A jó meg a rossz (meg a körömlakkom száradása amíg írok)

Alapvető énünk úgy van kalibrálva, hogy a jó és a rossz között képesek legyünk különbséget tenni. Hogy erkölcs és tartás, romlott és makulátlan, fekete és fehér legyen véleményünk magunkról, másokról és a világról. De tényleg mi magunk tesszük ki a felkiáltó vagy a kérdőjelet? Mi magunk vagyunk azok, akik bemérik egy angyal vagy maga az ördög által meghúzott határvonal hosszát és vastagságát? És mi történik a "senkiföldjével"? Mi van, amikor helyesen mégis rosszul cselekszünk? Mi történik, mikor a társadalom ítélete hangosan ordítja a fülünkbe, hogy "BŰNÖS!" de mi belül halk suttogásként halljuk lelkünk csendes szavát: "Helyes ez így." Miért akarunk mindenáron "jók" lenni? Gyerekkorunktól fogva hatással van ránk a társadalom, az oktatás, a nevelés, a szüleink, a testvéreink, barátaink, munkatársaink elvárása, gondolata. Tudnak ők bármit is arról, hogy mi a jó a saját rendszerünkben?
Mi az, amit meg kell lépnünk ahhoz, hogy jobbak legyünk? Mi az a "rossz" ami jobbá tesz minket? Oh, micsoda paradoxon.
A bűn nem maga a helytelen cselekedet, hanem a helytelen tettnek a hamis feldolgozása és üzenetének meg nem értése. A bűn az tehát, mikor nem vagyunk képesek megbocsátani magunknak.
Volt már olyan tett, amivel kapcsolatban nem tudtál könyörületes lenni magadhoz? Aminek örvénye mai napig a mélybe szippant? Amikor úgy érzed inkább a világ és a másik vétkezett s nem te? Nos. Mindig mi cselekszünk. Mindig mi alakítjuk a drámánkat és tragédiánkat. Senki másnak nincs valójában beleszólása, csupán mellékszereplőként asszisztál életünk filmjében. Te vagy felelős a cselekedeteidért. Te vagy felelős azért, hogy azt jónak vagy rossznak látod. Hogy megbocsáltasz magadnak vagy engeded egész életben, hogy nyomása alatt légy.
Ha nem vagy egy kicsit rossz is néha, csak egy dologért kérhetsz bocsánatot: Amiért nem vagy az!

Így áramlanak a tapasztalatok, így húzzuk egyre nagyobbra a szűk határainkat, így engedjük meg magunknak, hogy tévedjünk, ami által mindig egy új ajtó: a tapasztalás kapuja nyílik meg. Engedjük meg magunknak, hogy kicsit rosszak, kicsit romlottak, kicsit erkölcstelenek, kicsit gonoszak legyünk. Hogyan is ismerhetnénk meg magunk teljes gyönyörű skáláját, ha nem látjuk a fénytelen, a társadalom által árnyékba fojtott vámpírfogú énünket?

Régen gondolt ítéleteim tárgyává váltam. Mert úgy teszek, ahogy érzem. És ebben semmi szégyellnivalóm sincsen. Megtanultam nem ítélkezni. Sem mások, sem magam felett. Így tettem, mikor fogtam magam és nő létemre futottam egy percre egy férfi után. Mert egy pohár bor pillanatnyi mámorában így éreztem helyesnek. S mert mint tudjuk, manapság már teljes homályba borulni látszik a férfi-női szerepek rendeltetése. Már nem úgy randevúzunk, mint néhány évvel ezelőtt, már nem olyan egyértelmű minden mint annak idején....pláne nem itt: Dubaiban, az élet tranzitvárójában. Ha akarunk valamit: teszünk érte.
Így találtam magam annak a pilótának villájának márvány lépcsőjén, ahol annak idején illatos vörösbor került a kezembe, s aki egyszer jókora józanító pofont adott a barcelona-i járat business class foteljéből. Sosem vágtam még annyira precízen a salátába való paradicsomot, mint akkor, és sosem ízlett annyira a francia vörösbor után a fahéjas fűszeres koktél, amit a virágokkal teli verandán kortyoltunk.
Egy üveg bor. Koktélok. Cigaretta. Csók. "I like you". Nevetés. Bandzsítás. Zene. Fel a márványlépcsőn. Este 8. Aztán este 11. Jelenés a tengerparti bárban. Barátok. Tequila. Tánc. Spanyolok. Szabadság. Boldogság. Egyet kettőt hármat négyet látunk. You could leave your hat (earrings) on.....Sosem készítettem még miniszoknyában reggelit, így most már hivatalos legényfogómat elkészítve (zsidótojás) beszélgetünk a kapitányi előléptetésről és egy közeli légitársaság nemrégiben bekövetkezett balesetéről. Sokat tanulok...magamról.... s ő is sokat tanul magyarul. Somebody to love-ot énekünk és frizbizünk a kutyával. Meg egymással. Ígéretes búcsú. Munka. Tanulás. Repülés. Kérdések. Üzenetek. Érdeklődés csökkenése. Festés. Bánat. Kérdések. Le kell magamat jegelnem. Lesz ez még akárhogyan.
De, mindenekelőtt: jogom van rossznak lenni, hibázni és megélni ezeket a tévelygéseimet, ilyen mérhetetlen naívságomat. Naivitás lenne valóban? Nem csak végtelen bizalom és hit az emberekben, s magamban, hogy olyan férfit vagyok képes választani, ki értékel és szeret?!
És nem félek összetörve látni újra a szívem addig, míg tudom: én mindent megtettem amit a szívem súgott.

Egyetlen vétségünk az, ha nem cselekszünk!

https://www.youtube.com/watch?v=iJb7cBfrxbo

U.i.: s mostanra megszáradt a körömlakkom is.