A nyár és az ősz határa

Előző bejegyzésemet meg sem osztottam. Nem volt hozzá bátorságom. A drámáról szólt. Arról, amit néha olyan jó átérezni, eljátszani. Ilyenkor a világ a színpad, mi a színészek és ha van kedvünk túl is játszhatjuk a fájdalmat, megtréfálva magunkat elhihetjük négy percre, hogy nekünk a legrosszabb most.
Mennyiszer kell összetörnünk ahhoz, hogy azt mondjuk: nem tudunk ismét felállni.
Mennyiszer kell feállnunk ahhoz, hogy azt mondjuk: a következő alkalommal már nem lesz erre erőnk.
Elszaladt a nyár. Ez a nyár, ami megtanított annyi mindenre. Megtanított megbocsáltani. És szeretni. Azt hiszem. Megtanított arra, hogy néha van olyan, mikor elkésünk, néha van úgy, hogy nem kapunk levegőt. Mikor a fejünket a párnába temetve zokogunk vagy éppen egymás kezét simogatva a másik bőrébe szeretnénk bújni. Vagy mikor eltűnnek az ellenségek és csak embereket látunk magunk körül. Nehézségekkel, mosollyal vagy könnyel. Ugyanolyanok mint mi. Esendőek. Emberiek. Ugyanúgy kétségbe vannak esve néha, és hasonlóan egy néma ima hagyja el szívüket esténként, mikor fáradtan az ágyba zuhannak.

Kissé restellem. Túl sokat írtam szerelmi tragikomédiámról az elmúlt időszakban. Egyszerűen csak történik velem. Hagyom, hogy alakítson és nem félek elég bátornak lenni ahhoz, hogy meg is éljem a szerelem mennyországát és poklát. Mellette pedig megemészthetetlenül özönlik lelkembe az információ, amit a Világ lehel belém. Néha fulladásig töm, túladagol. Ha pedig nincs, elvonási tüneteim csapnak nyakon a valósággal, a szárnytalan, meddő gondolatokkal, elmém kreálmányaival, egóm gyermekeivel.
Most is úgy írnék arról a furcsa figuráról. Úgy leírnám megint azt, ki Ő nekem. Egy őrangyalnak hitt démon? Egy előzőéletbeli emlék halvány lenyomata? Egy mély belégzés? Vagy egyik nagy tanítómesterem, aki arra okít: nem illik elkésni az érzelmeinkkel.
Az augusztusi beosztásom meglepetésszerűen érkezett a cégtől. A gyógyító New York, ami aznap reggel hatalmas esővel fogadott hirtelen üressé és értelmetlenné vált. Nem tudtam megtölteni élettel és érzéssel. A zsizsgő Time Square idegesítő tömegnyomorrá változott, a pocsolyákban nem láttam meg a világ szépséges és színes tükörképét, a boltok értéktelen holmikat árasztottak magukból, a 5th Avenue koszosnak mutatkozott az Empire State Building árnyékában, a Madison Square aurája folyamatosan szurkálta a bőröm, Manhattan egyszerűen idegesített. Nem töltöttem meg élettel. Nem élveztem minden lépést, amit tettem, ahogy azelőtt szoktam. Ki voltam merülve. Üresnek és teljesen száraznak éreztem a lelkem. Aztán a sivatagi extázis újra feldobott a bárpult tetejére és ismét engedett egy rumbát. Mégegyszer utoljára. A furcsa figura így ünnepelte azt, hogy utamra enged.  A tánccipőnket így is bepiszkoltuk már múltkor, hiszen egy hónapja párkapcsolatban él. De a gyakorló táncórák kellenek ahhoz, hogy a verseny színpadán jól teljesítsünk. Külön. Vagy tán mással.
Mond el. Milyen szemrebbenés nélkül úgy élni, hogy hivatalosan feleséged van, mellette egy barátnőd és én? S ismét én tudok mindent. És ismét én kell, hogy titkot tartsak. S ismét rajtam keresztül futnak a szálak. Mert én elbírom. A többi nő nem biztos. Sajnálom őket. És imádkozom, hogy az én életembe sose jöjjön olyan nő, mint amilyen én vagyok.

Phuketi utamat küszködve tettem meg. Tudtam, hogy vége a táncnak, mert ajtót rácsapva és meggondolatlan mondatokat szórva rá hagytam ott a liftnél, száguldva el színes szoknyámban. A hajnali párában mocskos érzés kerülgetett. Testem kihasználva, lelkem dühtől forrón, szellemem tébollyal küzdve probált lélegzetért kapkodni. Tükörbe nézve igyekszeztem magam megnyugtatni. Elmúlik. Minden elmúlik. A thaiföldi utamon nem ismertem magamra. Életemben először sírtam a jump seat-emen. Alattunk egyre közelített a thaiföldi kifutópálya. Nem érdekeltek a kollégák. Még a pilóták se. Meg is lepődtem. El voltam veszve a lelkemben és a szívemben zakatoló háborúban. Minden erre a furcsa figurára emlékeztetett. Ő szervezett annak idején Thaiföldön full moon partikat. Ott zenélt évekig. Ez a kedvenc helye. Meg különben is. Ő az, aki bemutatta nekem a thaiföldi rezgéseket és energiákat. Még akkor ott 2015 telén. Az este belekeveredtünk egy kínai céges mulatságba. Egészen groteszk képet festettek le a részeg kínai üzeletemberek, kontrolljukat teljesen elveszítve, egymásra ájulva, de barátságosan befogadva minket, köszöntve több tíz liter Singha sörrel. Másnap csupán egy óra erejéig merészkedtem ki a trópusi napfényt takaró párás felhők alá. Nem hagyott csillapodni a gondolat: Kibírom emellett a furcsa figura mellett? Meg tudom tenni érte, hogy barátok maradunk, ahogy kérte? Határozott igen volt a válaszom. Ez is egy lecke. Gondoltam. Landolva thaiföldről utam egyől hozzá vezetve kértem bocsánatot azért, mert ajtaját rácsapva briteket meghazudtoló módon káromkodtam előző alkalommal. A karma talán kisimult. És én nem akarom elveszíteni őt az életemből. Ez egy döntés. Gondoltam. Megteszem érte. És talán magamért. Csodálatos és tiszta érzés repkedett körülöttem. Én azt hiszem ismét minden tőlem telhetőt megtettem.
A szeptember gyönyörű fényekkel ébredt. Kedvenc hónapom. Talán a színek miatt. Meg születésnapom szeptember végére esik. Mint 10 évesen. Úgy vártam, hogy betölthessem 29. életévem. Elég menő. Lassan 30. San Franciscoba repített a double decker. Se az indulás előtt, se a gépen nem aludtam. Megérkezve a hotelbe kosztümben ájultam be az ágyba, majd köhögésemre ébredve 2 óra múlva eszméltem rá, hogy egy percet nem szeretnék elvesztegetni ebből a városból, ahova annyira vágytam már. Könnyű farmerkabátomat magamra öltve indultam többed magammal Frisco egyik híres külvárosi hippi negyedébe a Mission Districtbe, ahol a GTA számítógépes játék is játszódik. Kurvák és zöldségárusok a falra festett graffitik tekintetében, két sarkonkénti no-name egyházi mise, leginkább spanyol nyelven szintetizátorral és lila virágokkal. Kocsmák és hipsterek, felnyírt hajú punkok és elképesző hideg. Betérve egy pubba csak egy teára vágytam, hogy hangomat valahogy másnapra meg tudjam őrizni. A teából tequila lett, és a hideg levegő kicsit megtelt melegséggel. Vacsoránk után egy koncertterem bárjában kötöttünk ki, ahol a régi és új berendezések miatt egészen megzavarodtam. Olasz kollégámmal folytatott vitám az univerzum és a lélek működéséről teljesen elterelte a figyelmem a kezemben tartott erős koktélról. Csak beszéltem és igyekeztem meggyőzni őt arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Tökéletes és érthető érveket hozott fel állításom ellen. Csak azért nem értettem vele egyet, mert az egóm közbeszólt: ki kell állnom amellett, amit kijelentettem. (Milyen bizarr egy kettősség.) A másnap napfénnyel köszöntött valahol onnan, ami a sivatagan ébben lemenőben van. A világban valahol mindig van fény. És ez csak változik, elmúlik és megjelenik. Ez az élet lüktetése. Csak meg kell ismerni a ritmust úgy, ahogy a nappalokat és éjszakákat. Ezek nálam nem léteznek. Talán ezért vagyok néha kicsit összezavarodva. Biciklinket a Pier39-hez, a híres mólóhoz közel béreltük. 12 fős csapatunkból ketten maradtunk, akik kimerülés nélkül végigcangázták az utat San Fransisco belvárosától Sausalitóig, a Golden Gate híd másik oldalán lévő kis halászfalucskáig. Meglátva a Golden Gate hidat realizálódott, hogy azon a helyen vagyok, ahol a bibliám játszódik, Dan Millman Békés harcos útja című regénye. Magamba szippantottam a sorok közötti mondanivalót és igyekeztem azzal a tekintettel látni a világot, ahogy a könyvben látták.

A szabadság huzata végigmosott, a szél, ami olyan hűvösen fújt keresztül rajtam megtisztított, a hajam tökéletes káoszban landolt és szállt fel a levegőben, sálammal kergetőzött a szél és én ott álltam biciklimet megtámasztva, tárt karokkal a Golden Gate híd egyik oldalán, nagy mosolyommal nyelve az orkán erejű lélekmozgató szelet. Előttem a Csendes Óceán hullámai mosták a sziklás szirtet egyre fényesebbre és élesebbre, a Nap erősen vakította el szemem elől a hófehér katamaránok oriás vitorláit. Nem volt más tennivalóm. Élveztem a súlyos jelent. Nannuscha és San Fransisco. Legalább olyan páros, mint New York, mikor éppen jó kedvem van. Sausalito városkájából közel 2 óra sorban állás után komppal tértünk vissza a belvárosi kikötők egyikébe. Az úton elkényeztette szemeim és fantáziám a Golden Gate mögött lassan elbújó Nap, hogy aztán valahol a sivatagban nemsokára életre hívja a világot. Az Alcatraz mellett elhajózva összeszorult gyomorral láttam magam előtt a régi idők szökni igyekvő rabjait, ahogy küzdenek azzal a furcsa áramlattal, amit ez az öböl teremt. Fáradtságtól majdnem összeesve sétálunk Sanfran belvárosában. A felfelé futó villamosíneken megcsillant a naplemente utolsó sugara, s én ekkor elhatározom: ide is vissza fogok még térni.
Következő utam Magyarországra vezetett. Jelenleg azaz élmény, amit ott kaptam tart életben. A család, a barátok, régi cimborák, karma simítások, ölelések és megbocsáltások, allűr-vetkőzések és őszinte beszélgetések. A szeretet és az, hogy furcsa, hogy nincs több ismeretlen, amitől félni lehetne. A teljes biztonság és a tisztelet energiája fon koszorút a menyasszony homloka köré, amiből mi is kapunk egy aprócska érzés-szeletet. Nincs is mit írnom erről, mert annyira tökéletes. Köszönöm.
S visszatértem a sivatagba. Nagy várakozásokkal, elhitetve magammal, hogy képes vagyok eljátszani a barát szerepét.

 Perth városába vezet első utam. Furcsa de nem emlékszem magára a repülésre. Rutinszerűen csináltam már mindent. Izgalom nélkül. És ez bosszant. Perthből vonattal indultunk Fremantle mesebeli tengerparti városkájába.
Olyan volt, mintha egy western film stúdiójába csöppentem volna. A házak, a fények, az idill, amielőtt a konfliktus ki nem alakul a filmben. Ez volt érezhető. Segítőkész, mosolygós ausztrálok igazítottak minket utunkra a Little creatures sörgyár felé, az indiai óceán hűvös tengerpartját érintve. A nyugat ausztrál tengerpartot szeretem. Átmosnak a hullámok, és átfúj a déli sarkról egyenesen idetartó hűvös szél. Van mit mosni, van mit átfújni.
S a születésnapom reggelére ébredve, már 5 órakor a briefing szobában mosolyogtam. Nem hittem volna, hogy ennyire el tudok pirulni arra, hogy az egész csapat a "Happy birthday"-t énekli nekem. Arról nem is beszélve, hogy a kapitány is így kezdte a mondandóját. 8 órás repülésünk közben egyszer kinéztem a gép ablakán. A Szahara kietlenségét és a felettünk levő rikítókék égbolton haladó fátyolfelhőket nézve mély levegőt vettem. Mint talán anno 29 évvel ezelőtt - először. Mosolygós szemeim megteltek könnyel. Olyan jólesően. Olyan hálásan.
Kellemes utunk után még vagy hatszor megkaptam a Happy birthday-t, ami a három napos túra alatt már megszokássá avanzsált. Meg kell, hogy szokjam, hogy egy ideig még ismeretlenekkel és a világ valamelyik pontján ünneplem születésem napját. Izgalmas. Mert nem vagyok otthon,családdal és barátokkal. Mégis otthon vagyok az aznapra kinevezett aktuális kis családommal.
Nos hiába omlunk össze. Mindig egyszer csak felemelkedünk. Nincs olyan, hogy lent maradunk. Ha fáj, hát had fájjon. Inkább szeretek, mint gyűlölök. Inkább megbocsáltok, mint haragszom. Inkább elengedem, mint ragaszkodok. És egyszer...egyszer talán szabad lehetek. Olyan szabad, mint amilyen természetesen vált a nyár ősszé...