Nannuscha visszatérőben

Felfokozottságomban írok. Fájdalmasan szép jövőbeli emlékek jelenjeit éltem meg mostanában, pedig nem is így terveztem....

Talán január végén, mikor minden múlt béli sötétség próbált visszataszítani 2016-ba, egy londoni út során kezdtem ismét újra a számban érezni azt a bizsergő énmagam, akit mindig úgy szerettem. Emlékszem. Esett az eső, de közel sem zavart. Fáradt voltam, de nem érdekelt. Világsajgás és mélynek sóhajtott életérzések helyét felváltotta a kedves pillanatok szikrázó öröme. Pedig csak a metrón ültem. Ki hitte volna. Pedig nem terveztem. Csak azt, hogy most mindent hagyok folyni a maga medrében. Nem ellenkezem, csak úgy átélem,és feldolgozom vagy mi - ahogy mondják a nagyok. Tudtam, hogy amin keresztülmentem, annak idő kell. És az idő bizony olykor meg tud lepni.
Meglepett. A világ meglepett engem önmagammal - mondhatjuk talán érettebb verzióban.

Alig vártam, hogy hazarepüljek. Hogy Anyával és Apával lehessek. Csak úgy minden ok nélkül. Hogy Nővéremmel és Öcsémmel beszélgessek olyan igazán tesós dolgokról. Hogy meglátogassam Nagymamám, aki most jogtalanul mondta, hogy "Gyerekek, rosszul ettetek", vagy hatalmasat beszélgessek Nagypapámmal a régmúlt Magyarországáról. Hogy csúszkálhassak a Balaton jegén és élvezhessem azt a hajnali csöndet, amit akkor hallani, mikor esik a hó. Hogy barátokkal önmagam magyar kiadása lehessek, s hogy bátran megölelhessem őket. Hogy könnyes szemmel nevessek nagyokat a mi sajátos szarkasztikus humorunkon.
S milyen jó lett volna mindezt nem csupán alig 7 napig élvezni.

A Világ az egyenlítőjén billeg ide oda, megtartva a balanszt kelet és nyugat, észak és dél között, tél és nyár összeszeretkezésében vagy az éjjel és a nappal bámulatos egymásutánjában. Ahol lebukik a Nap ott felcsillannak a csillagok, hol elalszik a napsütés, ott rikító hó és leheletünk káoszos ködfoltjai romantikázzák be a teret. Ahonnan valami elvész, oda észrevétlenül beoson valami új.

Elképzeltem magam, ahogy keserédes tekintettel ülök egy ócska lisszaboni bárban a negyedik portóimat kóstolva, miközben a fado (portugál zeneműfaj) széttépi a lelkem, s gyötrően emlékszem vissza elmúlt hónapjaim mélyére....

Történhetett volna így is. Ám mintha két évvel ezelőtti, s mai jómagam örvényét éreztem volna, a közel 9 órás út után a zivatar lógó lábára ügyet sem vetve nekiveselkedtünk Portugália fővárosának, Lisszabonnak, felvillanyozott jókedvvel. A Belém torony kis termete ellenére olyan erővel bírt, hogy majd beleszédültem a lábait erőszakosan csapdosó hullámokba és ijesztő atlanti óceáni vízfodrok emlékébe. A történelem meglódított. A portugáloknak nagy részben köszönhetjük a Világot, amit én most előszeretettel be is járok. Vidáman lépegettünk japán és brit kollégámmal azon a vidéken, ahonnan annak idején a világ  legnagyobb felfedezői indultak útnak, mit sem sejtve, mibe is ütközhet karavellájuk. Hullámokat ugrálva, falra festett Vasco da Gama-kal pacsizva és a talapzatra művelt világtérképen sétálva értünk el az egyik leghíresebb világörökséghez, a Szent-Jeromos kolostorhoz. Azt mondják mánuel stílusban épült - gyönyörű gótikus elemei, elképesztően gusztusos cirádáságai teljesen megetettek engem ebédre. Csak a desszert hiányzott, ami nem lehetett más, mint a híres portugál édesség, a pastel de nata. A város egyik régi pékségébe tévedve ettük meg a kissé créme brülée-sen odaégetett pudingot körbegöngyölő édes levelestésztát, amit a portugálok nemzeti édességeként tartanak számon. A 28-as villamost vadásztuk, amire aztán sosem szálltunk fel, csupán végigkísértük kedves csilingelő útját egészen a Placa do Comércio-tól a Castelo de S. Jorge, kissé a mi Budai Várunkhoz hasonló útvonalán. Újra éreztem a lábam. A kezem. Az arcomon a pírt, ahogy lépcsőket másztunk meg. Éreztem, mennyire jó nekem, hogy láthatom a világnak ezt a kedves, érzelmekkel teli, szenvedélyes szegletét.

Megunva kergetőzve a naplementével, amit folyton komor felhők takartak pimaszul, egy kis étteremben vacsoráztunk a kastély bokájánál ismeretlenül, fado nélkül, de portugál borral és remek hangulattal a lelkünkben. Pocsolyákat ugrálva és a bortól megindulva fordultunk be egy bor szaküzletbe a 28-as villamos egyik megállójánál, ahol rögtön igazi 12 éves portóival kínáltak minket. Beleszerettem. Beleszerettem a portóiba. Vagy beleszerettem a hangulatba. Vagy beleszerettem abba az 50-es sommelier-be, aki a kerek szemüvegén keresztül olyan szenvedéllyel beszélt arról a pohár borról, hogy tátott szájjal  kezdtem ráeszmélni, hogy mit nem értettem én akkor, anno 18 évesen, mikor bor-kóstolói végzettségemet szereztem. Órákig maradtam volna abban az üzletben, hallgatva, hogyan meséli el az adott bornak a lelkét akár portugálul, akár franciául, angolul vagy spanyolul. Egyszerűen menthetetlenül rajongok az intelligenciáért. Leginkább az érzelmiért.  

Egy napra Európa legdélebbi pontjáról hirtelen a maláj fővárásban találtam magam. Egészen szimpatikus olasz kapitányunk még némi motivációt is adott, hogy szervezzek valami esti vacsorát a bandának, természetesen tiszteletben tartva, hogy felesége van. (Tényleg tiszteletben lett tartva - legalábbis általam biztos). Az este egy turisták által fenntartott street food market-en, a Jalan Alor-on telt japán sörrel és olyan kajával, aminek nem mertük megkérdezni az összetevőit. Több spanyol anyanyelvű kollégámnak említettem lelkesen, hogy tanulok spanyolul, majd inkább kerültem őket, miután egy büdös mukkot sem értettem belőlük...na majd nemsokára....
Az estét az asahitól kissé illumináltan a Petronas tornyok tövében töltöttem miután kollégáimat visszakísértem a szállodába. Ismertem az utat az ikertornyok felé. Egyszer már jártam itt, talán két éve. Úgy éreztem magam, mintha összemostam volna Singapore-t Bangkok-kal. Szerethető egyveleg a biztonsággal és némi ázsiai kosszal, méretes csótányokkal. Az utóbbi a minimum összetevő. És nem lehet nem szeretni.
 A Petronas tornyok monumentalitása alatt egy egészen profi fotósnak tűnő maláj srácot kértem meg, hogy lőjön már pár képet rólam, mert a szelfi az olyan, mintha egyedül lennék.......Szerintem jó képek születtek.
A következő egy órát a hotelszobámban, sminklemosás közben táncolva és énekelve töltöttem. S nem is tudtam aludni, így hajnali 6-kor felkerekedtem és a Petronas tornyok mögötti parkban vártam a keleti nap felkeltét. Gyönyörűen érkezett onnan keletről, ami ha úgy vesszük nyugat. Valahol éppen a lemenő fényében tündököltek, míg én felkelőként dotáltam magamban ott, Kuala Lumpur belvárosi parkjában, ahol a tó víztükre ijesztően pontosan verte vissza a fény és az árnyék kontrasztját.
És felpörögnek a motorok, hiába zuhog a trópusi eső, elindulunk, fel, oda, ahol mindig tiszta az ég, ahol a csillagok egyértelműen ragyogják be az utat, oda, ahol néha látunk egy-egy felettünk csupán 300 méterre elsuhanó Boeinget (ha összeadjuk a sebességet majd' 2ezer km/h találkozik egy pillanatban) ami megrázza kissé a duble-deckert és én nem térek magamhoz a pilótafülkében, ahogy a kondenzcsíkja néhány másodpercre árnyékot vetít ránk.
Az égbolt a kondenzcsíkok játszótere lett. S én ott vagyok a játszótéren. És lélegzet-elállítva figyelem mi történik odafentről, letekintve a Világra.

Ez az egész egyszerűen szép. Elfelejtettem mi történik, ha éppen azt hiszem, hogy nem történik....
Pedig....hát na.... mindig történik.....

U.i.: Apropo....nem is Londonban....Washingtonban történt idén először.