Stockholmtól Taipei-ig. A lentről a felfelé. Mint mindig.

2015 augusztusában teret nyert a halványítani kívánt elme. Útjaimat rutinból dolgoztam le, mindennemű szeretet-tudat nélkül. Ugyan voltak pillanatok, mikor elkapott valami szirupos érzésegyveleg, vagy éppen naturalista keménység, de ha így nem is olyan távolból visszagondolok ezekre a napokra, inkább egy csinos, mosolygós, azonban üres porcelánbabára emlékeztettem magam, aki csak akkor pislogott néhányat a világra, mikor valaki megrázta. Például mikor Accrában, a világ harmadiknak mondott szeletének egyik városában ismét szembesültem azzal, mennyire mondhatom magam szerencsésnek. Buszunk elé mezítlábas afrikai gyerekek rohantak integetve, foguk virított fekete bőrük aurájában. Szüleik egy-egy közlekedési lámpánál koldultak, vagy éppen gyümölcsöt és vizet árultak rongyos ruhában, fejükön a kosárral. A csapatból minden egyes tagot tisztán érzékeltem minden előítélet nélkül. Kegyetlenül láttam őket, lecsupaszítva. Előttem nem volt titkuk. És ez megijesztett. Inkább olvastam. A szeretetről. Ekkor mindig megnyugodtam. Mert szeretni szerintem a világ egyik legkönnyebb dolga. Mégis néha olyan súllyal és aggodalommal jár, hogy lassan elfelejtünk igazán szeretni az idők során belénk kódolt - magunkat féltő - csalódottság érzés elkerülése végett. De ez valóban az a szeretet lenne, ami az igazi? Az az univerzális, amit teljesen egyértelműnek érzünk? Lehet-e egyáltalán csalódni akkor, ha igazán szeretünk? Lehet-e fájdalom ilyenkor? Nehéz-e ez a szeretet? Azt hiszem a néha néha előbukkanó egó teszi ezt vaskossá. Pedig ennek könnyednek és megbocsájtónak kellene lennie. Tudod honnan ismerheted fel legkönnyebben azt, hogy szeretsz valakit? Hogy mindig, minden esetben meglátod benne az Istent, a Mindent, a Magasabbat, Nagyobbat. Hogy meglátod az álarc mögött lévő tudást, a szörny mögötti szépséget, hogy ismered a szívének dobogását s nem érdekel ha az ritmustalan, nem érdekel ha egyszerűnek mutatkozik, nem foglalkozol azzal sem, ha csupán egy porszem. Mert szereted. S mert szereted, megérzed a szíve ritmustalanságának harmóniáját, megismered az egyszerűsége mögött rejtőzködő csodát, s a porszemet egy hatalmas hegycsúcsnak látod. Ha ezt felismered, akkor az elme félelmét felváltja az egyetemes bizalom, a vérmeleg biztonságérzet és a nyugalom. Ott Ghánában ez maradt meg igazán, ami akkor tájt konzolként tartotta a lelkemet adva egy hullámot a következő, stockholmi utamnak. Kellemesen átfújt az északi szél odafent, s reményteljesen hatottak rám a világoskék eget átszelő kondenzcsíkok, a zöldellő fák és a mélykéken vibráló hűvös tenger. Nagyon szeretem ezt az északi tisztaságot, melyben aligha lehet emlékezni a fullasztó levegőtlenségre. Szó szerint tisztára mosta az agyam a stockholmi hajókirándulás, az este 6kor meghallott harang szó az óvárosi templomból, a kis szűk utcák, melyek inkább egy mediterrán kisvárosra emlékeztettek. Megihletett a gondolat, miszerint télen mindenképpen visszatérek, hogy a mese világába csöppenhessek a havas utcáról visszacsillanó narancssárga utcalámpa fényével, s igazi bizsergés fogott el attól, hogy este 11kor még láttam a Nap utolsó leheletét. Ilyen idilli pillanataimat igen sok esetben megfertőzte a nyugtalanság, tartva attól: mi lesz, mikor visszamegyek a sivatagba. Hogy egy üres lakás vár rám, hogy visszasüllyedek a porcelán világba, hogy kegyetlenül szívatni kezdem magam, beleadok apait-anyait az önsajnálatba, és ami még rosszabb: elkezdek agyalni azon, miként csinálhatom ki magam még inkább. Mert ha már csinálok valamit, azt szeretem teljes mellbedobással ugye. Szóval hagyva, hogy ez a semmi rám telepedjen nem eszem s nem alszom. Átvirrasztva éjszakákat tükörtekintettel vagy éppen kettéfeszülve az elmém marcangolásától, nem tudok szabadulni a démonjaimtól, egészen mélyen találom magam ebben az időben. Érdektelenség a válasz minden érdeklődésre. A végtelen akkor nálam csak nulla, a Nap csupán egy árnyékfolt, a csillagok mind lehullottak, a levegő a tüdőmben záptojás szagú, könnyem sósav, nevetésem kín, flörtjeim menekvések, s én, én nem is létezem. Ennek az állapotnak meg is lett a hatása. Ausztráliába, majd Új-Zélandra menet, kedvenc desztinációimra, megbetegedtem. Legyengült testem-lelkem, saját árnyékomként is gyengén lehetett észre venni. Utolsó energiáimat használtam az utak során, küzdve barotraumával, lázzal, kollégákkal, utasokkal, s versenyt sprintelve az idővel, hogy közvetlenül egy 14 órás út után elérjem a budapesti járatomat. Mai napig azt gondolom, hogy fizikailag lehetetlen volt ez a projekt, mert megannyi váratlan tényező vágott közbe, valahogy mégis sikerült felkerülnöm a hazavezető járatra.

Az otthon öltött idő rengeteg váratlan fordulatot, szívszaggató és szívmelengető érzést mutatott. S meglepetten veszem most tudomásul, hogy erről nem tudok írni. Még nincs itt az ideje, még nem látom kívülről, nem látom bölcsen a történteket.
Egy dolog viszont azóta nagy mocorgással él a lelkemben. Bizonyos, hogy mindenki valamilyen formában útmutatásra vágyik, mindenki szeretne egy segítőt, egy mestert, Igen, mint a könyvekben, filmekben. Miért gondoljuk azt, hogy ennek a segítőnek másnak kell lennie? Miért zárjuk ki saját individuumunkat ebből a lehetőségből? Miért ne lehetnénk magunk mesterei? Vagy más ember által is mi magunk nyilvánulnánk meg? Ha az univerzális igazságot nézzük, az EGYetemességet, akkor ez pontosan így van. De én, mint aki még nem igazán tudok elrugaszkodni a földiségtől, kicsit felszínesebben látom ezt a dolgot, mert gondolkodni nem elég, a cselekvéshez pedig magamat, mint eszközt kell használom...a nem szó szerinti túléléshez. Így elhatározva, hogy nincs szándékomban tovább szenveszteni magam, terveket kezdtem szőni. Stopot akarok inteni a lélekfagyasztó érzeteknek, a féltékenységnek, a porcelán tekinteteknek, a zúzmarás aurának és a beteg gondolatoknak. Úgy érzem most olyan kapuk nyíltak meg előttem, melyek sorra kínálják a teljesség felé vezető lépcsőkre a belépőt. Én pedig a küszöbön állok, mert ez a munka nekem nem életem végcélja, mint ahogy erre néhány napja fényt derítettem. Csodálatos, ahogy gyerekkori énem előre kitaposta ezt az irányt nekem, s most, hogy a világ az otthonom, ugródeszkaként használva munkámat utazhatok olyan helyekre, melyek a szakrális tudatosság centrumaként sokat segíthetnek utamon. Saját érdeklődésem és vágyam mellett többek között ellenségeim, riválisaim motiválnak arra, hogy tovább induljak, hogy aztán majd megélhessem azt, hogy nincsenek ellenségeim s riválisaim.
5 órája landoltam taiwani utamról. Akkor volt itteni idő szerint hajnali fél 5. Mintha ilyenkor egyfajta átjárók nyílnának meg özönlenek a gondolatok a tudatomba. Ez lehetséges a fáradtságtól, de attól is, amit visszafelé tapasztaltam a pilótafülkében. Izlandi kolléganőmmel egy 45 perces pihenőt ejtettünk meg pilóta kollégáink körében. Azon kívül, hogy most a megszokottnál is több kedves szót kaptam, sőt, egyenesen pirulásig ecsetelték lényem, felhívták a figyelmünket a távolban ragyogó fényekre. Alattunk Mandalay homályos fényeit, felettünk a csillagok végtelenjét láttuk. Kapitányunk lekapcsolta az összes fényt a cockpitben, s minden fényforrás nélkül lebegtünk a fent és a lent között, látva kirajzolódva a csillagképek meséit. Mondhatnám azt is, hogy a pilótafülke, mely 11 ezer méter magasan, majd' 1000 km/h-s sebességgel halad valahol a világok között, tökéletes rendezvous helyszín lehetne.
Taipei egyébként rendkívüli módon szerethető. HongKong és Bangkok között szerepel az én szótáramban. Párás, zöldből kékbe sápadó hegyek veszik körül, melyek tea és rizsültetvényekben gazdagok. Nyakunkba véve már este a város piacnegyedét, rendkívül sok ócska kacatot vásároltunk. Ellenállni nem lehet, mert az egész egy játék, alkudni kell, még a pofátlanul alacsony árból is. Így vettem egy kalapot, egy halszemoptikás kiegészítő lencsét a telefonomra - ami egyébként tele van karccal - valami rettentő kínai édességet és egy hűtőmágnest. Megpihenve az étel részlegnél hirtelen átfutott az agyamon, milyen alkoholokat láttam a hotel minibárjában, amivel majd le tudom fertőtleníteni a gyomrom. Másnap hatalmas eső ébresztett. Mint mindig, ekkor is szerettem, s nem riasztott vissza minket attól, hogy nyakunkba kapjuk a várost. Emlékműveket, kolostorokat vettünk sorba, majd a napot a teaültetvényeknél zártuk, ahol nem csak a taxisunk, de a buszsofőr is ott hagyott minket. Engem jobban lefoglalt az, hogy beszippantsam a párás meleg teaillatú levegőt, s gyönyörködjek a hegyek felhőbe s párába bújó csúcsain, élvezzem, ahogy mindenem izzad és hogy elbambuljak egy helyin, aki éppen tealeveleket válogatott az ültetvény egyik 'teraszán', mintsem aggódjak azon, hogy miként jutunk le a hegyről.

Fáradt vagyok. Folyt.köv.

Nagyon sok dolog kezdődik most. Nagyon oda kell figyelni. Nagyon magunk mesterévé kell válni. Nagyon jó lesz! Látom!