Minden rendben helyettem is.

Annyira frusztrált, hogy nem igazán tudtam most klaviatúrát ragadni. Valami frappánsat, valami olyat akartam leírni, ami nem hétköznapi, nem közhely és nem bólogat minden ember egy-egy mondat elolvasása után, hogy "Jahh...megint kaptunk valami nesze semmi fogd meg jól dolgot, amit elméletben gyönyörűen lejátszunk magunk színpadán....de a gyakorlatban közünk sincs hozzá."
És néhány nap eltelt.
Vöröslő aggodalom szikrázik bennem, mert félek, hogy megint csak néhány sorban tudok nyilatkozni. Úgy unom már. Úgy unom azt, hogy mindig a sötétségből meredek a fény felé, hogy olyan messzinek érzem azt, amiket olvasok, amiket hallok emberektől, akik értik a lényeget, vagy legalábbis közelebb vannak a teljességhez. És gyűlölet fog el. Én is úgy vágyom rá mégsem értem igazán. Azaz, hogy értem. De nem használom. Ugyanúgy vagyok meggondolatlan, s irigy. Ugyanúgy a türelmetlenség éles tűi szúrnak sokszor és mintha semmi nem változott volna, ugyanolyan lehangoltsággal tudom azt gondolni, hogy az életnek márpedig semmi értelme. Lényegét tekintve nem változott bennem semmi azon kívül, hogy olvasottabb lettem. Lexikális tudásom fantasztikus és elméletben rettentően bölcs és mindentudó nővé érettem. Gyakorlatban pedig nyugtalanságom és békétlenségem feszületét hordva a szabadság felé vezető iszonyú meredek veremben hánykolódom, levegőért kapkodva.

Legszívesebben elmenekülnék. Mindent itt hagynék. Mert végtelenségig önző vagyok. Itt hagynám a függőségeimet, az embereket akik szeretek. A munkámat. A kényelmet. A langyos vizet. Mostani és régi szerelmek árnyékait. Elfelejteném a csalódásaimat és az igazság rossz irányba való keresését.
Csak éppen: menekülnék.
Mégis olyan kecsegtető. Vonzó, ahogy hív az illúzió. "Ha ott hagysz mindent, elmúlik a fájdalom, a kétségbeesés, s nem kell majd úgy küzdened."
Nem tudom merre. Boldognak kellene lennem. Mert valójában meg van mindenem. Meg van mindenem, csak én nem.