Néha nem egyszerű Veletek, utasokkal. Néha nem egyszerű az sem, hogy bebizonyítsuk, hogy a mi munkánk több a látszatnál. Testünk zavarodottságával, magányunk otthoni súlyával és a munka dependens tulajdonságával küzdjük át magunkat a nappalokon és éjszakákon, földrészeken és évszakokon szökdécselve úgy, hogy Ti, utasok ebből mit sem érzékeltek. Az egyhuzamban való 6 órás alvás ma már a régmúlt emléke. Testünk teljesen indokolatlan időközönként jelzi igényeit. Már megszokottá vált, hogy hajnali 3-kor korgó gyomorra ébredünk, vagy éppen a nyomáskülönbség folytonos váltakozása miatti felfújódott szervezetünk zavar meg a nyugodt álmunkban. A fenti környezet teljesen más, oxigénhiány, levegőtlenség, baktériumokkal teli környezet, a világ összes tájáról érkező ember kifújt levegőjét lélegezzük be egy természetellenes, mesterséges 1000 km/h-ás sebességgel haladó csőben, 10 ezer méter magasan, miközben több 10 kilós kocsikat tologatunk és konténereket emelgetünk. Bőrünk teli véraláfutással, olyan érzékennyé tesz bennünket a nyomáskülönbség.
Érdekes, hogy általában 40 óra ébrenlét után már nem is érezzük magunkat álmosnak. Folyamatos fáradtság érzet és szakadatlan tettvágy, menni akarás háborúzik bennünk. Van, mikor egy-egy 13-15 órás út után - plusz a 4 órás előkészület s legalább 3 órás "utómunka"mondjuk úgy: "háztól házig" - szimplán átlépjük a határainkat. Észre sem vesszük, de olyan rejtett energiákat mozgatunk, amikről addig nem is tudtunk. Így képesek vagyunk arra, hogy az adott 24 - 48 óra alatt olyan élményekben legyen részünk, mely miatt minden hátulütő ellenére imádjuk azt, amit csinálunk. Agyunknak fogalma sincs mi történik. Nappal az éjszaka helyett, Napfény a Holdfény helyett, hideg a meleg helyett, tél a nyár helyett. Memóriánk romlik, sokszor már nem is szeretnénk emlékezni a kollégáink nevére, hiszen visszaérkezésünk után úgysem valószínű, hogy ismét találkozunk. Könnyedén elfelejtjük, hogy éppen merre is tartunk 0.8 mach-os sebességgel, vagy hogy a világ melyik pontján jártunk azelőtt egy héttel. Hogy valóban úgy van-e, hogy sokszor nem is tudjuk hol vagyunk miután álmunkból felébredtünk? Bizony így van. Én múltkor a lakótársamat tessékeltem ki majdnem az apartmanunkból, mert azt hittem, hogy szállodában vagyok, miután hirtelen, legmélyebb álmomban zargatott fel a kulcsa csörgése. Kapcsolati életünk mondhatjuk úgy, hogy egészen speciális. Van is és nincs is. Van, mert rengeteg emberrel vagyunk körülvéve, s minden nap kapunk egy új lehetőséget arra, hogy valaki csodásat ismerhessünk meg, aminek mámora esetleg tarthat a layover idejéig, vagy míg érdekesebb embert nem sodor elénk az élet a következő utak alkalmával. S nincs, mert a felszínesség és a bizalmatlanság győz itt ezen a színtéren. A levegőben ritkán születnek igazán mély kötelékek - hacsak Ti, utasok nem köttök egymással. Hangulatingadozásainkat igen nehéz koordinálni. Ez legtöbb esetben a kialvatlanság miatt van így. Rendszerint depresszióval küzdünk egy - egy út után, s kell legalább 24 óra, míg észhez térünk, s ismét rájövünk, hogy ez csak a jatleg okozta átmeneti érzelmi áramkimaradás a szívben. Elmúlik.
A fent említett néhány dolog csupán töredéke azoknak a kellemetlen tüneteknek, melyeket Ti, utasok egyáltalán nem érzékeltek belőlünk. Lelki üzemzavar ide vagy oda, nekünk mindig a 110%-ot kell nyújtani. Ez így járja. Mindenki ezt várja el, s nem mellesleg a fizetésünket is ezért kapjuk. Maximális teljesítmény még akkor is, mikor Ti, utasok emberszámba sem veszve minket csettintetek az ujjaitokkal, vagy olyan tálcát hagytok magatok után, ami látszatát kelti annak, hogy az ételt sem tisztelitek. Mosolyogva kotorászunk a szalvétáitok között, amiben éppen az orrotokat fújtátok, vagy éppen töröljük fel a mosdó padlóját, ahová a bor meg a gin-tonic végül más formában került. Igyekszünk nem odafigyelni, mikor könyökig az orrotokban turkáltok, a jump seat-ünktől fél méterre. Mosolygunk még akkor is, mikor sírnánk megalázottságunkban, vagy mikor bólogatunk és megbánásunkat fejezzük ki azzal, amivel amúgy nem értünk egyet. Mert nektek, utasoknak, mindig igazatok van. Fogunkat összeszorítva kérünk bocsánatot mások hiányossága miatt, lehajtott fejjel szégyelljük el magunkat apró emberi hibáinkért. Türelmünket kihasználva ropjátok a step táncot az idegeinken, s érzitek magatokat megsértve, mikor mi csupán a munkánkat tesszük olyan kérésekkel felétek, mint mondjuk a biztonsági öveitek becsatolása. Ezeket a dolgokat értetek, utasokért tesszük, s még ha nem is tűnik úgy, minden ilyen utasításnak van logikája és biztonsági érvénye. Ugyan tökéletesen megtanultunk bloody mary-t keverni vagy különbséget tenni a "chicken or beef" között, valahogy mégis mindig elfelejtetitek, hogy elsősorban nem ezért vagyunk ott Veletek, utasokkal. Ha kell, csillapítjuk a fájdalmaitokat, ha kell éneklünk a zaklatott kisgyerekeiteknek leszálláskor, ha kell újraélesztünk, ha kell nekünk bármit elmondhattok. Ha úgy adódik mi gondoskodunk arról, hogy túléljétek akár a sivatagban akár az északi sarkon. Ha kell, megmentünk Titeket, utasokat.
S néha bármennyire zokognék, vagy önt el egy gyűlöletes érzés felétek, utasok felé...valahogy..... Mégis....Szeretlek Titeket. Titeket utasokat. Mert nélkületek nem lehetnék az néha magában puffogó, magát sajnáló, néha dühös és elégedetlen, ám szerepét boldogan játszó színésznő ott fent a levegőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése