Emlékszel?

Januári hajnalhoz mérten volt hűvös odakint. A buszra vártam, és mintha otthoni hangulat csapott volna meg egy pillanatra, ahogy az előttem megszáradt falevelek kergetőztek a homokban. Hogy honnan tévedtek oda, vagy mi volt a céljuk azóta sem tudom. Talán az, hogy emlékezzek annak a reggelnek a mély és meghatározó hangulatára.

Emlékszel?

A briefing terem megtelik lassan és én észreveszlek mint egy nagyon furcsa ismeretlen ismerőst. Nem tudok rólad semmit, csak hogy valami furcsa beceneved van. A gép lassan felszáll és én valamin nagyon felkapom magam. Kopogós cipőmmel hangosan trappolok a gép hátuljából a business osztályra. Dühösen lepirítok neked néhány mondatot, dobok egy igazán én arckifejezést, majd visszaviharzok a helyemre. Ott állok a gally-ben és kapaszkodok az ezüsttálcámba, mikor meglátlak a konyha másik oldalán. Átkiabálok és a becenevedről érdeklődök. Elmondod de egyetlen szót sem hallok belőled. 

Emlékszel?

Bangkokban megtudom, hogy feleséged van. Magamban morgok egyet, mikor bemutatod nekünk. Le is veszem rólad csápjaimat. Innentől tabu lettél. Sydney-ben is, mikor a német étteremben egymás tányérjából eszünk és kortyolunk bele jéghideg sörünkbe a nyári hőségben. Aztán lassan rájövünk egymásra, ahogy energiáink összecsapnak az Operaház árnyékában. Vagy igen, abban a bárban, ahol szinte meg sem szólalunk, tudod, ahol élőzenét hallgatva valahol az éterben a lelkünk megölelve mondja egymásnak, hogy "Végre".

Emlékszel?

És visszafelé Bangkokban a Te szobádban sörözünk a kollégákkal. Ott ülsz mellettem. A jobb oldalamon. Tisztán vissza tudom idézni, ahogy néha egymásra nézünk. Kicsit úgy éreztem, mintha a párod lennék. mintha valahol kicsit hozzád tartoznék. Aztán a fürdőszobádban körülnézve örültem, hogy nem csak nekem van rendmániám. Bizony, végignéztem a polcodon. Aztán jöttünk hazafelé.....

Emlékszel?

És aztán az az ölelés. Ott a ház tetején a liftre várva. Ott engedlek el és kicsit szerintem be. Jól vagyok - mondom. Mindig jól vagyok. Aztán 3 hónapra rá jössz, hogy elmond mit érzel. Oh, hogy én mennyire haragszom rád akkor. Én nem leszek az az ember aki tönkretesz egy családot. El is küldelek. 

Emlékszel?

De márciusban előkerülsz a semmiből, már félig kint a házasságodból. Szakadt farmerben nálad találom magam. Olyan izgalmasnak és intenzívnek tűnünk - ahogy akkor mondod. Hetekig azt a zenét hallgatom, amit akkor hajnalban. Tudod melyik...

Emlékszel?

És hetek telnek, Te próbálkozol. Igazán, tudom. Tényleg igyekszel, de sosem engedlek magamhoz, még azután sem, ahogy a kórházban aggódva megjelensz egy epres nyalókával a kezedben. Mennyire örülök Neked. Mennyire megszeretlek. Arról beszélgetünk, hogy mi lenne, ha éppen most ébredtem volna fel a több évig tartó kómámból és Neked kellene közölnöd, hogy már 2019 van. A nap lemenőben volt és én kérdezlek, hogy mit látsz az ablakomból. Te türelmesen elmondod. És akkor megtudom, hogy Rád mindig számíthatok.  

Emlékszel?

Aztán tényleg ott vagy mindig nekem. Mikor nincs szükségem csak egy ölelésre. Vagy hogy megfogd a kezem, mert éppen valami fáj. De én ritkán vagyok ott Neked. Sajnálom....Későn jöttem ránk. De hát én még mindig nem értem, hogy néhány hét után hogy választhattad azt a másik nőt....Igen igen, tudom. Elkéstem. Azt is, hogy évekig próbálkoztál. De hát könyörgöm, feleséged volt! Ne is mondd, tudom. Elvesztettem az uralmam. Rád csaptam az ajtót és cifrán káromkodtam dühömben a folyosón a lift gombját egymás után huszonháromszor megnyomva.

Emlékszel?....

Tudod, inspirálsz. A blogomban sokat emlegetlek, mint a furcsa alakot, aki 7 percre lakik tőlem. 7 perc igen. Számoltam. Sokat írtam rólad. Sajnálom, hogy nem olvashatod. Bár így is többet tudsz azokról a bejegyzésekről, mint bárki más. Ott voltál. És talán emlékszel....talán még erre a vasárnap estére is emlékezni fogsz. Emlékszel majd arra, hogyan emlékeztünk vissza egymásra, két évvel ezelőttre, nevetve egy üveg bor után, egy csók és egy tánc között. 

Tényleg fogsz emlékezni? Fogsz gondolni rám, miután elmész? S hogyan? Az a magyar lány, akinek beleszerettél az arckifejezéseibe? Vagy akinek komplett térkép van a lábfején? Vagy aki miatt majdnem szívrohamot kaptál akkor éjszaka, mikor kórházba kellett vinned őt? Vagy akinek egyik festménye ott lóg a nappalid makulátlanul fehér falán? Akivel az univerzumot beszéltük végtelenné és álmodoztunk arról a pasztell békéről és szeretetről? 

Hogy fogsz engem felidézni ott azon a kis thaiföldi szigeten, ahová nemsokára utad visz? A lány, akit nem akartam bántani, mégis megtettem? Akinek ígéretem sosem tartottam be? Akivel az éjszaka közepén rumbázva közöltem, hogy sosem akartam őt magamhoz igazán közel engedni? Aki mindig csak második volt? Akinek többet jelentettem, mint amennyire nekem valaha is fog?

Egyáltalán fogsz-e rám emlékezni? Akárhogyan, bárhogyan?

Évek múltán fel fogjuk-e egymást ismerni ha véletlenül találkozunk? Véletlenül úgy, mint akkor azon a januári reggelen.

Mindent szépen elhalványít majd az idő, szép emlékek fiókjába csúszik majd a fájdalom is. 

És Te élsz majd ott, valahol keleten, boldogan, ahogy mondtad....

De addig had legyek egy kicsit Neked. Had legyek ne csak a második. Had legyek én, miközben Te vagy. Had váljon kicsit ez az emlék örökkévalósággá.