Ez a szeptember is olyan hamar múlik. Elalszik lassan a nyár, elalszanak vele a nyári esték, a hosszú nappalok s delirium áztatta hajnalok. Különös illat járja át ilyenkor a levegőt. Olyan lehullott levél zamata van a világnak, aminek az eső permete és az avar égetése különleges iskolakezdős, kicsit borongós őszi bukét ad. Nosztalgia fénybe öltözik a Duna part, s csendesen tereli a fiatalságot hűvös levegőjével kandallós kis kocsmák melege mellé.
Indiában még a varjak is csámpásak. Ez volt az első gondolatom, mikor Chennai repteréről a busz felé igyekeztem, aminek bejáratánál részeg varjak sorakoztak a szemét tetején. A szálloda felé vezető út és maga a szálloda hatalmas kontrasztot nyomott világom photoshopján. Buszunk ablakain csüngő szerencsétlen koldusok, mocsok és bűz, egyenruhás kisiskolások a sárban taposva, rengeteg robogó és motorbicikli, platón utazó emberek és döbbenet az arcomon. Amint belépek a szállodába a luxus és a csillogás vesz körül. Ennek a grandiózus hotelnek 8 éttermén kívül megannyi wellness részlege volt, lobbyval és elő-lobbval, több bálteremmel. A szobám ablaka ugyan egy nyomortanyára nézett, de itt nem a kilátást fizeti meg az ember, hanem a külön IPad-et, mellyel a TV-t, a légkondicionálót, a legalább 12 féle világítást, az in-room dinning-ot, az ajtónyitást, és a szobaajtó külső felületére szerelt biztonsági kamerát kezeli. És akkor ne is beszéljünk magáról a teljesen egyterű hálószoba, előszoba és fürdőszoba lakosztályról. Mindez természetesen végtelen örömmel töltött volna el, ha nem tudtam volna azt, hogy 30 méterrel odébb gyerekek éheznek. Magamra kapva lelkesedésem, amiből szerencsére akadt bőven, elindultunk Mahabalipuram felé. Ez egy ősi hindu szenthely, ahol a sziklák adtak menedéket a szentélyeknek. Mindegyik szentély egy-egy történetet mesél el a több mint 400 hindu istenség valamelyikéről. A hely talán arról a leghíresebb, hogy egy hatalmas sziklagömb ácsorog évszázadok óta ugyanazon a helyen, egy meredek leejtőn. Nincs mi támasztja csak valamelyik isten gondolata szerintem. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy mindenhol a férfi volt kiemelve, mint a teremtő energia, az életet adó, a mag jelképe. Az csupán ritkán volt megemlítve, hogy magához az élethez a nő is kell. De még mennyire - nem csak fizikailag. (Erre talán majd egy későbbi írásomban kitérek) A többiekhez képest úgy láttam én voltam a legfogékonyabb, bármilyen fáradt is voltam, erősebb volt nálam a hely energiája, pláne, mikor ahhoz a templomhoz értünk, melyet a 2004-es tsunami először ért Indai partjainál. Mindent letombolt ez a hatalmas ár, azonban egy karcolás nem esett eme templom falain. Ennek őrzője egy oroszlán, aminek tátott szájába betéve a kezünket letesztelhetjük lelkünk tisztaságát. Elsőnek jelentkeztem, még azután is, miután idegenvezetőnk figyelmeztetett, hogy volt már olyan, akinek eltölt az ujja. Annál jobb, gondoltam. Beletéve a kezem az oroszlán szájába, olyan nyomás és bizsergés kezdte felpezsdíteni ujjaimat, hogy zavaromban csak neveti tudtam. Mintha hangyák jártak volna steptáncot a kézfejemen, Legalább 1 órán keresztül éreztem még, amiről azt hiszem bátran leszűrhetem, hogy azért nem vagyok olyan rossz ember.
