Trükkös szavak, végtelen mondatok! Hogy hogy világgá mentetek? Az nem a Ti dolgotok. Menekülni én szoktam. Hogy aztán rátok találjak, mikor duzzogásomból hazaérkezem. Hiába jöttem, Ti nem voltatok. Csak piszkozatként léteztek életem vásznán. Nem tetszetek, nem szeretlek Titeket. Viszkető aurával forgolódva elfelejtettem mit jelent körbeírni az életet. Gonosz ihlettelenségemben csak nyitott szemmel tapogatózok.
Mi lett veletek emlékek? Miért tűntetek el a fényképekben? Miért nem rajzolódtok szavakká? Hová lettetek francia ízek és szingapúri virágok? Miért fakultatok el felszállások és landolások? Merre menekültök, Ti, magány és vágy szinonimái? Miért fulladozok ettől a könnyűségtől? Mikor szabadság és függetlenség nehezedik rám, mikor nincs kihez csatolnom az érzést, mikor a dél-afrikai villámokat ráncolt homlokkal és félmosollyal nézem és nem tudom eldönteni, hogy a tökéletes pillanat súlytalan boldogságot jelez vagy mély fullánkként szúr szíven. Mikor nem hiányzik senki, még az üresség sem mozdul meg bennem, a térképek jelentéktelenné válnak, az egyedüllét teljes alaprajza körvonalazódik szarkalábaimban
Minek is mindig valakivel lenni? Miért nem tudunk meglenni egyedül? Miért hiszünk ezredik alkalommal is abban, hogy a következő nap máshogy lesz? Hogy kapunk üzenetet, hogy a régi barátok nem felejtenek el felhívni, hogy vannak még, akik tudják, hogy a világon vagyok. Miért nem kopik a remény abban, hogy a következő pillanatban történhet valami?
És miért mindig akkor történik a világ, mikor azt hirtelen elfelejtjük magunk körül érezni? Miután a szingapúri párás melegben a vörös rúzsom folyékony fáradtságként telepszik meg ajkaim ráncaiban, a 34. emeleti hotelszobámban üzenetek fogadnak. A világ a hiányomban szenvedett egy pillanatra. Egy pillanatra, mikor éppen elfelejtettem, hogy a világban létezem, mikor egy pillanatra beszippantottam azt, hogy kilélegezvén értelmet adjak a következő momentumnak. A buddhista templomba, ahova járni szoktam szingapúri útjaim során sem találom meg a békém. Leülve a 4. emeleti terem egyik sarkába, annyira rá akarok feküdni a lecsendesedés hullámára, hogy testem görcsbe szorul, füleim érzékenyekké válnak, szemöldökeim közötti ránc vigyázva állva, ijedten, levegőjét visszatartva erőlködik, szívem kérdőjeleket köpködve veri túl a 200-at, gondolataim torzult hisztériában dobálják magukat lelkem vastag falaihoz. Egy pillanatnyi nyugalom sem közelít meg, így továbbállok. Kínai street food és Tiger sör. Saját életem paradoxonai ismét rajtam röhögnek. Az első pohártól megüt a fáradt delirium. Így írni kezdek. Válaszolok és válaszolnak. Az egyértelmű kijelentésektől mentes beszélgetés kínos vágyat ébreszt és reményt. Aztán olyan érzésem van, mint aki előtt már századjára húzzák el a mézesmadzagot. Mint akit taps nélkül hagynak egy előadás után. Mint egy befejezetlen szeretkezés. Magamon és a remény - bennem még mindig lelkesen ugrándozó - mosolygós szikráját kinevetve indulok vissza a hotelbe. Nem tudom az utat, errefelé mindig taxival közlekedem. De ma nem. Ma sétálok.
Így követem azt az euforikus dobszót, ami egy hindu templomból szól. Levetem a papucsomat, belépek és leülök a padkára. Előttem zajlik éppen a szertartás.
Fogalmam sincs, hogy miről szól, hogy mit mondanak, énekelnek, kántálnak, nem tudom mit miért csinálnak, csak annyit, hogy teljesen megnyugszom. Elveszek abban a révületben, ami körülveszi a templom energiáját. Nem is tudom pontosan mennyi időt töltök el egyetlen európaiként ott, a koszos betonon mezítláb, belebambulva a zenébe és érzékelve ahogy a rezgés engem is kezd átmelegíteni. Visszautam során olyan vehemenciával törtetek előre, mintha tudnám az irányt.
Végül a tengerbe botlok, színes szökőkutakba, lézerjátékba és Szingapúr ultramodern éjszakai életébe. Hánykolódom a holnap reménye és annak reménytelensége között. Meddig hihetünk a jóban? Mikor jön el az a pont, amikor elég volt? Másnap érdekes álomra ébredve agonizálok. Maradjak-e a szállodába várva a sosem érkezett üzenetet, vagy mozduljak. Megmozdultam. A botanikus kert zöldje és virágillata, a vízesés hűvös párája egészen feltöltött. Én, az örök bizakodó még másnap éjjel visszaérkezvén a sivatagba is izgatott mosollyal léptem be az apartmanomba. Hátha vár egy üzenet....
Nem kedvenc napjaim közé tartoznak a szabadnapjaim. Túl sokat agyalok olyankor, túl sok időm van terelgetni az érzéseimet és megmagyarázni magamnak a jót vagy a rosszat. Kifejezetten kínos és dühítő érzés ezt egyedül csinálni. Pláne, hogy kicsit aggódó tekintettel nézek néha a skype-ra, ismét reménykedve, hogy otthoni barátaim ígéretüket a polcra félretéve, nem azért nem keresnek, mert már nincs mondanivalójuk számomra, csupán elfoglaltak.
Kettévált világomban lebegek éppen. Minden tekintetben. Súly és súlytalanság változik percenként, imádott ambivalenciámat most elfelejtettem magamhoz idomítani. Ettől függetlenül élvezem. El sem tudnám képzelni máshogyan.
Mindenki átéli ezeket. Mindenki kap váratlan üzeneteket, mindenki reménykedik, mindenki nosztalgiázik régi szerelmekkel, akár öt órán keresztül az éteren, mindenki játszik a gondolattal, mindenki szereti magát szépnek érezni, mindenki életében vannak félrelépések és megbocsáltások, vagy válófélben levő szeretők, ahogy mindenki hibás és hibátlan egyszerre, a tökéletlenség teljes paradoxonját átélve igyekszünk nem megfulladni a sok élményben, a lét könnyedségének súlya alatt átélni a láthatatlant.
S csak mosolygok. Milyen szép is ez. Hogy sosem bánok meg egyetlen lépésemet sem. Még akkor sem, ha éppen kínos vagy fáj. Ez az ami közelebb enged magamhoz. Ez az, amitől tisztábban látom majd magam és a világot. Az élmény és az emlék, ami majd enged megértőnek lenni, amitől képes leszek az empátiára, amitől a megbocsáltás képességét elöröklöm, a tapasztalat, ami által több leszek. A bátorság, hogy magunkba utazhassunk, hogy igent mondhassunk, hogy tapogatózzunk, hogy kitágítsuk a határainkat, és elfelejtsük, hogy létezik komfortzónánk.
Te mennyire engeded meg magadnak az életet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése