Alkotói válság - mert minden rendben - ezen kívül

Legyen eleged, elégeld meg, utáld, sőt gyűlöld. Engedd, hogy megéld azt, hogy létezik a sötétség, a fény nélküliség, engedd meg, hogy rettentő fájdalom hasson át, hogy szenvedj, hogy toporzékolj és üvölts. Dobáld magad a földhöz és ordíts bele a párnába vagy a világba, hogy eleged van és nem bírod tovább. Légy kettős és ambivalens. Vonyítsd ki magadból a kétségbeesést és engedd ki magadból a dühöt és megbántottságot.

Aztán fejezd be!

Lépj egyet, majd kettőt. Lélegezz és utána mosd meg az arcod, igyál egy pohár vizet és aludj el. 

Aztán add fel!

Ne ragaszkodj és ne akarj olyat megkaparintani, amiről, vagy akiről azt hitted, hogy a Tiéd! 

Engedj el mindent!

Engedd el a szokásaidat, az álmaidat, engedd el az érzéseidet, a jóságodat vagy a romlottságodat. Engedd el azt, akit szeretsz és engedd el azt is akit gyűlölsz. Engedd el magad, add fel az életed és ne kívánj semmit. Vegetálj.

De csak egy percig!

És utána részese lehetsz a teremtés csodájának. 

Ha elengedted, beáramlik. Ezt jó, ha tudod!

Felkelek. Elegem van, már hónapok óta várok. Nem fog sikerülni. 2 órát ha aludtam. Ez is szar, meg az is. Mikor fog megtérülni a befektetett energia? Segítségért kiáltok, de a szemembe mondják, senkit nem érdekel a nyomorom. Mélypont. A köbön. El akarom engedni. Kényszerítem magam. A héten felmondok, elhúzok innen. Nincs már dolgom, nincs már semmi, ami ide kötne, egyedül akarok lenni. Nézem az indiai repülőjegyeket. Csak oda. Egy ashramban akarok padlót sikálni egy marék rizsért naponta. Szellemi útra akarok térni, nem akarom magamnak semmit és senkit. Elengedem a vágyam és percek alatt megkapom a válaszaimat. Nem tudok mit tenni csak nevetni. A hirtelen jött világosságtól. Várom az e-mailt. Hogy nem sikerült. Percenként frissítem a fiókomat. Jöjjön már, legyen vége, had nyomhassak rá a repülőjegy foglalására, had hagyhassak itt mindent! Nem jön, miért, hiszen már nem akarom, már nem ragaszkodom ahhoz az úthoz, már a vágyaim megszűntek létezni. De a remény buta módon tényleg az utolsó kapaszkodója az embernek. Így mégegyszer, utoljára...lássuk az profilomat. 

Elakadt lélegzet, kitágult pupilla és leesett áll. Felpattanok a székből és rohanok. Alig tudom kimondani. Felvettek. 

Potyognak a könnyeim. De nem attól, amit vártam. Nem az örömtől vagy a büszkeségtől. Nem attól, hogy fasza gyerek vagyok és megcsináltam. Nem. Attól sírok, mert nem tudtam, hogy a Mátrix ennyire egyértelműen és egyszerűen működik. Életemben először tapasztaltam meg azt, amiről évek óta csak sejtéseim és hitem van, és amiről az okosok magyaráznak, és amit én a sok sötétzöldes egós állapotomban elutasítottam, mert képtelenségnek véltem. Azt gondoltam ez bonyolultabb és sok sok hókuszpókusz kell, mire tapasztalat lesz a világ, és annak energiáinak szimplán és logikusan működő zseniális rendszerének megértéséből. De elég volt egy mély lélegzet, elég volt ehhez az, hogy olyan mélyen legyek, hogy még az egómat is elengedjem, nem törődve azzal, hogy ezek után kinek vagy minek a játékszere leszek.