Indiába visszatérek még. És a hó elején el is kapott valami fenyegetően igaz érzés, miszerint most vagy soha - tanulnom kell, önfejlődni, megismerni a lelkem rejtekeit. Láttam magam előtt ki lehetek a jövőben, micsoda csoda energiával és minden szempontból termékeny élettel, kitágítva aurámat az egész világra. Ezért nagyban tervezgetni kezdtem elvonulásomat valami egzotikus helyre, ahonnan a hit gyökereit kicsit én is megrághatom. Frusztrált a tudat, hogy egyik tervezett utam sem adta meg magát nekem. Sürgetett az idő, mert dublini utam után közvetlenül indulni akartam valamerre, meglátni kicsit magamat, így jutottam el a görögökhöz, Athén városába, amiről csak azért nem tudok objektíven nyilatkozni, mert magam is érdekes, kedvtelen, egyedüllétbe burkoltam magam, így senki nem volt szimpatikus, semmi nem tetszett, semmiben nem láttam meg magam tükrét. Vagyis pont lehet, hogy ez volt a probléma. A világ ismét engem vetített magamra, s mivel önsajnálatom az Akropoliszig ért, ezért nehéz feladat volt bármi szépet látni ebben az amúgy lenyűgöző városban. Pontosan 4 évvel ezelőtt, mikor Barcelonában igyekeztem ledobni magamról múltam béklyóját, egyedül tapostam a Ramblas utcáját, és oly mértékig sokkolt az újdonság, miszerint egyedül egy külföldi városban boldogan elevickélek, hogy eszembe sem jutott kétségbeesni, eszembe sem jutott az, mennyire egyedül vagyok. Valami ilyesmit vártam Athéntól is. Lassan igazán szép statisztikát tudnék mutatni arról, hány országban is jártam, hány helyen fordultam meg egyedül, mennyi mindent láttam, mennyi mindent osztottam meg saját magammal. Dolgozni és kikapcsolódni több napra egészen más lelkületű érzés. Mikor dolgozom, valahogy munkaköri kötelességemnek érzem, hogy éppen akkor megismert kollégáimmal nyakunkba kapjuk az adott város nevezetességeit, s valahogy kénytelen kellett mindig egy hajszál híján tökéletesen érzem magam. S itt van a kontraszt, amiért már nem biztos, hogy egyedül fogok utazgatni a jövőben: Elég nekem, hogy magányos vagyok akkor, mikor dolgozom. Nem kérek többet ebből a légüres térből, mikor nyaralni, kikapcsolódni vágyom. Ha azzal vagyok, akit szeretek, akkor máshogy mosolyog rám a Hold az Akropolisz mögül, máshogy esik a vörösbor és a pincér is kedvesebb. Olyankor nem számít hány rugó áll ki az ágyból, vagy reggelente mennyire csörömpölnek a hotel folyosóján. Az optikám megváltozik, mert van kivel megosztanom magam, az élményeim, és a szeretetem, s ennek olvasatában minden új, és fényesebb értelmet nyer. Arról nem is beszélve persze, hogy "Heuréka állapotaimat", felismeréseket, apró megvilágosodásokat rögtön meg is tudom osztani valakivel. De most, így, nekem várni kell, s félő, már nem is biztos, hogy azt adom át, amit én akkor ott a kis kávéház teraszán az Ancient Agorán elbambulva éltem át.
Miután visszajöttem otthonról, valami nagyon kesernyés, gyógyszer ízt éreztem magam körül. Felébredtem, s ahelyett, hogy keservesen sirattam volna a múltat, mintha új erőre kaptam volna. Egy olyan erőre, mely nem a szívre, hanem az agyra hat. Néha nehezebb ésszel elengedni a másikat, mint szívvel, mert a szív tudja, amit az ész nem. A szív tudja a láthatatlant, az ész azonban azt anyaggá akarná küzdeni azt. Szívvel elengedni nem azt jelenti, hogy többé nem szeretsz. Sőt. Ez a gondolat bujkált akkor bennem. És teljesen meg is éltem. Az agyam volt teljesen kicsavarva, az önérzetem, az egóm háborúzott, a józan ész nem engedte, hogy elfogadjak, hogy tovább álljak, hogy békésen mosolyogva tudjam, amit amúgy már tudok. Nem voltam hajlandó tovább szenveszteni magam. Senki miatt sem.
Aztán mintha megérezte volna ezt a világ. Ismét feltűnt, amit elengedtem, megzavarva, s már nevetve mindenen. A jövő összes variánsa egyetlen igazgyöngyben kavarog bennem, nem is sejtve milyen káoszt hozva ezzel a jelenembe. Túl sok kapu nyílt most, túl sok a lehetőség, túl sok az érzelmi huza-vona. Egy egy pillanatra elkap az érzés, miként minden rendben a világban. Hogy átlátom és érzem az igazságot s vele együtt az univerzum terveit. Ekkor megérzem a testem körüli energia pulzárt, érzem a lelkem s anyagom körüli információtáncát. Ilyenkor, mikor ezek a másodpercek elöntenek, csak szeretni s megérteni tudok. Elfogadni és átölelni gondolatban még az ellenségeimnek hitt embereket is, empátiával egyé válni a mindenséggel, együtt lélegezni a fákkal és egotudatlan csupán érzékelni a mindenen áthatoló hullámhosszaimat. Hogy miért múlik ez el? Miért csupán néhány pislogás ez az életből? Talán ez egy kegyetlen mézesmadzag, mely a teljesség felé halad. Elkapni egy egy ilyen másodpercet semmi. Benne élni a minden.
S most látom, igazán nem összeszedett ez a bejegyzés. Talán mert egészen masszív érzések és kérdések vonaglanak bennem. Nem látok tisztán. Éteri köd fedi le most a szívem, lehet, hogy nem véletlenül. Mint ahogy landolva ma hajnali 4kor kinéztem a boeing ablakán. Talán ilyen szépnek még sosem láttam ezt a műanyagmámort. Csupán a város pereméig ért a narancssárgára festett ködtakaró, melyből szalmaszálként kandikált ki a világ legmagasabb épülete. A reptér, a számomra a legkedvesebb hely kifutópályája több kilométer hosszan alvatlanul repítette és landoltatta a repülőket. Ez a város sosem alszik, éjszaka éber, mint egy farkas a Teliholdkor, nappal pedig bolond rohamába feledkezve járja körtáncát. A reptér befogad és elenged. A reptérre megérkeznek és elmennek. A világot reprezentálja ez a néhány négyzetkilométer a sivatagban. Fel s le. Emelkedés és süllyedés, kereket kiengedése és behúzása, a lét hullámvasútja.
Miután visszajöttem otthonról, valami nagyon kesernyés, gyógyszer ízt éreztem magam körül. Felébredtem, s ahelyett, hogy keservesen sirattam volna a múltat, mintha új erőre kaptam volna. Egy olyan erőre, mely nem a szívre, hanem az agyra hat. Néha nehezebb ésszel elengedni a másikat, mint szívvel, mert a szív tudja, amit az ész nem. A szív tudja a láthatatlant, az ész azonban azt anyaggá akarná küzdeni azt. Szívvel elengedni nem azt jelenti, hogy többé nem szeretsz. Sőt. Ez a gondolat bujkált akkor bennem. És teljesen meg is éltem. Az agyam volt teljesen kicsavarva, az önérzetem, az egóm háborúzott, a józan ész nem engedte, hogy elfogadjak, hogy tovább álljak, hogy békésen mosolyogva tudjam, amit amúgy már tudok. Nem voltam hajlandó tovább szenveszteni magam. Senki miatt sem.
Aztán mintha megérezte volna ezt a világ. Ismét feltűnt, amit elengedtem, megzavarva, s már nevetve mindenen. A jövő összes variánsa egyetlen igazgyöngyben kavarog bennem, nem is sejtve milyen káoszt hozva ezzel a jelenembe. Túl sok kapu nyílt most, túl sok a lehetőség, túl sok az érzelmi huza-vona. Egy egy pillanatra elkap az érzés, miként minden rendben a világban. Hogy átlátom és érzem az igazságot s vele együtt az univerzum terveit. Ekkor megérzem a testem körüli energia pulzárt, érzem a lelkem s anyagom körüli információtáncát. Ilyenkor, mikor ezek a másodpercek elöntenek, csak szeretni s megérteni tudok. Elfogadni és átölelni gondolatban még az ellenségeimnek hitt embereket is, empátiával egyé válni a mindenséggel, együtt lélegezni a fákkal és egotudatlan csupán érzékelni a mindenen áthatoló hullámhosszaimat. Hogy miért múlik ez el? Miért csupán néhány pislogás ez az életből? Talán ez egy kegyetlen mézesmadzag, mely a teljesség felé halad. Elkapni egy egy ilyen másodpercet semmi. Benne élni a minden.
S most látom, igazán nem összeszedett ez a bejegyzés. Talán mert egészen masszív érzések és kérdések vonaglanak bennem. Nem látok tisztán. Éteri köd fedi le most a szívem, lehet, hogy nem véletlenül. Mint ahogy landolva ma hajnali 4kor kinéztem a boeing ablakán. Talán ilyen szépnek még sosem láttam ezt a műanyagmámort. Csupán a város pereméig ért a narancssárgára festett ködtakaró, melyből szalmaszálként kandikált ki a világ legmagasabb épülete. A reptér, a számomra a legkedvesebb hely kifutópályája több kilométer hosszan alvatlanul repítette és landoltatta a repülőket. Ez a város sosem alszik, éjszaka éber, mint egy farkas a Teliholdkor, nappal pedig bolond rohamába feledkezve járja körtáncát. A reptér befogad és elenged. A reptérre megérkeznek és elmennek. A világot reprezentálja ez a néhány négyzetkilométer a sivatagban. Fel s le. Emelkedés és süllyedés, kereket kiengedése és behúzása, a lét hullámvasútja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése