Hát mi volt ez?
Hogyan is gondoltad, hogy képesek leszünk túlélni Téged?
Itt a fityisz! Nesze! Ilyen zavart adott tükröd, tessék:
....
Némaságom méltón jelzi, ahogy szavaimat keresve esem lassan a kétségek mélységébe. Mintha elveszítettem volna gondolataimat. Azokat, amiket egész évben gyűjtögettem. Hova is lettetek Ti méltatlan piszkozatok? Jegyzetek, amiket ideától megrészegülten körmöltem olvashatatlanul? Káromkodással átszőtt novella foszlányok és naturalista mezítelen önvalómról a képernyőre hányt néhány szó?
Gyors volt és kíméletlen. Nem tudtam hova kapkodjam a fejem ezekben a hirtelen történésekben. Sátáni mosollyal zakatolt fejeken és szíveken keresztül. Nem kérdezte, hogy tetszik vagy sem, történetét írta napról napra és hétről hétre, előre az idő fonalán, behálózva a teret betegségekkel, halálhírekkel, gyilkosságokkal, háborúkkal és megdöbbentő fordulatokkal. Százezer darabbá cincálta a Világot. És én ezt láttam. Érzékeny lettem az univerzum rezdüléseidre. És ez amennyire fájó, olyan csodálatos is egyben.
Hitem kérdőjelezhetetlenből egyre bizalmatlankodóbbá süllyedt, pedig olyan elánnal futottam neki 2016-nak ott akkor január 1-jén a manilai reptérről, hogy lendületem egészen a csillagokig sodort. Nem féltem bízni és kimeríthetetlen, tiszta erő zizgett körülöttem.
Vannak olyan dolgok a világban, amik egyszerűen nem akaróznak valósággá válni, bármennyire szeretnénk, nincs más választás csak elengedni. És mikor már azt hittem én is elengedtem békével - no akkor váltam igazán forrón pezsgővé és lázadóvá, ide-oda fejvesztve futkosóvá, kiabálóvá és csak továbbfűrkésztem a nemlétező kiskapukat, mert ugye én nem adom fel addig, míg valami drasztikusság történik ellenem, olyan egyértelműen és sokkolón...ahogy szeretem. Ebben a tavaszi nyüzsgésemben annyi szépséges dolgot láttam. Hálás voltam azoknak az esőcseppet tartó shanghaji rózsabokrok illatának, a san diegoi pálmafák hűvös árnyékának, a Notre Dame ablakain beszűrődő párizsi Napnak, az aranyló sri lankai homokszemeknek, a new yorki esőnek vagy a barcelonai szívárványnak amit a borospoharam vetett annak a tapas bárnak asztalára, ahol magányos jegyzeteimet írtam.
Higgadt döbbenettel telt és múlt az év abban az időben, nyár elejével és a sivatagi forróság jöttével. Az egyik kilép az életemből, a másik ismét belémszalad az izgalmasság vezérelve, a harmadik pedig csak vár, míg ebből a zsongó részegségből végre ki nem kanyarodok, méltón önmagamhoz, tűrve azt a megbántottságot, amit később teljes szívemből igyekszem megbocsátani. Ám közben megnyugtat a zimbabwei zsiráfok és zebrák idilli játéka, a seattle-i havas hegycsúcsok látványa, amint a mélykék tenger tökéletes tükrében hullámoznak, a Balaton önmaga csodájával, a Pilis mélyen búgó erdőszinfóniája es a mauritiusi párás boldogságfoszlány.
Nincs is miért akkor már aggódnom, sokkoló élmények után csak a tiszta idill jöhet, s én el is terveztem ott Ausztráliában, Új-Zélandot éritve, hogy innentől minden rendben lesz. Mert végre kicserélhetem a múltam a jelenre. Az idilli képből sokk majd nihill lett. Mindenki kihasználtjának éreztem magam. Hogyan van ez? Senki sem akar belőlem többet, mint érzékek és örömök hírnökéből? Vagy én vagyok rettentően hiszékeny....már illett volna megszokni, hogy a világon az ígéretnek már kevés fedezete van.
Jó voltam szórakozni és virítani velem a tengerparti bárban a spanyol haverjaid előtt, igaz?
Jó voltam látni, ahogy megbabonáz az energia, amint belépek Magyarország légterébe, mi?
(Jó lettem volna kipipálva lenni, mert stewardessel még nem volt dolgod. (It's not gonna happen).)
Jó voltam jelen lenni és benned, mikor elköltöztél a feleségedtől, ugye?
Jó voltam visszahozni a rég elfeledni kívánt érzéseket váratlanul csak a semmiből?
Jó voltam kitárgyalni szemérmetlenül zizzenő nőiségem a férfiasság tükrében?
Bizodalmam az emberi kapcsolatokban halványulni látszott. S nem azért, amit tapasztaltam. Inkább azért, amit láttam, amibe harmadikként csöppentem vagy csöppenhettem volna bele. Láttam tönkremenni házasságokat, láttam azt a mindenki számára mást jelentő hűtlenséget és a perverzió csimborasszóját. Láttam, miként hazudunk és kerülgetjük az igazságot. Láttam magamat, mint férfiak legjobb barátját, mint örökké megbocsáltó őrangyalt miközben ők kéjesen vetették volna rám magukat.
Ti elveszett férfiak. Hát miért féltek mindig? Rettegésetekben mi nők hozunk cseppnyi nyugalmat, miközben ti küzdötök magatokkal és a világgal. Megnyugodni remegésetekből csak akkor tudtok, ha hazaérkeztek belénk. Átláthatóvá lettetek. És nem tetszik amit látok. Mert csak megérkezni akartatok belém mindig, de ott(hon)maradni más sosem.
Nem hiszek a házasságban. És nem hiszek a párkapcsolatban. A mai értelmüket tekintve.... Nem azért mert meg lettem volna csalva - ha meg is, hát az néha előfordul. De látni egyértelműen azt, mi folyik a tökéletesség délibábja mögött, egészen más perspektíva. A szerelemben hiszek. És a vágyban. Hogy tudni kell nőnek és férfinak lenni és tudni illik ezzel bánni. Hogy a nőnek férfinak, a férfinak kicsit nőnek kell lenni, mert csak így lehet megtudni a másikat. > Tudni < a másikat. Mert ha így adódik, nem beszélünk már klisévé alacsonyodott házasságról vagy párkapcsolatról. És ha már tudjuk a másikat már a szerelem és vágy felett vagyunk bőven. Ott már nem a testünkkel szeretkezünk, hanem a lelkünkkel. És pont.
Nem tudhatom. Sosem voltam házas. És párkapcsolatom sincs.
És ahogy múlik az év, még mindig hiszek a jóban és a világ szépségében. Mert átfújt a szél csodával a Golden Gate hídon állva, vagy Afrika legdélebbi pontjáról néztem, ahogy két óceán egymásbatéved. Múlik 2016 és én mindig valahol ott hagyom a nyakláncaimat és rendre félregombolom a kabátom zavaromban. Szeretek otthagyni magamból egy nüansznyi mámort, mert már szinte bántaná az egómat, ha nem lennék olyan nagy zörejjel hatással a másikra. Fikszírozok, nézelődök, hiszen nem szeretnék magányos lenni. Attól félek. Nézek, körbe a világ minden potján keresek Tokyotól Koppenhágáig, de nem akarózik találni senkit sem, pedig akadnának mindenféle nációból jelentkezők. Bezzeg a spanyolok....sóhajtok már irónikusan. Vagy a portugálok, vagy a magyarok vagy a francia libanoniak, vagy amerikaiak, vagy angolok. Vagy bárki, akivel van energaizsizsgés-összerezdülés. De nincs. Túl bonyolult vagyok azt mondják. Túl erős és magabiztos nekik. Izgalmas, de félelmetes.
Apropo perspektíva. Azért olyan nehéz megérteni dolgokat a mai nagy filozófikus kérdésekkel kapcsolatban, mert nincs egy és ugyanaz a szemlélet a világban. Ahány lélek - gondolat, annyi aspektus. Ezek a nezőpontok pedig szeretnek összemosódni, szeretnek káoszt alkotni mindig. Pedig bizony olyan egyszerű lenne, ha mindent a saját tekintetünkből néznénk. De ebbe belefúrják magukat mások képzetei, szemszögei. Ezért nincsen teljes igazság sosem. Se jó se rossz a maga élesen kifaragott értelmében.
De ezt a piszkos indulatot mérsékli a zanzibári narancsfényes reggeli eső. És a bostoni mókusok piszmogása.
A december volt a csokiorta tejszínhabján a cseresznye. Erőm fogytán volt a nagy várakozásban ott Boston belvárosi harmóniájában. Havaseső szállingózott a karácsonyi fényekben csúszósan fénylő utcákon. Elázott hajam és testem nem akarta elfogadni, hogy pihennem kellene. Pihenni, mert ki vagyok merülve. Az a sok, az a minden ami 12 hónap alatt beáramlott kikezdtett. Utol kellene már érnem a lelkemet. Sosem figyeltem a fáradtságomra. Lesz időm majd pihennem akkor, mikor öregségem tolakszik hirtelen belém. Fogytán lett az erőm. A tarkómon pörögtem az elmúlt hónapkban, érzelmi, lelki, szellemi és testi megpróbáltatások manifesztálódtak hirtelen egy vízzel teli buborék formájában. 2016 decemberének 19. hajnalán egyszeriben összeestem és kiszolgáltattságomban annak az alaknak a fürdőszoba padlóján vonaglottam fájdalmamban, akit az új esztendő elejével el kivánok felejteni. Egymagam feküdtem fel a műtőasztalra karácsony közeledtével és egymagam ébredtem kómámból sírással mint egy csecsemő ki először lélegzi be ennek a világnak a nyomorúságát és csodáját egyszerre. Hogy erős vagyok-e? Szerintem csak ugyanannyira mint bármelyikünk. Szimplán nem volt / nincs más választásom mint kitartani. Nincs kinek drámát játszani, nincs kinek hisztériázni. És ez most így van jól.
2016 Te....Te definiálhatatlan sokaság, Te gyönyör és fájdalom felgyorsított néptánca.
Mi volt ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése