Ismét csak piszkozatként fogalmazom meg gondolataim. Ritka levegő, trükkös nyomáskülönbség. S én ahelyett, hogy tanulnék a következő vizsgámra, inkább elkortyolok még egy pohár bort, s belekezdek abba, ami most nagyon nehezen, kínlódva születik meg. Elkezdeni ezt a
bejegyzést, elvárásokkal magam felé, hogy ismét sikerül valami olyan gondolatot átadnom, aminek univerzális jelentése és értéke van. Most közel van hozzám a Világegyetem. Közel az űr. Lehet, hogy csak egy ugrás a dermesztő és sötét, súlytalan kozmosz. Volt már úgy, hogy nem
csupán elbambultál felnézve az égre, de pontosan tudtad is azt, hogy mi az, amit éppen a két szemeddel nézel? Sőt. Mikor nem csak nézel, de a végtelennek azt a nyomasztó és mégis teljesen szabad ízét megérezve fulladsz az igazságtól? Belegondolni is nehéz ebbe a mindent tudó ÉNbe.
Azért olyan feszítő, mert mindent, amit látsz és érzel az Te vagy ilyenkor. Imádok közel lenni ehhez a megfoghatatlan, kozmikus, légüres térhez, ahol az idő és a tér csupán egy közkedvelt tréfa. Nem is értem mi ebben olyan vonzó. Otthon mozgok a turbulenciában, a viharban és csendes, napsütötte időjárás már egyre ritkább a szívemben. Bárcsak lennék elég merész. Merész megfogalmazni azt, ami bennem van anélkül, hogy attól aggódnék ki mit gondol. Egyáltalán törődnöm kellene-e ezzel?
(Most nekiszaladnék a gép folyosóján és cigánykereket vetnék miközben azt ordibálnám, hogy igazából a világ boldog, csak az egónk annyira elferdítette a kozmoszhoz való hozzáállásunkat, hogy nem vesszük ezt észre. Sőt, merjük azt hinni, hogy boldogtalanok vagyunk...Boldogtalan? Olyan nincs, mert a boldogtalanságban benne foglaltatik a boldogság. A boldogság hiánya. Tehát a boldog érzés ott van, csak elő kell csalogatni, mint az árnyék mögül a fényt.)
Megfigyeltem ezalatt a 28 év alatt. A legtöbb dolog úgy történt, ahogy azt én akartam. Úgy belül. tudod, amikor magadnak sem hazudsz. Mit akarsz valójában ez a nagy kérdés. Pontosan tudod, csak a társadalmi elvárások pont annyira blokkolnak téged, mint engem abban, hogy mostanában
olyan mocskosul őszintén írjam le MAGam a blogomban. Behatárolt a like-ok száma és ez ijesztő.
Emlékszel, mikor arról írtam, hogy néha elkap a lét teljes harmóniája? A könyörületesség okozta. A pillanatnyi megnyugvás abban, hogy minden rendben van. Nem időtlen önszuggeszció, mert exitálását rögtön érezzük, mikor olyan helyzetek elé keveredünk, amit ennek a megbocsájtás érzése nem takar be. Én azt hittem sikerült fátylat borítanom a múltra. De elég volt ez mozzanat ahhoz, hogy rájöjjek, hogy kegyesnek a legnehezebb 'gyakorlatok' egyike. Pedig én úgy szeretném. Úgy szeretnék szeretni. Úgy szeretném, ha szeretném azt akire rákenem fájdalmamat vagy csupán előidézi a helyzetet. Lehet, hogy nem is tud róla, micsoda kínt élek meg miatta, mert csak létezik, s mert csupán boldog és önelégült szeretne lenni. Magamat hibáztatom, mert nem vagyok képes még mindig lélegezni. Nem vagyok rátermett még nagy levegőt venni, mielőtt kijelentenék valamit. Nem vagyok képes megállni azt, hogy ne tudjak minden részletet arról akinek érzelmi holdudvarában élek. Mindig bizonyíték kell, permanensen visszajelzés, hogy igen én vagyok az AKI. De már biztosan nem lehetek az aki, ha külső bizonyíték kell. Mert ha így lenne, bizonyíték nélkül tudnám, hogy ÉN vagyok az. Szeretném azt érezni, hogy én vagyok az...
Napok telnek el úgy, hogy meggyőzöm magam: Én mellette gonosz vagyok és számító. Fájdalmat
és diszharmóniát okádó, keserű és őrült hisztérika. Mert ő nem tett semmi rosszat. Létezik, egy vektorként, iránya a boldogság, hossza a végtelen. Próbálom szeretni. Igyekszem megbocsájtani magamnak ezt a kialakult a helyzetet. Megkísérlek bölcs lenni és mély levegőt venni. Most nem
is olyan nehéz talán, mert életem színterén vagyok ismét. A levegőben.
Körülbelül egy, vagy talán két hónapja írtam ezen sorokat, valahol Törökország felett a 24G ülésen, a sivatag felé igyekezvén, második Merlot-mat iszogatva, hátha attól majd könnyebben termékenyít meg az ihlet fantomja.
Milliónyi eseményről, érzésről, történésről illett volna azóta beszámolnom. Valahogy mégis gigászi görcs állt az ujjaimba, akárhányszor neki akartam fogni egy-egy gondolatnak. Most erőt vettem magamon, s némi tudatosságot csöpögtetve fehérboromba reménykedek abban, hogy valami egészen kellemes, elgondolkodtató gondolatmenetet sikerül megfogalmaznom. Valahol értem ennek a csomós, nehézkes érzésnek a forrását. 6 évvel ezelőtt kezdtem ezt a blogot, egyetlen céllal: csak magamnak írni, elmúlatni azt a nehéz időt, amit akkor éltem, nagypofával leírni, amit senki előtt nem szégyelltem. Így ment ez évekig. Valahol örültem, hogy senkinek se tartozom magyarázattal, hogy az éppen akkor alkotott bejegyzés mit is a jelent, örültem, hogy szabad írhatok, anélkül, hogy be kellett volna számolnom a háttér információkról. Aztán valahogy el kezdtem érezni, hogy az olvasóim, barátaim, rokonaim érdeklődve kérdezik, hogy mi is volt akkor ez az utóbbi éppen nagyon boldog, vagy éppen teljes mértékben depresszív gondolatmenet. Hát hogy hogy mi? Nem vagyok képes releváns választ adni, mert minden egyes mondat, az pont úgy csapódik le, AHOGY azt olvassuk. Általában azt olvassuk, amit felsőbb énünk szeretne olvasni. Mi teremtjük a könyv, a novella, vagy a vers mondanivalóját, ráruházva az adott élethelyzetünkre. Minden rólunk szól igazából, minden szubjektív.
Teljesen elvesztettem az ihletet. Természetesen tudjuk, hogy mindennek megvan a maga ideje, s hogy az alkotói válság is csupán egy hullám, ami éppen készül magába szippantani még több vizet, hogy aztán garantáltan nagy zajjal csapódhasson a sziklának. Jönni fog, csak nem megrendelésre. Utazásaimat újra átélve fogok beszámolni élményeimről. Hamarosan, ígérem.
Addig csak azt tudom mondani, hogy engedd meg magadnak azt amit igazán szeretnél! Másról nem is szól ez a Világ!
Szívszeretet, béke és harmónia.
Nannuscha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése