Így írtam én ...

Egyszer valaki azt mondta írjak hálából. Boldogságból. Szeretetből erőt merítvén.
Aztán valaki azt mondta, hogy írjak le csak egy pillanatot. Részletesen, mintha az idő megdermedt volna.
Volt aki azt mondta, írjak másról. Ne a saját történeteimmel, inkább színes fantáziámmal játszak.
Volt olyan is, aki azt javasolta hagyjam, had jöjjön az ihlet. Mert hát az én blogom nem a borgőzromantikás blogok egyike. Az én blogom nehéz és mégis könnyű, nem a happy endről szól és nem is a harmóniábafeledkezésről.

Közel egy éve nem vetettem papírra egy szót sem. Iszonyú rémület fog el mindig, ahogy fürkészni igyekszem írói terméketlenségem okait.
Annyi érzés, gondolat gyűlt össze ezelatt az idő alatt. És mindig megelégedtem azzal, hogy csak úgy elmeséltem. (Most is vért izzadok....mintha az a sok sok gondolat megrekedt volna valahol belül...hiába akar kitörtni, valami nem engedi....)

Idén két alkalommal írtam.
Egyszer nagyapám sírjára dobtam be a neki szánt búcsúmat, amit személyesen nem volt alkalmam Neki elmondani.
A másik alkalom pedig nővérem lánybúcsújára összekapott néhány szó volt.
Egyik sem igazán fejezte ki, mennyivel többet érzek.

Dallasban vagyok. Vettem pár hete egy kis laptopot, amit magammal hurcolhatok minden layoveremere. Csak azért, ha éppen jön az a már régen megakadt ihlet, legyen gyorsan hova leírnom.
Papír?
Írott szavaim nem a blog energiát hordozzák, ezért mellőzöm a papírt s ceruzát (amúgy is elhagytam már néhány jegyzetem Barcelonában....). Leveleimet mindig valakinek írom, személyesen, belerakva csak magamat, elengedve szeszélyeimet és kiszámíthatatlanságomat. Írott szavaimban tények vannak, nem pedig széltépdelte csellengő érzések alvajárása. Valóban más klaviatúrán írni, képernyőn látni, s bármikor a DEL-t megnyomni, mint írni, szépen szedett betűsorral, előre igazán megfogalmazni, mit is szeretnék megosztani. Az nehéz, azt csak a profik tudják. Szóval maradok a 21. század adta lehetőségnél, ha tehetem a világ bármely pontján.

A minap megkaptam azt a kritikát, hogy másnak - a közönségnek írok. Hogy elfelejtettem magamnak alkotni. Az öröm és azért a flow élmény újra és újra tapasztalásáért. Ilyenkor eszembejut az, mikor kicsit több mint 9 éve elkezdtem írni.

Magamnak írtam. Emlékszem éppen annyira fájt valami, olyan csalódás ért, amit valahogy muszáj voltam kiadni magamból. Mindig érdekelt a művészet, de sosem gondoltam arra, hogy egyszer író lehetnék. Szóval nem érdekelt a vége a dolognak, hidegen hagyott az, hogy mennyire értékes vagy értéktelen az amit csinálok, mert számomra akkor az írás egy hihetetlen feloldozást jelentett. Tisztán emlékszem, ahogy újraéltem minden pillanatot mikor írtam. Igazi terápia. Könyörület nélkül foglamaztam meg mindazt amit éreztem.
Magamnak.
Nem Neked vagy neki. Önterápia és nem 'lájkterápia' volt ez.
A blogot teljes véletlenségből osztottam meg. Szimpla figyelmetlenségemből kifolyólag valószínüleg bepipáltam egy "Megosztom a Google-n" kis rublikát.
Az akkori történeteim "főhöse" közölte, mennyire tetszenek neki az írások - annak ellenére, hogy nem a boldogságról és a kiteljesedésrő szólnak - Így tudtam meg, hogy minden szavam elérhető és szó szerint nyitott 21. századi könyv lett az életemből.
Tudtom nélkül emberek kezdték el olvasni legbensőbb, igazán intim élményeimről szóló történeteimet, akaratom nélkül.
Igazán bizakodó visszajzések hada fogadott minden írásom után. Végtelen energiát kaptam, szinte már művésznek éreztem magam, aki ad. Aki ad magából mindig egy szeletet emlékeztetve az olvasót arra, hogy mindenki elépesztóen törékeny s ezzel nincsen semmi baj. Sőt.
Aztán jöttek fentek és lentek, ihletek és ihlettelenségek, görcsök és áramlások, meddő vagy éppen rettentően termékeny időszakok.
Voltak egészen menő gondolataim - nem csaltam, tényleg saját tapasztalat alapján leírt szenvedésből született áriák, de voltak totál bullshitek is. És persze ezzel sem volt semmi gond.

És hirtelen egy másik földrészen találtam magam. Írástevékenységem amplitudója az egekbeszökött. Sharjaba, az egyik bevásárlóköztpont kavézójába jártam át írni, mert még nem volt laptopom. Ez volt akkor az egyetlen igaz kapcsolatom a Világgal. Az írás lett a gyógyszerem, a vígaszom, az örömöm, a mindenem. Testvéremmé vált a sivatagi Közel-Keleten, ahol igazán egymagam kellett kitalálnom életem következő epizódját.

Nagy sikerrel berobbantak az utazásaimról írt novellák, a találkozásokról megosztott romantikus és végtelenül izgalmas szálak. Mint egy szappanoperaszereplő éreztem magam néha, miközben zokogva írtam le csalódásaimat, s osztottam meg őket like-okért kurválkodva.

Az egész életem akkor - annak ellenére, hogy elképesztő fájdalmakat, csalódásokat s mélységeket éltem meg -  rettentő vonzó lett mások számára. Izgalmas, meseszerű, szinte hihetetlen történetek a világ minden egyes pontjáról. Ázsiai sprituális inger, amerikai feeling, afrikai "Fanni baszki ez is része a világnak élmény"....Európai tivornyák, ausztrál hedonista megmozdulások, jatleg által okozott kábulat, 52 órás ébrenlétek, mámor a függöny mögött, szédület a padlón...és mind ez nekem internacionális forrásból, a földön és levegőben egyaránt....



U.i.: Megannyi történetem van még megírásra várva....