Persze kitaláltam magamnak, hogy míg ismét össze nem szedem magam lelkileg addig szabadidőmben edzeni, angolozni és olvasni fogok, hogy jó táptalaj legyen az edzés a windsurfnek, az angol a franciának, az olvasás pedig szavaim kincsestárának bővítésének. Csak ezeket olyan kellemetlen keserű szájízzel csinálni.
Amikor várunk valamit, amikor ketté szakadunk attól az izgalomtól, hogy "na majd a következő nap" történik valami...az Univerzum hangosan beleröhög a képünkbe s gyengéden azt kérdi, hogy "Miért gondolod azt, hogy a történéseket bele kellene gyömöszölni egy idő által közrefogott laposüvegbe?". Aminek meg kell történnie, úgyis megtörténik. A 'mikor' teljesen mindegy innentől kezdve. És ebben az a legviccesebb, hogy mi irányítjuk az egészet. Vagyis ha forszírozunk valamit, ha ellene megyünk egy kicsit az univerzális akaratnak, és direkt úgy alakítjuk az életünket, hogy az nekünk éppen az adott pillanatban a legkedvezőbb legyen, s az adott esemény tegyük fel meg is valósul....akkor mennyit változtatunk a lehetséges jövőn? Azon a jövőn, ami akkor következett volna be, ha mi nem erőltetünk egy bizonyos esemény megtörténtét. Vagy akár maga az általunk végrehajtott végtelen türelmetlen robbanás is a játék része, a forgatókönyv egyik fontos mondata lett volna? Mert azáltal alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt a Sors megírta? Hogy annak a tettnek meg kellett történnie, legyen az éppen aktuálisan kellemetlen vagy kellemes számunkra?! Vagy mi lett volna, ha csak úgy várunk? Ismét rábízva magunkat arra a valami életszagú tutajra ott a hullámzó tengeren, engedve, hogy úgy sodorjanak a hullámok, ahogy éppen kedvük tartja, beleszólásunk, szabad akaratunkon kívüli fölényességgel. De az is lehet, hogy mindkét verziónak iszonyú létjogosultsága van az életünkben. Valamikor hagyni kell, hogy áramoljunk a történésekkel, valamikor azonban szükségszerű, hogy beleszóljunk. Hogy miként érezzük meg melyik lehet a helyes lépés? Fogalmam sincs. Sok sok elkövetett hiba, számtalan jogtalan elgáncsolása az áramlatnak kell ahhoz, hogy az ember ráismerjen arra, hogy mikor kell várnia. Valahol hallottam: Aki várni tud, mindent tud. De én kiegészíteném azzal, hogy aki türelme ellenére képes a megfelelő pillanatban lépni, talán még annál is többet tud.
A tegnapi indiai járatom előtt - ahol restellem, de olyan idegállapotba kerültem, hogy egy hangyányi választott el attól, hogy megverjem a kedves utasainkat - Bangkokban jártam. Ausztrália után talán ez az a hely amit nem tudom miért, de rendkívül szeretek. Már maga az út a reptérről a hotelig lenyűgöz. Mintha a város felett lebegnék, ahogy a körgyűrű több tíz méter magasan alátapossa a várost, apró és nagyobb házaival együtt, ahogy az út magába foglalja a metropolisz egészét, s ahogy én hajnali 2-kor még egy-két koszos kis lakás által - melyeknek ablaka az útra tekint - bepillantást nyerek helyiek egyszerű életébe. A hotelbe már szinte visszajáró vendégként térek be, ám most klasszisokkal jobb szobát kaptam, mint januárban. Órákig azon vigyorogtam elégedetten, hogy a szobám ablaka arra a hotelre néz, ahol a Másnaposok 2. című film több jelenetét is forgatták. Nagyon fellelkesültem, így elhatároztam, hogy másnap a korai reggelim után én fogom elnyelni Bangkokot....
4 óra alvás utáni ébresztőm kissé redukálta előző éjszakai lelkesedésem, ám nagy nehezen erőt kapva magamon nekiindultam a világ legnagyobb arany Buddha szobrát őrző kolostornak. Őszintén szólva a tömeg és az iszonyatos meleg nem engedte elcsendesedni az elmém. Néhány percig ücsöröghettem Buddha árnyékában, majd körbesétálva a kolostor ezen szentélyét tulajdonképpen indulni is szerettem volna kedvenc bangkoki bevásárlóközpontomba, ahol még januárban kiszemeltem egy Fibonacci mintájú hangulatlámpát - természetesen fillérekért. Ahogy igyekeztem le a lépcsőn egy másik kisebb épületet pillantottam meg, amit a tömeg már nem falt fel annyira. A kellemes klíma és a kevéske ember maradásra késztetett, így leültem egy csendes sarokba, onnan néztem, ahogy az egyik szerzetes éppen készülődik a hívek fogadására. Fiatal kinézetű lúdtalpas szerzetes volt, végtelen bölcs tekintettel és békés aurával. 4-5 méter távolságból figyeltem, ahogy egyesével megáldja a hívőket. Elképesztő kíváncsiság futott át rajtam. Egy szintén európai lány törte meg nálam a jeget. Ha neki volt bátorsága, nekem is lesz - gondoltam. Talán fél óra is eltelt a hezitálásommal, miután rászántam magam: odamegyek. Nem vagyok buddhista, nem nagy a tudásom, így nem is igazán tudom mi történik ilyenkor. Mindenkit akit addig láttam leutánoztam, így mentem oda a szerzetes elé s térdeltem le imára fogott kézzel, becsukott szemmel. Megáldott, majd mikor felnéztem rá kérte, hogy próbáljak úgy ülni, ahogy Ő, fél lótusz ülésben. Nem tudott angolul, így kedves mutogatással teltek a következő percek. Mosolyogva szemléltette, miként tartsam helyesen a kezem az ölemben, húzzam ki magam és nem árt többször, s mélyebben levegőt vennem. Kaptam tőle egy Buddha medált és a kezemre kötött fonállal engedett utamra. Teli vigyorral köszöntünk egymásnak, ám nem éreztem, hogy most mennem kellene. Visszaültem a helyemre és felvettem azt a pozíciót amit az imént tanultam. A szerzetes mosolyogva látta, hogy próbálkozom, majd így néhány méter távolságról is mutatta, hogy a bal talpam merészebben forduljon az ég felé. Miután így tettem, mély levegőt vett és behunyta a szemét. Én is így tettem. És ekkor nem csupán éreztem, de tökéletesen tudtam is: összekapcsolódtunk az éterben. Csukott szemmel is patakokban folyt a könnyem és közben mosolyogtam. A szívcsakrám felrobbanni készült. Ilyen forróságot talán még soha nem éreztem a lelkem körül. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de tudtam, ha még egy percig is maradok szétszakad a testem az egyetemes szeretetmennyiségtől. Minden átfolyt rajtam akkor. Minden ami jó és minden ami rossz. Megmutatkozott a szeretet és a gyűlölet, a vágy és az elengedés, a fájdalom és az öröm, az öröklét és a múlhatatlan tökéletesség biztonsága rázott meg. Szinte menekültem a kolostor azon épületéből. Erre nem voltam felkészülve. Még vagy negyed óráig nem tudtam abbahagyni a zokogást, de olyan jól esett...
Aznap még felmentem az Arany Hegyre a Wat Saket-ba, ahol szintén sok kis Buddha szobornak lehetett tiszteletet adni - mint amúgy Bangkokban egészen sok helyen. Gyönyörű volt a kilátás onnan, és a felvezető lépcsősor is tartogatott meglepetéseket, annak ellenére, hogy a 40 fokban már nem voltam messze attól, hogy megüssön a guta. Harangokkal és gongokkal játszottam, olyanokkal, melyek gyógyító rezgést közvetítenek a Világba.
Visszaérkezésem egy-egy ilyen útról, mindig a hűvös valósággal csap nyakon. Ilyenkor ha éppen van kedvem kikelni az ágyból, eltervezem, hogy edzek, angolozok és olvasok....igazából leginkább csak azért, hogy elmúljanak ezek a magányos napok várva a következő utamat, a következő élményt, amit kivártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése