Ennek az az oka, hogy illúzió lenne körülöttünk ez az egész? Valótlan, a gondolati projektorunk 360°-os szélesvászna?
Legyen így. Mégis annyira jó ebben a Mátrixban élni, pláne, ha felfedezzük azt, hogy tulajdonképpen mindent mi irányítunk és befolyásolunk benne.
Az általam megélni kívánt új kezdet, a tisztalappal indítás, a merészen a jövőbe tekintő pozitív életerő valahogy egyértelműen kopogtatott az ajtómon. Igazat és tisztát vágytam átélni, nem kergetve a bolond múltat. Pontosan tudtam mit akarok és nem tettem mást csupán figyeltem az eseményeket magam körül, türelmes voltam, és meglovagoltam azokat a hullámokat, amiket az élet óceánja sodort az én partszakaszomra. Ezen a partvidéken élnek életem szereplői is, akiket az áramlat elvesz tőlem, vagy éppen hozzám sodor.
Az Új Esztendő végtelen türelemmel sertepertélt az ajtóm előtt már jó néhány héttel az Új Év éjszakája előtt, hogy aztán olyan boldog és nevetős vehemenciával rontson be a nappalimba, ahogy tette, majd békésen elterüljön a kanapé sötétbarna puhaságán mosolyogva várva az események fordulatát. Nem mondom, hogy nem tudtam eseményeket, helyzeteket előre. Egyre érzékenyebben reagálok, döntéseimnek tökéletes jövőbeli lenyomata a 360°-os vászon mögött hibátlanul áttükröződik. Sokszor nem ér meglepetés, mert gondolataimban és megérzéseimben hiánytalanul hiszek. Tudom melyik hamis, tudom melyik igaz, mintha agyam milliomod másodpercek alatt kikalkulálná az eredményt, hogy aztán helyesen dönthessek. Én a robot, tele érzelemmel.
Éjfélkor kókuszos mangólével koccintottam portugál lakótársammal. Nevettünk a helyzeten, mert így még egyikünk sem ünnepelte az új évet. Elképesztően enervált és fáradt voltam, hiszen dubai "layoverem" csupán 12 órából állt Szilveszter napján, kevés alvással, a bőrönd ki s be pakolásával. Annyira nyúzott voltam, hogy a manilai 31 órás tartózkodásom alatt csak enni és aludni voltam képes. A visszafelé út már nagyobb lelkesedéssel töltött el, hiszen tudtam, néhány óra múlva fent fogok ülni a Budapestre tartó gépen. Egészen szabad érzés volt úgy hazaérkezni, hogy nem lesz kitől függjek érzelmileg, hogy tudtam, hogy nem lesz dráma, csak szimplán jó kedvvel élveznem kell a havat és a teendőimet.
Otthontartózkodásomat egy négy napos osztrák síelés tette kalandosabbá az átlagnál. Nincs is jobb kezdet az évben, mint a ropogós, friss levegőt beszippantani, hagyni, ahogy a vakító fény elkápráztassa a szemem, élvezni, ahogy a jeges levegő átfúj és megtisztít, érezni a körülöttünk lévő hegyek monumentalitását és békés türelmét. A 11 órás ájult alvások meglepték a 4-5 órás pihenésekhez szokott testemet, s új, tiszta erővel öntöttek el, hogy aztán másnap ismét a hegyek árnyékában síeljek valamelyik szimpatikus hütte felé.
Már kevésbé fáj visszatérni a sivatagba. Utazásaim minden esetben lelkesítenek, mert tudom milyen gazdag is a környezetem s ebből mennyi mindent tapasztalhatok meg.
Los Angeles-i utam első estéjén igyekeztem levetni magamról a fáradtság páráját s megjelenni a vacsorán, amit a kanadai FO szervezett. Teljesen elfogadható létszám, hogy a 30 fős team-ből 5-en jelentünk meg, tudva azt, hogy ha most pihennénk vagy aludnánk, esélytelen lenne megküzdeni a jetlaggel. A hotel melletti pubba vezetett utam 3 pilóta és az egyik seniorom társaságában. Egyetlen nőként ismét fürödtem a figyelemben s élveztem a nőkre sokszor oly jellemző energiaharcok hiányát. Los Angelesnek egy hibája van. Kocsi nélkül esélytelen megmozdulni, ami alapjáraton egy autóbérléssel megoldható lenne, persze csak akkor, ha érvényes a jogosítványod...így félig kétségbeesve, hogy legkevésbé sem szeretnék a szállodában ücsörögni 2 napon keresztül, megtalált a szerencse és éppen reggeliző kollégáim intettek oda asztalukhoz, hogy csatlakozzak hozzájuk egy san diego-i kiruccanásra. Öten egy hatalmas Dodgeban száguldottunk a 8 sávos autópályán az USA- Mexico határhoz legközelebb eső nagyváros felé (nem tagadom én meg sem álltam volna Tijuana-ig).
Majd' négy órát töltöttünk a Midway II. világháborús óriás anyahajó múzeumában, ahol teljesen magával ragadott az amerikai háborús filmekbe illő díszlet. A komoly és nagyon érdeklődő tekintetem mögött lélekben deckek között rohangáltam, miközben sípolt és piros színt dobott a hajó falára a vészhelyzetet jelző sziréna, top gun-osat játszottam, voltam pilóta és shooter is, meg hajókapitány. Milyen jó, hogy van bennem még gyermek. Azt hiszem a többiek is hasonló jeleneteket játszhattak le magukban, hiszen teljes kimerültséggel ültünk be a híres-hírhedt gázlámpás negyed egyik mexikói tequilabárjába.
S most ismét a sivatagban, a boldogság, fáradtsággal elkevert koktélját kortyolgatva érzem: egy nagyon kedves időszaknak vagyok a küszöbén. Amint beléptem ezen az ajtón, talán írok is majd róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése