És akkor ennyit sikerült írnom. Napok s utazások teltek el azóta és én egyre inkább éreztem, hogy megfojt valami. Az egész testemet gúsba köti az ihlettelenség. Úgy érzem magam, mint akit acélláncok szorítanak, melyek nem engedik, hogy mélyeket lélegezzek, s minél inkább moccannék, annál feszítőbb az érzés, annál inkább érzem: egyszerűn rá kell kényszerítenem magam arra, hogy írjak. Mert mostanában ez az egyetlen eszköz adatik a kezemben. Ezt én irányítom, ez tőlem függ, belőlem és általam születik s talán társammá és megértőmmé vegyül ezekben a magányos napokban.
A fejlődésemen gondolkodtam. E vágyam kielégíthetetlen lépcsőjén, melynek úgy érzem nincs határa. Ha van is, talán az valahol a csillagok között egy kis bolygó. Egy bolygó,ahol ott van velem a Szeles dunaparti séta, az Augusztusi balatonparti csobbanás, a Baráti fröccsözések, a Hajnalig tartó táncolások a magyaralmási kocsma zenegépére. Olyan ez a bolygó, ahol a Reggeli családi kávézások Pomázt emlegetik, ahol elégedett arcok vesznek körül magamat is beleértve. Ezen a bolygón ugyanúgy van sydney-i hedonizmus, mint ahogy bangkoki elcsendesedés. Vannak sao paulo-i gyümölcsök és sri lankai elefántok. Egy helyen, a bolygó kicsiny szegletében a Kínai Nagyfal egyik bástyája tornyosul, szembe vele pedig a hirtelen párás maláj barlangrendszer. A francia sanzon délutánonként dél-afrikai borral vegyülve az Eiffel-toronyról szól, miután a Big-Ben alatt megittuk az 5 órai teánkat....Valahogy ilyen lehet az én bolygóm. Valahogy ilyen lehet az én boldogságom, az én csúcspontom, fejlődésem "nincstovábbja", emberekkel, akikkel szabadon szerethetjük egymást.
Beleszerettem a Világba.
Mellette viszont néha gyűlölöm az életem.
Illúziókat elengedni végtelenül nehéz. A világ igazságával és káprázatnélküliségével farkasszemet nézni az egyik legkeményebb dolog. Márpedig amit meg kell élni, az elől nem menekülhetünk, még akkor sem, ha 2-3 naponta igyekszünk pozíciót változtatni, ugrálva délről északra vagy keletről nyugatra, menekülve az elől, hogy pofon ne vágjon a módfelett egyszerű igazság. Az utóbbi időben szembetaláltam magam némi általam kreált hamiskás illúzióval. Elképzeltem, milyen tökéletes is lehetne az életem. Elképzeltem, anélkül, hogy a környezetemet és helyzetemet figyelembe vettem volna. Ebben a világban, amit teremtettem csak az én gondolataim és vágyaim szerepeltek,
az ÉN volt a centrum, és valahogy direkt elkerülve a körülöttem forgó világ akaratát és érdeklődését, belehergeltem magam általam rendezett filmem tekercseibe. Csak ez a film nem csupán az én életem alakította volna. Voltak szereplők is. Az illúzió tárgyai. Az igaz vagy sem. A sorsközösség egyértelműségének hazug mivoltából fogant iszonyatos talajvesztettség, amit hirtelen a kivilágosodás és a csalódás, a filmtekercs egyik fő epizódjának elvesztésekor érzünk. Ez ütött meg pár nappal ezelőtt. Aztán most azt, hogy megint az élet értelmét kutatom.
Nem vallom magam spirituálisnak, vagy ezoterikus szemléletűnek, mert ez bekorlátozna. Szimplán hiszek. Hiszek a Minden erejében. A Világban. És újonnan vett Bonsai fámban is. Furcsa, ahogy transzformálódok. Eddig sosem szerettem vásárolni. Most azonban,ahogy a saját kis életemet igyekszem komfortosabbá tenni, megéreztem a pénzköltés furfangos indokát. Így vettem olyan dolgokat, melyek a szobám egyszínű (!) harmóniáját kicsit sem támogatják. Ami rendkívül érdekes, hiszen a balansz híve vagyok. Most azonban valami belső erőt követve a rusztikus és kicsit sem 'odavaló' tárgyak vonzottak. Próbáljuk ki- gondoltam megfeszítve magamat. A legtöbb ember a Bonsai fa vásárlásom után azzal ostromolt, hogy miért nem kezdek inkább egy kaktusszal. Tökéletesen igaz alapokon nyugszik a kérdés engem ismerve. Azonban körülbelül fél órát álltam szemben a növényekkel a boltban, és többször elhessegettem a gondolatot, miszerint élő növényt fogok magamnak venni, ám a plasztik dolgokból elegem van, így úgy döntöttem, megkísérlem a világ egyik legnehezebben ápolható növényét életben tartani. Jól megvagyunk. Eddig. Ő a jelenlegi élettársam. Meglátjuk meddig bírja mellettem. Bár egy fával összeveszni kissé bonyolultabb, meg azért sokszor érzem azt, hogy az embereken kívül minden élőlénnyel tökéletesen ki tudok jönni - kivéve a szúnyogokat!
Valahogy így éreztem a sri lankai utam során is. Mindenféle elvárás nélkül repültem Colomboba. Az út maga semmi különlegeset nem tartogatott, ám amint kiléptünk a reptérről megláttam a távoli villámokat, hallottam a mennydörgést és éreztem a fülledt eső illatát. Hiányérzetem táptalajai. Az este folyamán nem voltam biztos abban, hogy valóban útra fogok kelni másnap hajnalban, ugyanis rendkívül érdekes beszélgetésbe kezdtem két kollégával a nagyon bő és finom, igazi sri lankai fűszeres-csípős vacsora után. Nevettek is piros arcomon és fülemben, miközben fuldokolva mondtam, hogy imádom az erős és csípős ételeket...Azután elvárásaimat felülmúlván egy izgalmas túrán vettem részt. Elefántunk láncba szorítva vitt minket körbe a dzsungel aprócska peremén, ami végtelen szánalmat ébresztett bennem, és rosszul éreztem magam amiatt, mert hiába simogattam a fülét és mormoltam neki köszönetnyilvánításomat, nem igazán érdekelte gondolván -mindegyik idióta turista. Félelem egyáltalán nem volt bennem, így teljes nyugalommal vakarásztam a fülét kókuszhéjjal a borzasztó koszos kis tavacskában. Élmény. Ez az volt!
ugyan lefogadom, hogy ugyanazzal a vízzel, amiben éppen fürödtem az elefánttal, de ez akkor engem inkább autentikus érzéssel, mint undorral fogadott. A következő helyszín a papírgyár volt, melynek érdekessége abban rejlett, hogy a papírt elefántürülékből készítették. Láttuk, ahogy színezik, láttuk, ahogy finomítják, s láttuk, ahogy fiatal - 13-17 éves kislányok rajzolnak, festenek a papírokra, készítve ezzel noteszeket, naptárakat, díszített lapokat. Frusztráció fogott el, abban a pillanatban, ahogy beléptünk a gyár végső állomásának helyszínére, ami a többi helyszíntől csupán pár méterre, néhány gerendával volt elválasztva, a 40 fokos párás levegőt pedig 3 ventilátor enyhítette, ahogy az okos telefonommal videókat és fényképeket készítettem hétköznapi életükről. Undorító értéktelen turistának éreztem magam. Legszívesebben beálltam volna én is rajzolni, festeni. Pénzt nem sajnálva vásároltam, majd utunkat egy ayurvedikus fűszeres kertben folytattuk. Mesterek és tanítványaik vezettek minket körbe a gondosan ápolt növények és fák között elmagyarázva milyen életet és egészséget adó élőlények is ezek. A kakaótea után, melyet éppen az akkor leszedett termésből készítettek nekünk, részesei lehettünk egy ayurvedikus fej és vállmasszázsnak, melyhez az ott készített olajokat és kenőcsöket használták. Kellemes álmosság és euforikus állapotomból kifolyólag ott is hagytam egy raklap pénzt, hiúságom okából többek között mindenféle szépségápolási kenceficébe fektettem. Tény és való, használva az egyiket bőröm tényleg simább és hidratáltabb. De az sem kizárt, hogy a placebo hatás rendkívüli eredményességgel dolgozik az agyamban. Következő állomásunk a ceylon teagyár volt. A 40 fokos hőségből belépve a 45 fokos, párás teacefre illatú présházba teljes elégedettséggel töltött el. A gépek zaja, az idős dolgozók mosolygós tekintete, akiknek ereiben az igazi tea gyógyító folyama áramlik, a hőség, a fülledt és erős tea aroma teljesen megrészegített. Szinte elfelejtettem figyelni túravezetőnkre, csak akkor eszméltem mikor megkóstoltam a gyárban szárított és gondosan kiválogatott fűből készült italt. Teljes derű fogott el, s lelkesedésem méginkább kiült arcomra, mikor az útszéli nénitől vásároltunk piros banánt és kókuszt, melynek teje és húsa összehasonlíthatatlan volt az eddig kóstoltakéval.
Mielőtt az ananászföldre érkeztünk volna, ahol a gyümölcsöt sóval, borssal és pirospaprikával kóstoltuk, megebédeltünk egy olyan helyen, melynek képe örökre beleégett a szemembe. Sri Lanka káoszos útjait elhagyva az esőerdő felé vettük az irányt, ahol 4-5 kilométerenként egy-egy sárból épített kis viskó álldogált. Körülöttük egyik oldalon rizsföldek sorakoztak, mint valami csillogó tisztások, másik oldalon a sűrű erdő párás levegője fogta közre az út kanyargó vonalát. Egy idő után már teljesen megszoktuk, hogy itt-ott elvétve sovány teheneket látunk békésen kérődzni. Így volt ez amellett a házikó mellett is ahol ebédünket fogyasztottuk, az úgynevezett rotit, a rizspitát. Csípős fűszeres mártást téve rá isteni finom volt, majd desszertként ugyanezt, csak éppen banánnal fogyasztottuk, mellé jól megcukrozott teát szürcsölve. Az eső néha megeredt, néha kisütött mellette a Nap okozva ezzel fulladásig nyirkos meleg levegőt. Fantasztikus volt bepillantást nyerni az ottani működésbe, megérteni a hátterét az embereknek, látni, miként élik egyszerű hétköznapjaikat, mit esznek s isznak. Az a kellemetlen érzésem támadt, miszerint most, hogy már ismerem ezt a kultúrát, megfigyeltem az emberek szokásait, sokkal inkább lelkesebben tudom majd a munkámat is végezni, talán kedvesebben, mintha régi cimborákat üdvözölnék a fedélzeten. Azt hiszem ez az, ami az afrikai járatok esetében kimaradt. Talán ezért nem élveztem a nigériai utam, ahol képtelennek éreztem magam elsiklani az ottaniak - európai szemmel tekintve modortalan stílusa felett. Lagosba való utam alatt nem igazán volt lehetőségünk elhagyni a szállodát. Nem csupán azért, mert voltaképpen kis koszos és szegény negyedekre bukkantunk volna, hanem azért sem, mert egy fehérnek kimerészkedni egyedül az utcára egyenlő az öngyilkossággal. Buszunkat is nínózó security autó kísérte a reptértől a szállodáig s vissza. A másik afrikai utam során, Luandában a legközelebbi bevásárlóközpontig azért sikerült kijutnom, de ez is olyan volt, mint bárhol máshol a világon. Nem éreztem így meg ezeknek a helyeknek az esszenciáját, így a megértés is elmaradt a kultúrájuk felé. Pedig biztosan tudom, hogy a csoda ott is jelen van, csak éppen nem a városokban, hanem a meseszép természeti kincseikben, valahol ezen országok szívében és aminek lüktetését az ottani törzsek táncai és ősi tudása tartja fent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése