindent. Téged. Meg engem is kicsit.
Kikerekedett szeme legmélyebb csillaga adott választ. Hirtelen a megkönnyebbülés és a hazatérés örvényébe folytunk egybe. Itt már nem számított se a vörösbor, se a Budai Vár teraszára pimaszul felkacsintó városi fények.
Persze, hogy veled megyek.
A lapot eltéptük, elégettük, és egy újat vettünk helyette. Nem csupán tiszta volt, de a nap fényét is izgatott extázissal verte vissza. A világ előtti hallgatás cinkos érzéssel töltötte csurig érzelmeink korsóját. Már csak egy feladatsor volt hátra, hogy a tiszta lapra ráírjuk első, közös sorainkat: Megbocsájtani, tudni, önmagunk lenni a másikban.
Imponáló nevetések, zagyva mondatok, flúgos képjelenetek színesítették az igazzá hitt perceket. Ébredések, tekintetek s halk suttogások biztosítottak arról, hogy a lehető legjobb úton vagyunk. Ketten.
Még egy hét és nem így lett volna. Bezárt volna, mint ahogy később megtette. Elege lett. Vége volt. Fallal vonta magát körös körül, hogy több sebet ne ejtsen rajta az elme szelleme, ami sokszor megszállt engem gyengébb pillanataimban. Rúgtam, kapálóztam a saját hazug igazságomért. Bántottam, ütöttem vertem, köptem és haraptam a kettőnk között kifeszített selyemfonalat. Addig téptem, míg az szakadni kezdett. S most...mit ér már ez a selyemfonál, ha szakadt részt csak én akarnám befoltozni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése