Aztán valami furcsa zajt hallok. Valahonnan, ahol szerintem a lelkem éppen iszonyú energiával próbál megóvni a merevség örök börtönétől, átszivárog felém egy hang. Érzem, hogy kezd felolvadni a jégcsap-szellemem. Csinálj valamit! Ezt mondja. Meg azt, hogy 'Ne legyél idióta és szedd össze magad'. És a rettentő fájdalmas első mozdulatok a bénító, és szenvedni szerető egómmal, erőt adnak a következő lépéshez.
Egy mozdulat, egy sikerélmény. Egy sikerélmény, egy ötlet. Egy ötlet, egy motiváció. Egy motiváció, egy cél. Egy cél, egy cselekvés. Egy cselekvés, egy energia. Egy energia, egy teremtés. (Mozdulat=Teremtés)
És érezni, hogy minden egyes fázis a végtelen felé mutat...az csodás.
Szóval nagy elánnal asztalra csapok. Tudatosan tervezem meg minden egyes mozdulatom, nehogy visszazuhanjak akár csak egy pillanatra is az önsajnálatba. Internet, Etihad, Varsó. Miért is ne adhatnám meg magamnak az esélyt? Vagy csupán maradjak itt és várjak, miközben az idő és a lehetőségek nagyobb skálája vidáman és ujjal mutogatva elrepül felettem, hogy ' Te hülye, mekkora barom vagy, hogy hagyod, hogy más irányítsa az életed.'. Na nem. Mindig a merész gondolatokból váltak felejthetetlen momentumok. Félreteszem a szentimentalizmusomat és melankolikus énem, és végtelen erőfeszítést teszek annak érdekében, hogy józan maradjak. Repülőjegy pipa. Ha már Varsó, talán lesz ott Emirates is. Van. A Sors kezében vagyok, de én akartam így, én fogalmaztam meg milyen szuper lenne, ha 2 legyet ütnék egy csapásra. Most én teremtettem vagy irányított valaki, vagy ezt nevezik véletlennek, vagy én nem tudom. Csak azt, hogy ez van. És ez helyes irány. Cselekedetem annyira egyértelművé és ösztönszerűvé kezd válni, hogy néha el is felejtek az egóm pesszimista beszólásaira hallgatni, hogy mint például 'Jó lenne kinőnöd a naivitásod, miért pont neked sikerülne?' Lefoglalva. Minden. Csúcs. Örülök. Mert így minden egyes mozdulat értelmet nyert, mert megteremtettem magamnak azokat a körülményeket, amiket szeretnék, amiket vágyok, amik által fejlődésem nem ütközik akadályba.
Miután a repülőtéren majd' minden egyes ellenőrzési pontos mosolyogva akarnak átengedni és jó munkát kívánnak, nos bevallom, kezd megnőni az önbizalmam. Varsóban fél órám van a reptérről, hogy odaérjek az első megmérettetésem helyszínéül szolgáló luxus szállodához. Siker. Jelen vagyok, cselekszem ahogy kell. Visszahívnak. Második fordulós sokkörös megmérettetés után a cselekedet első igazi nyereményéhez jutok. Bejutottam a végső megmérettetés színpadára. Az egyik helyen. A másik helyen másnap kell cselekednem. Teszem is a dolgom. Hogy miért azt nem tudom, de teljesen véletlenül egy órával hamarabb érek oda a másik, szintén kiemelkedően magas színvonalú hotelhez. Mint kiderült, pont időben, hiszen emlékezetem megcsalni készült a kezdés időpontjával kapcsolatban, lelkem és ösztönöm azonban túljár rajta. Már-már rutinszerűen hajtom végre a feladatokat - meglepő profizmussal, melynek eredménye szintén egy végső, utolsó interjú volt. Mikor ezt megtudom, mosolyogva mutatok fityiszt az egómnak, aki éppen duzzogva konstatálja, hogy a legdurvább ellenszert kezdtem használni ellene, mégpedig a cselekvést, ergo a teremtést, ami ellen ő sajnos nem tud mit tenni. Miután mind a két helyen megtettem minden tőlem telhetőt, elfog a réges-régen áhított harmónia-illatú és narancssárga színű zsizsgés. És ami a legmeglepőbb. Még most is tart. És egy dolognak köszönhetem ezt: annak, hogy cselekedtem.
Íme: mozdulatlanságomnak egy ideig vége. Aztán majd úgyis kell harcolnom más csatákban, magammal s az egómmal vívottakban, ahol egy, most igaznak vélt fegyverem van: a karma azaz a cselekedet, jelentsen is ez bármit, a lényeg a mozdulatlanság szükségszerű megszüntetése!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése