A hajnali 3 órás indulás már meg sem kottyan. Kicsit úgy érzem, mintha valami szokványos útra készülnék. Csak kimondani furcsa. Megyek Japánba. Fogamam sincs milyen lehet. Olyan messzinek és olyan elérhetetlennek tűnik. Tőlem, s tudasomtól mindenképpen távolinak. Mit tudhatok én az ottani életről, az elszigetelt kultúráról, a történelemről, az egész atmoszféráról. Kínos nem ismerni és ezért tartok tőle. Félek, nem fog befogadni. Ekkor belémnyillal: milyen csodás lenne utánaolvasni minden egyes desztináció történelmének, kultúrájának s lényegének ahova éppen igyekszem. Aztán forgok egyet magamkörül és rádöbbenek, hogy ez szinte lehetetlen. Minden héten más városban landolok, ennyi információra nem vagyok kapacitálható, elfelejteném, összekeverném. Mennyivel egyszerűbb a jelent megélni, alkotva ezzel a jövő történelmét, aminek ekkor már részesévé is váltam az adott szélességi és hosszúsági kör metszetén.
Ennyire unalmas csapattal még sohasem utaztam. Ingerszegény, humortalan emberek, csupa fehérnép a 3 pilótán és a francia szépfiún kívül, aki halálosan idegesít. Nem is kellene erre figyelnem. Végzem a munkám, és gondolatokat csámcsogok a 10 órás út alatt. Meglepően nem érintenek meg a többiek. A pilótafülkébe sem megyek be, s még a fiatal, egészen jóképű olasz first officer sem érdekel. Mondjuk gyűrű van az újján, de ez ebben a szakmában azt hiszem nem sokat jelent. Persze már az is becsülendő, hogy a csapatnak megtartott briefing után nem vette le. Lehet nem látott fogára való leányzót közben. Vagy ő más. Igen. Hiszek a kivételekben.
Mivel a semmiről semmilyen nyelven nem tudok beszélni, így egyre sűrűbben tekintek ki a Boeing leghátsó ablakán. Az éjszakai sötétséget meglepő gyorsasággal váltja a kelet világossága. Szembeszegülve az időnek haladunk a jövőbe. S ahogy paradoxonok hada trappol át az agyamon meglátom azt a csodát 11 ezer méter magasból, amit annyira szeretek. A bolygó egy olyan felületének látványa tárul elém, amit nehéz szavakba zúdítani. Kína egyik lélektelen síkságja a Himalája hegyeibe fut bele hirtelen, alkotva ezzel velem majdnem egymagas csúcsokat. Tetejükön a fagyos semmi karcolja a troposzféra plafonját, s úgy állnak ott bölcsen, mintha sejtenék, hogy egy Istennő csókjainak lenyomatát tükrüzik kacéran. Landoláshoz készülődve nem tudom levenni szemeimet azokról a sötétzöldbe öltözött hegyekről, amik sűrűjébe szamurájokat és tanítványaikat képzelem, vagy éppen geishákat, ahogy szomorúan mossák le a fehér púdert az arcukról. Fantáziám csak úgy száguld Japán felhői között, melyek élesen verik vissza a lemenő nap egészen különleges tónusú narancsárga fényét, ami a kabin egészében jár táncot, ahogy a gép ráfordul a kifutópályára. Ritka ennél szebb érzés létezik. Landolni a felkelő Nap országában, mikor az éppen Nyugat felé tűnik el a horizonton. Leszálláskor az előttem ülő japán kisfiú nem sokban különbözik attól a plüss koala macitól, amit izgatottan szorongat. Annyira aranyos a hasonlóság, hogy tényleg nehezen tartom vissza a könnyeimet a nevetéstől. Japán érdekes lesz. Ezzel a mondattal a fejemben lépek ki a repülőből, beszippantva első lélegzetem erről a vidékről.
Nem szeretnék egyetlen percet sem veszíteni, így engedek annak az ötletnek, amit egy kolléganőm eszmélt ki. Innen, Narita egyik reptéri hoteljéből menjünk be este a másfél óra kocsiútra leő Tokyoba s éjszakára száljunk meg a kapszula hotelek egyikében. Végülis miért ne? Érkezésünk után egy órával már úton is vagyunk a világ egyik legnagyobb gigapolisza felé. Lelkes vagyok kétségtelen, de úgy érzem Tokyo meg fog zabálni esti könnyed vacsorájának előételeként. Nem bízom abban a két lányban, akikhez csatlakozom, mert logikátlan lépéseket tesznek, és nem mellesleg döntésképtelenek. Ahogy én. Basszus. 3 teljesen határozatlan és idegen nő kedd éjszaka Tokyo belvárosában. Micsoda baleset. A japán jelekkel ellátott térképen próbálnak metró állomást keresni, ahelyett, hogy egy kicsit is a megérzéseikre hagyatkoznának, ami nálam tökéletesen bevállt módszer - kivéve Bangkokban. Mert Bangkok káosz. Tényleg. Végül némi szerencsétlenkedés után sikerül egy ultramodern autómatából metrójegyet szereznünk egészen a híres Shibuya kereszteződésig. A metró tele szürke öltönyös emberekkel, akiknek arcát alig látom, mert eltakarja az okostelefonjuk. Nézem őket. Mennyire mások. Vagy mennyire más vagyok én. Észreveszek közöttük egy fiatal férfit. Kék, magába csíkos öltönye rejti meggyűrt napját. Ébenfekete haja folyton eltakarja a szemét s csak arcának többi részét látom. Van benne valami, ami nagyon tetszik. Ami különböző, talán nemesi, talán valami életekkel ezelőtti ránc. 3 megállón keresztül nézem, ő úgysem lát, mert a telefonja szívja éppen éberségét, az enyémet pedig ő. Jó érzés volt figyelni egy kicsit. Olyan ritka ez manapság.
A Shibuya kereszteződés abban egyedülálló a világon, hogy nyolc irányból egyszerre vált zöldre a forgalmi lámpa a gyalogosok számára. Óránkénk körülbelül százezer ember halad át ezen a zebra dzsungelen, persze nem tudom, hogy például a turisták, akik legalább 14-szer kóvályognak ide-oda egy jó selfie érdekében, ebbe beletartoznak-e...Mindenesetre mi is a tipikus látogatók táborát erősítve a 96. képet elkészítve már úgy érzem inkább ülnék egy sushi bárban Asahit vagy Saket kortyolgatva. Két utitársam miatt legszívesebben véletlenül eltévednék, hiszen az egyik steak-et, a másik McDonald's mocskot enne. Szelíden magyarázom, hogy a japán konyha egészen híres például a sushiról, vagy a tengeri herkentyűkről és még kitudja micsoda finomságok rejtőznek a kivilágított útcák forgatagában. Másfél óra telik el így, mikor felnézek a csillagtalan égre és kérem Sushi istennőt, hogy teremtsen oda elénk egy éttermet, ami mindenki igényeinek megfelel. Magam is megdöbbenek, mikor lenézve egy alagsorban meglátok egy kedves helyet, a menün széles "western" és japán választékkal. Köszöntem Sushi Josei! A kevésbé finom sör és sushi is egészen jólesik, leginkább azért, mert életem leglelkesebb pincére szolgálta fel nekünk azokat. Hajnali negyed 1-kor, vacsoránk után még digestive-ként egy fél órás agonizáció következett, hogy hova is menjünk aludni, hiszen Naritába már nicsenek járatok. Két hotelfajtából az egyik - a kapszula - esélytelennek bizonyult, hiszen a megszólított kedves és segítőkész járókelők előfoglalásról duruzsoltak. A másik az úgynevezett Love Hotel, ami, ahogy a nevéből is kiderül 4-5 órára bérelhető szobákat jelent gyors légyottokra. Ha fiatal lennék és merész, s mondjuk nem két végtelenül egyszerű, válogatós és unalmas lánnyal, lehet, hogy úgy döntenék, hogy maradok ebben az egyre inkább kihalni látszó hajnali éberségben. Internet híján, gyors és kissé meggondolatlan sugallatra hagyatkozva otthagyom a két lányt s az első taxiba bepattanok. Próbálom irányítani a sofőrt az egyetlen helyre, amit Tokyóban ismerek. Talán lesz még busz Naritába. Japán nyelvtudásom lekorlátozódik az 'arigato' és a Taxi című francia vígjátékból ismert 'konicsuá' szóra. Nehézkesen megy ez a mai activity, de a sofőr hamar ráérez a játékra. A google translattel szórakozunk úgy 10 percet, míg rájön, hogy hova szeretnék menni s miért. Találunk egy utolsó utáni buszt a naritai reptérre, ami 20 perc múlva indul onnan, ami 35 perc innen. Na szép, de legalább van busz. Már csak rá kell vennem az öreg harcost, hogy taposson a gázra. Sikerül, s számolva a perceket Tokyo éjszakai útjain száguldok a taxiban, kicsit kétségbeesve, kicsit egyedül, kicsit merészen és reménykedve abban, hogy elég lesz a pénzem, hogy legalább ezt a 'Tokyo-i hajszát' ki tudjam fizetni. Megnyugodva konstatáltam, hogy a Tokyo Station-nél néhány bőröndös kis kropacsek várakozik a pontosan fél perc múlva érkező buszra. Éppen időben. S még maradt is némi pénzem.Egy kis intermezzo:
Ahogy hagyom el Tokyot egészen éber és józan vagyok. Egyre inkább oldódik bennem az a feszültség, amit az egyedüllétemtől való rettegés okoz. Pedig olyan leckék rejlenek ebben a szakaszban. Egyedül élni nem jelent mást, mint megtanulni magamért tenni, olyan döntéseket merni hozni, amik örömet okoznak, amiket nem csupán a másik kedvéért teszek, de amik a MAGot táplálják igazán, őszintén, az ego domborított és homorított tükre nélkül. S míg az táplálva van, a világ is kedvesebb színű. Megtanulni individuumként élni, mások véleményét és ítélkezését mosolyogva levetni a MAGunkról. A MAGunk örömére cselekedni és gondolkodni.
S távolodok Tokyotol, távolodnak bennem egyes emberekhez kötött érzelmeim is. A kép homályossá változik, a csomó, amit az érzelmeimből kötöttem a nyakam köré egyre lazul, s lassan fellélegzem.
A busz a naritai reptér 3-as termináljánál tesz le. Hirtelen nem is tudom merre induljak. Teljesen kihalt így hajnali fél 3 körül. Nem olyan ez mint Dubai, az éjjel nappal nyűzsgő reptéri hangyaboly. Egy biztonsági őrt szólítok le, s igyekszem elmutogatni, hogy a Hiltonig szeretnék elmenni. Mosolyogva szemlélteti, hogy az lehetetlen ebben az időben, de próbáljam meg a 2es terminálon, hátha véletlenül arra téved egy taxis aki megsajnál. Nos eljutni a világ egyik legnagyobb repterén egyik termálról a másikra nem olyan, mint a Liszt Ferencen a 2A-ból a 2B-re. Iszonyú nyomasztó dolog ha egy reptér csendben van. Ha nem búgnak, zúgnak a hajtóművek, ha nincs bőröndkerék hang és kopogós cipő. 20 perc séta útán elérem a 2es terminált, Egyetlen hiéna áll a taxistopban. Egy európai férfi a balomról ugyanolyan tempóban közelít a taxi felé. Egyre közelebb érünk, lépteink egészen felverik a kongó árkádot. Farkasszemet nézve lépünk a hátsó ajtóhoz, ami éppen akkor nyílik ki. Na legyünk diplomatikusak és osszuk meg az utat - annál kevesebbet kell fizetni gondoltam, hiszen rettentő híján vagyok a pénznek. Természetesen ez Japánban nem így működik. Egy ember egyenlő egy helyszínnel. Nyertem. Valószínűleg csak azért, mert nő vagyok. S talán mert látta rajtam a férfi, hogy rettentően kétségbeesett és fáradt. Remélem azért a sofőr visszament érte, ahogy ígérte.
Másfél órát tudtam aludni hajnalban. A szívem a jet lag mámorában ide-oda ritmustalanul zakatolt. A reggeli kávéscsészémen megvillant a felkelő Nap legelső harsány sugara. Na ezért jöttem. Meg a naritai Buddhista templom park miatt.
Japán ennél jóval több. Ennél több volt az a 26 óra is, amit ott töltöttem. De most belémrekedt az ihlet. Máskor talán ismét előbukkan nem beárnyékolva ilyen fáradt homállyal.
Talán aludnom kellene. Igen. Jó éjt!
(09:01)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése